Hét tanulság a baloldal számára

Kategória: 2016. január
Írta: Alvaro Garcia Linera
Találatok: 3144

garcia linera evo 348A forradalmak kevésbé egy végtelen mozgólépcsőre, mint inkább a tengerpartot ostromló hullámokra hasonlítanak. Földuzzadnak, előre törnek, majd mintha megmerevednének a mozdulatban, s végül leomlanak, mielőtt újra felkelnének. Ennek az állandó mozgásnak a fázisai, melyek kontinensünk jövőjét meghatározzák, a nép mozgósításától függenek. Jelenleg a haladó erők különböző nehézségekkel néznek szembe, melyeket le kell győzniük. Ezekből hetet mutatok be.

1 - Az első a demokráciára vonatkozik, melyet politikai családunk mint egy, a jelenlegi társadalom és a szocializmus közötti kényelmetlen pontként határozott meg. A latin-amerikai baloldal bizonyította, hogy ez a szemlélet elhibázott volt: a demokrácia nem csupán egy módszert ad nekünk, de a társadalom átalakításának nélkülözhetetlen keretét is. Az utóbbi évek regionális forradalmai a társadalom önszervezési képességén, az aktív részvétel elősegítésén és a közügyek szerepének felértékelésén keresztül terjedtek el. S ez nem véletlen.

A demokráciának, mint a forradalom központi kérdésének koncepcióját mindenesetre újra föl kell találni. Nem szabad megelégedni annak Északról jött, régészeti lelet értékű koncepciójával. Nem: amit mi Latin-Amerikában feltalálunk, az a nép, az utca demokráciája. Végül is az igazi szocializmus a demokrácia teljes radikalizálása: a munkahelyen, a kormányzásban, a parlamentben, a mindennapi életben. Ilyen folyamat hiányában minden, a világot megváltoztatni szándékozó küzdelem – akár a szavazó urnákon keresztül, akár fegyveresen – csak a reformizmus és az opportunizmus között fog ingadozni.

2 - Másik kérdés, ami ugyanolyan régi, mint maga a baloldal: meg kell-e szerezni a hatalmat, vagy egy másikat építeni, messze az korábbitól? Mi, a régi iskolából , mi mindig úgy ítéltük meg, hogy célunk a hatalom megszerzése, elfelejtve néha, hogy minden állam, még a legdemokratikusabb is, a köz, az egyetemes vagyon monopóliumára épül. Holott az így létrehozott monopóliumot megszerezni annyit jelent, mint egyik bürokráciát egy másikkal helyettesíteni.

Akkor tehát le kellene mondani a hatalomról? Néhányan így érveltek. Kis kommunákba húzódtak vissza, hogy azon a szinten építsék ki a szocializmust; a helyi termelés és az egészséges élelmiszerek küzdelmének szentelték magukat; cserekereskedelmi hálózatokat alakítottak ki, stb. De egy dolgot elfelejtettek: a hatalom azért még nem tűnik el, mert mi távol tartjuk magunkat tőle. Az továbbra is létezik, a mindig létező oligarchák monopóliumaként.

A nehézség – elméleti síkon – abból fakad, hogy az állam nem csupán materiálisan létezik. Létezése természetesen egész sor intézményben, szabványokban és eljárásokban ölt testet. De az emberek közötti viszonyokat is strukturálja. Meghatározza egymással való kapcsolataink minden társadalmi formáját: az utakat, az oktatást, a kereskedelmet, az egészségügyet ugyanúgy, mint a logikus vagy az erkölcsös gondolkodást.

Ha az állam ekképpen megszabja életvitelünket, mely szerint egyazon történelmi közösség tagjainak érezzük magunkat, még ha egymástól több száz kilométerre élünk is, akkor természetesen meg kell szereznünk az állam fölötti rendelkezést! Hogyan is tekinthetne el egy ilyen eszköztől a forradalmi baloldal? De ez még nem jelenti azt, hogy a hatalom megszerzésével meg is elégedhetne. Az államot át kell alakítania, és demokratizálnia kell a döntéshozást. E nélkül a baloldal egy új elitet szül, mely a régi magatartását fogja megismételni.

3 - Harmadik kérdés: a teljhatalom, a hegemónia megszerzése, abban a széles értelemben, mint a társadalom egészének intellektuális, erkölcsi, etikai, logikai és szervezési irányítása egy adott társadalmi réteg által. De az államon belüli erőviszonyok bármiféle átalakítása társadalom felfogásunk előzetes változását igényli; azt a logikát mely szerint értelmezzük a világot, ahogy mindenki rendszerezi a világ dolgait, ide értve az erkölcsi értékítéleteinket is.

A 2000-es évek előtt minden a lehető legnagyobb rendben volt, egy 'tökéletes világban'. Azt ígérték, hogy a természeti források privatizálása biztosítani fogja mindenki jólétét. Ez a meggyőződés irányította hétköznapjainkat; ez határolta be mindenki ambícióját. Lassanként ez a szellemi konstrukció elfogadhatatlan lett.

Hiteltelenné vált, mert nem felelt meg annak a világnak, amit az emberek érzékeltek. Megkérdőjeleződtek a hétköznapjainkat alakító alapvető elképzelések. Amikor megváltoztak a „józan észre” hivatkozó értékítéletek, akkor váltak az emberek nyitottá az új elképzelésekre. A szimbólumokkal való szakítás e pillanata az embereket érzékennyé tette az új tervekre. Így aztán felbukkant Hugo Chávez (Venezuela), Rafael Correa (Ecuador), Luiz Inácio Lula da Silva (Brazília), Evo Morales (Bolívia). Nem az égből pottyantak, hanem a társadalmi tudatváltozáskor tűntek föl. Mindenesetre csak a kulturális paramétereket megváltoztatni nem elég: a folyamatnak előbb-utóbb el kell vezetnie az erőpróbához, az ellenség legyőzéséhez, hogy az új rendszer mindenhol érvényre juthasson és konszolidálódhasson.

Ma hol tarunk? Az utóbbi évek intenzív közösségi vitái egy sor forradalmi gondolatot alakítottak át konkrét erővé. Most viszont egy nagyon veszélyes stagnáló szakaszba jutottunk. Új lendületet kell adnunk a gondolatok ütköztetésének; nem engedhetjük meg magunknak a remény elvesztését. A forradalom a mozgásban lévő remény. Sok mindent elértünk, de mindez nem elég. A hegemóniáért folyó harc újra döntővé vált.

Nekünk, akik a latin-amerikai országok jó részében az egyetemeken, a szakszervezetekben, az egyesületekben aktivistáskodunk, a kormány menedzselésének kellett szentelnünk magunkat. Ez nélkülözhetetlen volt, de ez hátterünk feladásához vezetett. Ezt pedig vissza kell szereznünk. Emlékeznünk kell, egy szakszervezeti vezető a szövetsége élén ugyanannyira fontos, mint egy miniszter. Ne adjuk fel a szociális frontot. Bolíviában elkövettük ezt a hibát. S éppen itt próbál a jobboldal újraszerveződni.

4 - Egy másik nehézség: amikor ellenzékben vagyunk, az a legfontosabb, hogy reménykeltő elképzeléseket dolgozzunk ki és testesítsünk meg. Amint hatalomra kerülünk, mindez továbbra is szükséges, de ugyanakkor a gazdaság menedzselésére is képesnek kell lennünk. A latin-amerikai forradalmárok sorsát e kihívásra adott válaszuk fogja meghatározni. A mozgósítás fázisai nem tartanak örökké. Vannak lassúbb periódusok, amelyek hetekig, hónapokig, vagy évekig tarthatnak. Ekkor van az, hogy a hétköznapi gondokkal, a konkrét eredményekkel vagyunk elfoglalva; az az idő, amikor az emberek a politikai vezetők felé fordulva azt mondják: „Sokat harcoltam. Feláldoztam magam. Én is szeretném élvezni a forradalom gyümölcseit. Hol az én ivóvizem, az iskolám, a kórházam?” Pontosan ekkor kell tudnunk megmutatni a forradalmár másik arcát: a jó gazdálkodóét. A most kezdődő átmenet fázisában e követelménynek kellene megfelelnünk.

5 - Az ötödik feszültség, mely forradalmi folyamatainkat áthatja, a gazdasági-szociális jólét ellentéte a Föld megóvásával. Egyszóval a természeti erőforrások híres, latin-Amerikában divatos „kizsákmányolási” vitája. Ezen a téren Ecuador, Venezuela és Bolívia súlyos örökségtől szenved. Bolívia esetében minden 1570-ig nyúlik vissza, amikor is Francisco de Toledo, Spanyolország perui alkirálya bevezeti a kényszermunkát a Potosí város fölött magasodó Cerro Rico hegy ezüstbányájában. Ezzel Bolíviát Spanyolország nyersanyag szállítójává teszi. A nemzetközi munkamegosztásban már 450 éve ezt a szerepet róják az országunkra, mint ahogy egész Latin-Amerikára. De országainkat ugyanúgy jellemzi a lakosság magára hagyatottsága, anyagi szükségleteinek figyelmen kívül hagyása és ennek folytán a rekord méretű szegénység és egyenlőtlenség.

Nos, mi a teendő? Megtehetnénk, hogy kizárólag az anyagi szükségletek kielégítését vesszük figyelembe és nem törődünk se a környezettel se a kultúrával. Így szép eredményekkel dicsekedhetnénk, de elárulnánk az indián bennszülöttektől átvett, a világról kialakított jövőképünket. Azzal sem elégedhetünk meg, ha a fákat védjük, s népünket a nyomorban hagyjuk, hiszen az utóbbi ötszáz év gyarmati örökségeként, az indiánok életkörülményei messze nem idilliek. Márpedig éppen ezt ajánlja az, amit én „gyarmati ökológiának” nevezek: „Kedves latin-amerikaiak, ne álmodjatok fejlődésről, ha tenni akartok valamit az emberiségért, szenteljétek magatokat a fák megmentésének. Mi, északon, mi majd gondoskodunk az elpusztításukról szén-dioxid termelésünkkel, és annak az egész világra való szétterítésével.” Szóval a déli országoknak kellene megfizetniük a környezetvédelmi értéktöbbletet, megállítva fejlődésüket, feladva jövőjüket.

Altiplano-i társaink sziklabarlangokban laknak; öt órát kell gyalogolniuk a legközelebbi iskoláig ; átalusszák a napot az éhségtől és a fáradtságtól. Világosítson föl valaki: miféle tudás alapú gazdaságot építhetünk ilyen körülmények között? Felhagyni a „környezet-kizsákmányolási” gazdaságpolitikával? Persze, természetesen. De azért ne térjünk vissza a kőkorszakba! Az átmenet időszakában fel kell használnunk a természeti erőforrásainkat, hogy megteremtsük azon – kulturális, politikai és anyagi – feltételeket, melyek aztán lehetővé teszik, hogy egy másik gazdasági modellre váltsunk .

6 - Ezt a logikát a haladó latin-amerikai kormányokat kritizáló baloldal nem érti, s azt rója fel nekik, hogy nem építették föl a kommunizmust néhány hét alatt. A reggeli fitneszére sietve, vagy külföld által jól fizetett szemináriumok alkalmával kinevet bennünket, mert nem tudjuk letörni a nemzetközi piacot, vagy, mert nem tudjuk egyik napról a másikra bevezetni (rendelettel !) a „jóléti” társadalmat. Ezek a szalonradikálisok a neoliberálisok „hasznos idiótáinak” szerepét játsszák, visszhangozva azok nótáját a forradalom elkerülhetetlen vereségéről. Nem javasolnak konkrét intézkedéseket, semmi tömegmozgalomban gyökerező, vagy a forradalmat tovább vivő javaslatot sem képesek megfogalmazni. Az imperializmus új támadásának gyenge korifeusaiként álradikalizmusukat azon uralkodó osztály szolgálatába állítják, mely egyetlen célja, hogy bennünket elbukni lássanak.

7 - Az utolsó tét: az állam. A neoliberalizmus nemzetközi szinten két nagy szakaszra osztható. Az első az 1980-as években indul, Ronald Reagan USA és Margaret Thatcher Egyesült Királyság-béli hatalomra jutásával, s ez nagyjából 2005-ig tart. Ebben az időszakban a neoliberalizmus az államot a közjavak privatizációjára használja, s hogy ehhez ideológiai legitimációt nyújtson.

Most már egy második szakaszban vagyunk. A neoliberálisok szemében elveszett a nemzetállamok használhatósága, s most igyekeznek azokat szétdarabolni. Előbb a politikai ellenzék kialakítását és mozgósítását, s olyan területek kialakulását segítve, ahol az állam nem teljhatalmú, mint az önrendelkező régiók vagy a katonailag megszállt területek, stb. Aztán meggyengítik az államokat a költségvetési és pénzügyi hatáskörük megnyirbálásával, például az eladósodás rendszerével, mint azt Görögországnál látjuk. Az állam megvédése tehát – a  társadalom új alapjának szolgálata érdekében – a baloldal egyik prioritása kell, hogy legyen.

 

A szerző Alvaro Garcia Linera, Bolívia elnökhelyettese. A cikk 2015. szeptember 29-én, a Quito-i (Ecuador) konferencián elhangzott előadásának szerkesztett változata.

Fordította: Kristóf István