Donald Trump felfordította a politikai közéletet Amerikában

Részletek

Kategória: 2016. április

Írta: SERGE HALIMI

Találatok: 5762

Polgárháború a republikánusok között

Február 27-én, szombaton Mobile-ban (Alabama), az alabamai Republikánus Párt végrehajtó bizottságának éves gyűlése a párt kongresszusi központjának egyik nagytermében zajlik. Három nappal az év végén esedékes amerikai elnökválasztás, a Dél államaiban március elején kezdődő előválasztásai előtt. Több száz helyi képviselő van jelen, közöttük jóval nagyobb a feketék aránya, mint Donald Trump híveinek. A helyzet meglehetősen faramuci. Annak ellenére, hogy Alabama egy hagyományos déli állam, a New York-i milliárdos rendkívül népszerű – miként ezt a három nappal későbbi eredmények csak megerősítik, amikor is könnyedén megnyerte az előválasztásokat –, miközben a Republikánus Párt tagjai majdnem mind fehérek[1].

Pártértekezlet Alabamában

Donald Trump neve el sem hangzik a pódiumon. De a fejekben persze ott van. A választási kampány sikere vagy sikertelensége komoly hatással lesz a párt jövőjére. Általában, minden választáson van egy vagy két olyan jelölt, akit nem szeretnek – így például hogy is lehetne szeretni egy olyan antipatikus jelöltet, mint a texasi Ted Cruz? Szinte egy parlamenti képviselő sem szimpatizál vele. De Donald Trump egészen más eset, ő az a jelölt, akit a „-management” tankönyvek az „ellenséges felvásárlás” mintapéldányaként emlegethetnének. Mivel több republikánus, köztük a parlamenti képviselők legnagyobb része szerint Donald Trumpnak nincs semmi ideológiai gyökere, csak az „önmutogató”, nárcisztikus egója és a mérhetetlen uralkodási vágya. Kevésbé foglalkoztatja őt a „Lincoln és Reagan pártja vagyunk” eszmerendszere, annál inkább saját luxus hoteljeinek és vodkájának a hírneve. Ezen a február 27-én, Mobile-ban, a republikánus vezetők és a párttagok reménytelen vagy legalábbis kétes kimenetelű helyzettel szembesültek: elektromos szavazással meg kell erősíteniük pártjuk alapértékeit, miközben attól tartanak, hogy Trump hamarosan ízekre szedi az egészet, minden hagyományukkal együtt.

Hogy beüzemeljék a kis szavazódobozkát – ezt nyomkodva kell majd a párt majdnem háromszáz végrehajtó bizottsági tagjának döntenie a különböző határozati javaslatok közül – első lépésben csak próbaként, a kedvenc reklámfilmjüket „kell megválasztaniuk”. Patton[2] győz Pearl Harbour-ben. A javasolt filmek és a választás is azt mutatja, hogy a párttagok szeretik a nagy csatákat és szeretnek győzni.

Az ennél fontosabb szavazásokra később kerül sor: a tagok 76 százaléka úgy dönt, hogy a következő alabamai előválasztások zártak legyenek, vagyis csak a párt tagjai szavazhassanak (idén még nyitott szavazás volt). A cél teljesen nyilvánvaló: megnehezíteni az olyan unortodox jelöltek lehetőségeit 2020-ban, mint Donald Trump, akire demokrata párti tagok és függetlenek is szavaztak. Ha az üzenet még sem lenne elég világos Donald Trump számára, akinek több kaszinója is van, egy másik határozat egyértelműen szembeszáll „minden hazárdjátékkal” Alabamában. A program többi része a hagyományos sínen fut: „Barack Obama és Hillary Clinton politikájának leleplezése”, emlékeztető, hogy a választások eredményétől függ a Legfelsőbb Bíróság politikai egyensúlya, újbóli kiállás az abortusz korlátozása mellett, illetve a lőfegyverek ellenőrzésének újbóli megtagadása.

A terem előtti térben több asztal és hirdetőtábla is a februárban még versenyben lévő jelöltek – Ted Cruz, Marco Rubio, John Kasich, Ben Carson – reklámanyagait, kitűzőket, pólókat, tollakat, stb. népszerűsít. Donald Trumpnak semmilyen reklámanyaga nincs. A New York-i disszidensnek úgy tűnik, hogy nagyon kevés híve van az itteni republikánus aktivisták körében, akik már a jövőbeli katasztrófák hatását mérlegelik: novemberben, ha elbukik, vagy később, ha megválasztják…

Trump nem akkor zavar a legjobban, amikor kikel a muzulmánok ellen. A párt 2016-06-os számú indítványa is azt ajánlja, hogy az Egyesült Államok tagadja meg a menekültjogot „minden olyan országból érkező menekülttől, ahol kapcsolatban állnak a radikális iszlámmal”. Az egyik republikánus képviselő felszólal az indítvány mellett: „Olyan érzésem van, hogy a fél világ az USA-ba akar jönni és meg akar minket ölni.” Ez az érzés, mint ahogy az egész beszéd pontatlan megfogalmazása is, arról tanúskodik, hogy a szerzőnek meglehetősen korlátozott ismeretei vannak a nemzetközi politikáról. Egyébként egy jelenlévő franciától, minden hátsó szándék nélkül kérdezte meg, hogy a francia lakosság többsége muzulmán-e? Végül az indítvány elfogadását, ha csak egy hajszállal is, de sikerül elkerülni.

Mit képzelegnek?

Az utána következő vacsorán (ahol eléggé közepes minőségű ételt szolgáltak fel, pedig 150 $-ba került) a pincérek kétharmada fekete, miközben a vendégek 98 százaléka fehér. Bár az értekezleten nem minden jelölt képviseltette magát, a protokoll vacsorára minden jelölt küldött egy személyes képviselőt. Ben Carsonnak a fia jött el. Nem kimondva, de egyértelműen Donald Trump ellen szólal fel – akit pedig tizenhárom nappal később, a választásokon támogatni fog –, amikor beszédét egy bibliai idézettel kezdi: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól.” Ted Cruz szóvivője hasonló szellemben folytatja a bibliai idézetet, de a hangsúlyt a jelölt ideológiai következetességére teszi: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” Marco Rubio egy, az új típusú protestáns (evengelical) körökben népszerű és jól ismert Rick Santorumot küldte el maga helyett. Korábban, 2012-ben Rick Santorum is jelölt volt és Alabamában megnyerte az előválasztásokat. Donald Trump jelölését egy láthatólag ismeretlen helyi képviselő védelmezi: „Az a legjobb benne, hogy tömegeket mozgatott meg.”

Végül az este – előre bejelentett – fénypontja következik, aki valószínűleg a legtöbbe került a szervezőknek: Mark Geist. Az egykori „biztonsági ügynök” (aki egy magáncég alkalmazásában Líbiában dolgozott), mostanra luxus előadóvá nőtte ki magát. Részletesen ismerteti a 2012 szeptemberében, az amerikai konzulátus ellen, Bengáziban[3] történt támadás eseményeit – annyira részletesen, hogy nem sokat lehet belőle érteni. Egy következtetésre azonban módot ad, amiben az aznapi vacsora résztvevői mind teljesen egyetértenek: Hillary Clinton – akkoriban Obama elnök külügyminisztere – gondatlansága miatt kellett meghalnia John Stevens nagykövetnek. Ezzel a választási kampány alaphangját már meg is adták. És nem a létbizonytalanság, a munkanélküliség vagy az iparkitelepítések miatt dühös amerikaiak adták meg a hangot: a résztvevők nagyon nagy többsége kifizette az útiköltségét, a szállását és a vacsorát is. Ez két-három heti minimálbérnek megfelelő összeg, ha a 7,25 dolláros órabérrel (ez a legalacsonyabb az országban) számolunk.

Vajon az Obama- és Clinton-ellenesség képes lesz-e legyőzni a republikánusoknál a Donald Trump iránt érzett bizalmatlanságot? Vaughn Poe szerint, aki a párt egyik helyi bizottságának elnöke, és ritka kivételként, fekete, ez nem lesz egyértelmű. Szerinte a New York-i ingatlanos népszerűsége azt mutatja, hogy az amerikai választókra nagy hatással vannak a reality-tévék és általában is a szélsőségesség. Nem használunk erős kifejezést, ha azt mondjuk, hogy Vaughn Poe meglehetősen nyugtalan: „Adolf Hitler is népszerű volt. És hogy végződött az egész? Ha Trump lesz a jelöltünk, akkor nagy zavarban leszek. Hogy rá szavazzak? Ezt nem tehetem meg az országommal” – mondja meggyőződéssel. Ehhez egy, az Alabamai Egyetemen informatikai biztonságot tanító oktató még hozzáteszi: „Az én intelligenciahányadosom magasabb, mint 50, és ha valakinek van agya, akkor annak a monitorján Trump egyszerűen nincs rajta.”

Pedig a legrosszabb még csak most jön: „Trump nem egy republikánus, hanem egy demokrata. Az igazi konzervatívokat azonban nem tudja megtéveszteni. Ez a pasas üzleteket köt. Ez a szakmája. Nem lepődnék meg, ha szeptember közepén (vagyis amikor a két nagy párt jelöltjei véglegessé és hivatalossá válnak), akkor hirtelen úgy döntene, hogy beáll Hillary mellé másodhegedűsnek. A pártnak akkor már nem lesz ideje egy új jelöltet indítani.”

Meglepő, hogy egy ennyire zavaros történetet találnak ki Donald Trumpról. És sok republikánus, akik aggódva figyelik Trump tipikusnak nem mondható politikai karrierjét, nem felejtik el felemlegetni, hogy harmadik esküvőjére meghívta Hillary Clintont, aki el is fogadta a meghívást. Különben is, zavaros feltételezéseket nemcsak a dühös helyi képviselők, a Fox News által felhergelt fehér aktivisták, a közösségi oldalak és az összeesküvés-elméletek hívei találnak ki. Március 16-án Alabamában Ted Cruz is megvádolta a médiát, miszerint „majdnem mindet a baloldaliak vezetik” és „mindent megtesznek, hogy Donald legyen a jelöltünk, mert jól tudják, hogy ő az egyetlen jelölt az egész földkerekségen, akit Hillary képes lesz legyőzni.”

Az erőszakos nacionalizmus

Barbara Priester tagja a párt végrehajtó bizottságának. Egy megbízható nyolcvanas, aki már a kezdetektől a Republikánus Párt tagja egy olyan államban, amelyet százharminchat éven át (1874-2010) a demokraták irányítottak. És amely lépésről lépésre az ország egyik legerősebben republikánus fellegvára lett. Barbara Priester ismerte és harcolt Alabama demokrata kormányzója, George Wallace ellen, aki szintén egy nagyon színes egyéniség volt és ezért gyakran hasonlítják hozzá Donald Trumpot. Az establishment[4]- és az értelmiségellenes kirohanásai, rasszista demagógiája, a polgárjogi mozgalom elleni erőszakos és durva fellépése nyomot hagyott a modern Amerika történetében.

George Wallace négyszer indult az elnöki posztért, 1968-ban öt déli államban nyert is, így Alabamában is, ahol 66 százalékot kapott. Ez annál inkább is megdöbbentő, mert két fajsúlyos jelölttel szemben állt ki, a köztársasági Richard Nixonnal (akit akkor választottak elnökké), és a demokrata Hubert Humphrey-val. A gyűlésein – mint mostanában Donald Trump gyűlésein is –, gyakran ellentüntetők léptek közbe és így botrány botrányt követett. Wallace egyszer azt kérte a tiltakozóktól, hogy menjenek haza, mosakodjanak és borotválkozzanak meg. Amikor jobb kedvében volt, akkor meg azt javasolta nekik, hogy dedikáltassák a saruikat. Amikor harmadik alkalommal indult az elnökválasztásokon, 1972-ben, meg akarták gyilkolni. A merénylet miatt bár tolószékbe kényszerült, de továbbra is Alabama elnöke maradt – végül négy turnuson keresztül. Wallace népszerűsége abban áll – mondja Barbara Priester lánya, Ann Bennett, aki férjével, Kevinnel együtt szintén a Republikánus Párt aktivistája – hogy ki tudta fejezni egy legyőzött nép, a déliek érzéseit. Ebben áll Donald Trump mai sikere is. Obama Amerika népét vesztes néppé tette. Veszítettünk Irakban, Afganisztánban és az Iszlám Állam ellen is. Az emberek bárkit hajlandók ma elfogadni, aki azt mondja nekik, hogy mostantól mindenért azonnal visszaütünk.

Egy vesztes nép, a gyenge vezetők miatt: és tényleg ez a téma állandóan jelen van Trump gondolataiban. Mert az üzletember, a nárcizmusán túl, ezért akar mindig győzni (ez egyik kedvenc igéje) minden harcban, amibe csak belekezd. Olyan elnöke akar lenni az Amerikai Egyesült Államoknak, akinél az erőszakos nacionalizmus az az iránytű, amelyre rábízza magát. Főleg amióta a lapok szétcincálták és nyilvánosan tárgyalják a magánéletét és a vagyonát is. A mai általános rossz hangulatot és elégedetlenséget fejezte ki Trump már 25 évvel ezelőtt is egy, a Playboy-nak[5] adott interjúban, amikor lekicsinylően és megvetően beszélt az akkori két nagyhatalom elnökéről, George H. W. Bush-ról és Gorbacsovról.

Bush-nak a szemére vetette, hogy gyenge és kesztyűs kézzel bánik az USA szövetségeseivel (így Japánnal, Németországgal és főleg az Öböl-menti államokkal), amelyeket ingyen védelmez az Államok hadserege, miközben Amerika ellenében érik el kereskedelmi sikereiket. Az orosz vezetőről pedig kijelentette: „Meg fogják puccsolni, mert annyira gyengének mutatkozik.” 1990 márciusában, miután két mandátum után Ronald Reagan kiköltözött, a Fehér Házat egy republikánus elnök foglalta el, és Trump úgy ítélte meg, hogy a Föld vezetői „egyáltalán nem becsülnek meg minket,” „kinevetnek minket a butaságunkért”, „eltaposnak minket és a fejünkön táncolnak”. Most azért szállt be a küzdelembe, hogy „helyreállítsa Amerika nagyságát”(„make America great again”) szembeszállva a szabadkereskedelmi szerződésekkel és úgy, hogy egy megerősített falat húzna fel az Államok déli határán. Közben Kína és Mexikó is belépett azon országok sorába, amelyek – szerinte – kihasználják Amerika hiszékenységét.

Kiélezi a Dél kontra Észak ellentétet

George Wallace idején Barbara Priester már megélt egy olyan demagógot, aki az ország minden bajáért a kisebbségeket, a külföldieket és a bűnözőket védő politikai elitet hibáztatta. Jól emlékszik a médiaellenességére, amikor kikelt az újságírók ellen és kizárólag magát tartotta a kisember véleményét kifejező orákulumnak, aki képes a nyers beszédre, és képes minden áron megvédeni az elképzeléseit. Ezért azután roppant bizalmatlan Trumppal szemben. Mint a lánya és a veje is, gyakran elemzik a véleményfelméréseket, és ezek szerint irányítják a szomszédokat és a barátaikat, hogy a legesélyesebb republikánus-jelöltet támogassák, aki képes lesz legyőzni Trumpot. Mind a hárman vacilláltak Marco Rubio és Ted Cruz között, majd a második mellett döntöttek. De hiába[6].

Senki sem áll távolabb Trump társadalmi és kulturális világától, mint a Bennett család. Anne Bennett egy régi 800 hektáros ültetvény tulajdonosa, egy közeli egyetemi kisváros, Auburn mellett, amely híres futballcsapatáról. Férje, Kevin az ültetvényt igazgatja és fizetős vadászatokat szervez. Életüket baptista hitük köré szervezték és ez köti le idejük egy jelentős részét is. Szerintük a politikához szakértelem és gyakorlat szükséges. Udvariasak, nem emelik fel a hangjukat, és egy erősen korlátozott Jefferson-szellemiségű kormányt képzelnek el, amely lelkiismeretesen támogatja az amerikai alkotmány tízedik cikke[7] szerinti helyi hatalmat, a Dél vidéki hagyományait. És akkor hirtelen megjelenik a pártjuk élén egy elvált milliárdos, aki botránylapokban teregeti ki a magánéletét, fellép egy ringben és két, testhez tapadó ruhás topmodellel az oldalán nagyképűsködik. Még sosem töltött be megválasztott funkciót és bejelenti, hogy ha ő lesz az elnök, akkor nem fog habozni, és kész megparancsolni az amerikai katonáknak, hogy a kényelmetlen törvényeken átlépve intézkedjenek. Több kereskedelmi szerződést is újratárgyalna, nem törődve a Kongresszus állásfoglalásával. Anne Bennett nyíltan beszél zavaráról és tanácstalanságáról: „Semmit sem tehetünk, hogy megállítsuk. Pedig nekünk semmi közünk az establishmenthez, amely ellen szónokol. És nem ez lesz az első eset, hogy New York és az észak-keleti régió eltapos minket.”

Kevin Bennett, az Eastman Kodak egyik volt felsővezetője aggodalommal emeli ki, hogy egy vita során Trump az „uralkodás” szót használta, amikor George W. Bush elnökségéről beszélt. Mivel jól ismeri a történelmet és különösen a Szecessziós Háború történelmét, ma is tiszteli a konföderációs zászlót, így már annak sem örül, hogy pártja Abraham Lincoln örökségére hivatkozva határozza meg magát. A manhattani milliárdos elszólása túlzottan arra emlékezteteti, amikor az északi hadsereg a „nagy emancipátor” szerepében lépett fel.

A déli republikánusok sem egységesek

És mit gondolnak Trump déli hívei? Dianne Jay-vel Auburn-ben találkoztunk. Mindig republikánus szavazó volt, mint ahogy a családja is. Kézitáskájában egy 38-as Smith & Wesson revolverrel járkál, nem olvassa a helyi lapokat, mert túl baloldalinak találja azokat (ezen persze lehetne vitatkozni). Semmi nem dühíti jobban, mint amikor – egyébként elég gyakran – a Trumpra szavazókat a „dühös emberekkel” azonosítják. Szerinte inkább arról van szó, „hogy kialakult azoknak az amerikaiaknak a mozgalma, akiknek a véleményét semmibe vették, és akik ezért elfordultak mind a két párttól. A republikánus párt sok olyat ígért, amit azután nem tartott be. És lekezelik Trumpot, pedig általában csak a kétkezi munkásokkal viselkednek így, miközben Trump egy milliárdos. A mi establishmentünk nem tesz mást, csak beszél, beszél, beszél.” A párt vezetői összefogtak, hogy megakadályozzák Trump győzelmét. Az eredmény: a „mozgalom” ellenük született meg. „Mike Huckabee, akit nagyon szeretek, nagyon jól mondta: a republikánus establishment csak örüljön, hogy a lázadás a szavazócédulákkal fejezi ki magát és nem golyókkal.”

A ballots (szavazó cédulák) és a bullets (golyók) közti különbség kifejtése Malcolm X 1964-es híres beszédére[8] utal. Így még ha a dühös kifejezés nem is tetszik Dianne Jay-nek, ellenérzése a Republikánus Párt kongresszusi képviselőivel szemben erősen hasonlatos rá. „Inkább képesek megosztani a pártot – folytatja – és Hillary Clintonnak átengedni a győzelmet, mint hogy lelepleződjenek és megtudjuk, mi zajlik a párt belső életében: a lobbik, a kiegyezések, a vesztegetések. Amit megbecsülök Trumpban, az az, hogy saját maga finanszírozza a kampányát és semmivel sem tartozik a különböző érdekcsoportoknak. A republikánus csoport szenátusi vezetője, Mitch McConnell több mint egymillió dollárt keres évente; a képviselőcsoport elnöke, Paul Ryan több mint 900 ezer dollárt. Így tehát sokat veszítenének, ha jönne valaki és azt mondaná, hogy: Rendben, akkor most belecsapunk a lecsóba.”

Bár kifejezetten elutasító Donald Trumppal szemben, viszont Kevin Benett sem hordja a szívében a „Wall Street-i banditákat” – hogy az ő kifejezését használjuk: „Mind a két pártot ugyanaz a jómódú, városi környezetet képviselő csoport uralja. Nekik az ország lényegében csak egy földdarab, amely fölött elrepülnek a két part közötti ingázásukkor. A 2008-as válság idején hagyni kellett volna, hogy minden felégjen. Az nagyon nehéz lett volna, de a korrupció egy nagy részét is felszámoltuk volna.” Hát nem sok maradt az amerikai politikai rendszer és a két nagy párt hitelességéből!

De adjuk meg a szót a védelemnek is. Február 29-én tartják közel Auburn-höz, egy régi üveggyár épületében, a járás republikánus pártjának vacsorával egybekötött gyűlését. 1994-ben az első ilyen bankettra alig negyvenen voltak kíváncsiak – most közel háromszázan. A zászlóra felesküvés és a közös imádkozás után a körzet kongresszusi képviselője, Mike Rogers jól sejti, hogy válaszolnia kell azokra a felvetésekre, amelyek washingtoni kollégái – és nem csak a demokraták köréből – korrupciós és bennfentességi botrányait érintik. Donald Trump és Ted Cruz hívei is felhánytorgatják a párt kongresszusi képviselőinek, pedig többségben vannak, hogy nem szálltak szembe a Fehér Ház fontos döntéseivel, így az „Obamacare” néven ismert egészségügyi reformmal, az Iránnal megkötött nukleáris egyezménnyel, a bevándorlók kiutasításának felfüggesztésével – pedig ezért lettek megválasztva. Vajon a „rendszer” korrumpálta őket annyira, hogy végül ők is beléptek a Ted Cruz által „Washingtoni kartellnak” nevezett csoportba? Mike Rogers azzal érvvel, hogy kétharmados többség kellene ahhoz, hogy az elnöki vétójoggal eredményesen lehessen szembe szállni. És azt javasolja barátainak, hogy legyenek türelmesek: „Ennek a szocialista igazgatásnak az utolsó évében nem sok dolog fog már történni. Utána, ha egy republikánus elnökünk lesz, akkor az első, amit alá kell írnia, az Obamacare megszüntetése lesz. A második pedig a Dodd-Frank törvény, amely a bankokat szabályozta. A mostani szocialista kormányzás hamarosan csak egy rossz, múló álom lesz."

Egy talány azért még megmarad. Hogy lehet, hogy egy olyan pártban és egy olyan régióban, ahol ennyire erősek az új típusú protestánsok (evangelical), Donald Trump ilyen könnyedén tudott előretörni? Dianne Jay azelőtt Mike Huckabee-ra szavazott, egy volt baptista lelkipásztorra, a „hagyományos családi értékek” lelkes hívére. Ma egy kaszinótulajdonost támogat, aki nem különösebben vallásos, úgy káromkodik, mint egy kocsis és a tévében beszél szexuális adottságairól. Jay asszony ezt könnyedén megmagyarázza: „Donald Trump kiáll az abortusz tiltása mellett és az iskolai ima mellett; nincs nála hagyományosabb jelölt jelenleg. És nézze csak meg: a családja az maga a megvalósult amerikai álom. Tény, hogy háromszor nősült, de Ronald Reagan sem csak egyszer esküdött hűséget, színész volt és sok kalandja volt. Ha egy személyt a maga teljességében vizsgálunk, akkor mindannyian bűnösök vagyunk. És ha elkezdjük egymásra dobálni a köveket, akkor a szenátus minden tagját megkövezhetnénk.” Nem kérdés, hogy Donald Trumpnak sikerült közvetlen és szoros kapcsolatot kialakítania híveivel. Már több mint 900 ezren vannak a régióban, köztük Dianne Jay, akiknek elküldi a különböző felszólalásait. A média, a művészek vagy az értelmiségiek által kritizált vagy feltárt, zavarba ejtő híresztelések messze nem ingatják meg hitében, sőt inkább megerősítik. „Bízom Trumpban – ismeri el Jay asszony. Szükségünk van egy üzletemberre. Neki semmit sem kell bizonyítania. Szép családja van és 10 milliárd dollárja.”

Bevándorlók-menekültek-migránsok

Munkahely-leépítések, vállalat-kitelepítések, alacsony bérek, az ország vallási azonosságának megváltozása, a központi állam tehetetlensége, hogy ellenőrizze a határokat, a jövőtől való félelem: mindezek a különböző témák és bajok rövid úton egy vágányra futnak be – a bevándorlás témájába[9]. „Ez a téma vezette be Trumpot – ismeri el Kevin Bennett. Senki sem mert hozzányúlni, mindenki kerülte a forró kását. Ő meg belenyúlt. Az iskolák tele vannak bevándorlókkal, de nincs jogunk rákérdezni a szülők jogi helyzetére. A törvények nem tiszták és egyértelműek és hamar rasszistának lesz kikiáltva, aki be akarja tartatni azokat. Nem tudom, hogy a fal építése megoldható-e, de az biztos, hogy szükségünk van egy határra. És Obama megnyitotta a határokat. Ma az emberek fáradtak. Jól látják, hogy egyik párt sem akar szembe menni a spanyol szavazókkal.”

Többféle félelem fonala gabalyodik itt össze és növeli Trump sikerét. Elég néhány napot Alabamában tölteni, hogy halljunk a Mexikóból becsempészett terrorista csoportok miatti félelemről, a határ alatt meghúzódó alagutakról, ahol tonnaszám érkezik a kábítószer, egy külföldi hadseregről, amely képes lenne a tizenkét millió bevándorló segítségét megszervezni magának. Pedig Obama 2008-as megválasztása, majd 2012-es újraválasztása óta a republikánus párt stratégái és véleményfelmérői nem győznek figyelmeztetni, hogy veszélyes lesz a pártra, ha a spanyolszavazókat a párt ellenzékeként mutatják be, hiszen egy jelölt sem lesz képes győzni az ő támogatásuk nélkül.

A harsány vezércikkíró, a bevándorlás okozta félelem lelkes felerősítője Ann Coulter kifejtette, hogy az Egyesült Államok demográfiai alakulását figyelembe véve – amely ma kevésbé „fehér” mint volt, amikor James Carter és Walter Mondale szálltak szembe Reagan-nel –, a mai demográfiai helyzetet véve alapul, Reagan nem győzött volna sem 1980-ban, sem 1984-ben. De érdekes módon Ann Coulter meg van győződve, hogy Trumpnak jók az esélyei – és természetesen ő is támogatja. Pedig úgy tűnik, hogy Trump a választók egyre szűkebb és egyszínűbb csoportját szólítja csak meg: a fehér férfi szavazókat. Novemberben Hillary Clinton lesz szinte akaratlanul is a különféle kisebbségek és egyben a Wall Street jelöltje, a feministáké és a szabad-kereskedelem, illetve a Goldmann Sachs és a status quo híveié. Egy feladata és megbízatása lesz csak: akadályozza meg Donald Trump befutását.

Egy ilyen összefogás, még ha ki is alakulna, nem lehetne tartós. Mert Bernie Sanders sikerei azt mutatják, hogy az ilyen típusú kiegyezések kora lejárt. Annyira, hogy Sanders felszólalásainak egy részét, amely az amerikai politikai rendszer korrupcióját ostorozza, az ellenfelei is átvették. És nemcsak Trump: Ted Cruz szintén úgy gondolja, hogy: „a republikánusok majdnem olyan rosszak, mint a demokraták. Sokan közülük összefeküdtek a Wall Street-tel, a lobbikkal és a big business-szel, és így az illegális bevándorlásban csak az alacsony béreket látják.”

És amikor a termelés kitelepítéséről vagy a nemzetközi kereskedelemről, vagy a szabad-kereskedelemről van szó, nem mindig lehet megkülönböztetni Dianne Jay-t egy Bernie Sanders-szavazótól. Épp ő, vagyis egy konzervatív republikánus aktivista hívta fel a figyelmünket egy, az interneten terjedő és őt eléggé meglepő három perces videóra. Ebben egy, a United Technology-nak beszállító középvállalkozás tulajdonosa bejelenti 1400 alkalmazottjának Indianapolisban, hogy a termelést hamarosan Mexikóba telepíti át[10]. Azért, magyarázza a felháborodott dolgozóknak, hogy „versenyképesek maradjunk és hosszú távon megmaradhasson az üzlet.” Ez a történet ma már Trump kampányának része. És a munkások még a szakszervezeti tagok is, odafigyelnek rá. Ebben a kérdésben is jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba végre.

A kampány kezdete óta a republikánus szavazók ma egy, a korábbi elnökeik, képviselőik és a párt finanszírozói és tanácsadói által képviselt értékekkel szigorúan ellentétes álláspont mellett állnak ki. Mivel nem adhatják könnyen fel azt a politikai tudatot, amely Reagan elnöksége óta kristályosodott ki, és amely nagyon sok hasznot is hozott nekik, a republikánus polgárháború valószínűleg még éppen csak elkezdődött.

Fordította: Morva Judit

[1] Mint a régió legtöbb Államában. Lásd Benoît Bréville : Géorgie et Caroline du Nord, les deux Sud [Georgia és Észak-Karolina, a két dél], Le Monde diplomatique, 2012. október

[2] https://fr.wikipedia.org/wiki/Patton_%28film%29 nagyon híres háborús film George S. Patton tábornokról – sajnos a Wikipédia cikke nincs meg magyar változatban.

[3] Mitchell Zuckoff (et Mark Geist), 13 Hours: The Inside Account of What Really Happened in Benghazi [13 óra : mi is történt Bengáziban] Twelve Books, New York, 2014.

[4] A hatalommal bíró legfontosabb emberek csoportja egy országban, akikről általában feltételezik, hogy konzervatívak és szeretnék minden áron megőrizni a befolyásukat – a ford.

[5] Playboy, Chicago,1990. március

[6] 2016. március 1-én az alabamai előválasztásokkor, Donald Trump 43,4%-ot, Ted Cruz 21,1%-ot, Marco Rubio 18,7%-ot és Ben Carson 10,3%-ot kapott.

[7] „Az alkotmány által az Egyesült Államokra rá nem ruházott, de az egyes államoknak meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik.”

[8] Lásd Achille Mbembe: Malcolm X, un inépuisable mythe en temps d’extrême adversité [Malcolm X, egy kimeríthetetlen mítosz a végtelenül nehéz időkre], Le Monde diplomatique, 1993. február

[9] Emiatt az állásfoglalása miatt vált Jeff Sessions, Alabama szenátora február 28-án, az első Donald Trumpot támogató szenátorrá.

[10] «Carrier Air Conditioner (part of United Technologies) moving 1,400 Jobs to Mexico», YouTube.com, 2016. február 11.

[11] Lásd Serge Halimi: Le poids du lobby israélien dans la politique américaine  [Az izraeli lobbyk súlya az amerikai politikában] és Aux Etats-Unis, M. Sharon n’a que des amis [Sharon-nak nem csak barátai vannak az USA-ban], Le Monde diplomatique, 1989. augusztus és 2003. július

[12] Tatum asszony átadta nekünk a dél-afrikai Malcolm Hedding lelkész Izraelt érteni írását (Zion Gate International kiadó, Oklahoma City), mely részletezi annak mindezen pontokra vonatkozó elméletét.

• usa
• pártpolitika

• Következő