A munka ünnepét az Egyesült Államokban szeptemberben ünneplik. Az idei azért különleges, mert sok munkás és alkalmazott – többségükben főként fehérek és férfiak – a republikánus jelölt gyűléseire igyekezett. Donald Trump ezeket a támogatóit úgy ápolja, hogy lelkesen háborog a szabadkereskedelmi szerződések ellen, amelyek az ország régi termelő fellegvárait az ipar kitelepítés és leépítés felé taszították. Ez pedig elhozta a munkások leértékelődését és teljes elkeseredésüket. „A törvény és a rend”, amit Donald Trump hirdet, megfelel az 1960-as évek Amerikájának, amikor ha valaki fehér volt, akkor nem volt szüksége egyetemi diplomához ahhoz, hogy jó bére legyen, a család két autót tartson, sőt néhány nap nyaralást is megengedhettek maguknak.
Hogy egy New York-i milliárdos, akinek az adózási programja a Ronald Reagan által bevezetett adókulcsoknál is kevésbé progresszív, vagyis még kevésbé adóztatja meg a magas jövedelmeket és vagyonokat, és aki tudvalevőleg Bangladesben és Kínában gyártat és luxus hoteljeiben bejelentés nélkül dolgoztatja az alkalmazottait – tehát fennen hirdetett elveinek épp az ellenkezőjét teszi – egyszerre csak a munkások elégedetlenségének szócsövévé váljon csak egy rossz vicc lenne, ha a szakszervezetek erejét nem gyengítették volna le végzetesen. Ha a nyugati országokban már közel negyven éve, a haladó pártok nem cserélték volna le a munka világából származó aktivistáikat és vezetőiket a politika hivatásosaira, a kapcsolati tőkét felhasználó marketingesekre, és más újságírókra, akik jól elvannak a különböző kedvezményeikkel.
A baloldal és a szakszervezetek régebben napi szinten végezték a politikai felvilágosítást, a területi kapcsolatok szervezését, és az értelmiségi „vezetést” a munkás lakosság körében. Tagjaikat politikai aktivitásra buzdították. Ha kellett mozgósítottak a választásokra, ha kellett kiálltak és megvédték a társadalombiztosítás vívmányait és tagjaik veszélybe került gazdasági érdekeit. Segítettek felismerni a minden napi életben az osztály szolidaritás, a munkás megmozdulások által elért vívmányok előnyeit, az oszd meg és uralkodj, a rasszizmus és a kirekesztés veszélyét. Ezt a munkát ma már nem végzik el vagy csak ímmel-ámmal (1) . Látjuk, ki profitál belőle! Még a sikeres tömegmozgalmaknak sem képesek politikai kifutást biztosítani, az eredmények begyűjtése és learatása helyett minden a csoportérdekek közötti steril vitákba torkollik. Az Iszlám Állam által elkövetett gyilkosságok is ebbe az irányba viszik el a politikai vitákat, és ma már világosan látszik, hogy nyugaton ők a legsikeresebb választási ügynökei a szélsőjobbnak.
Néha egy kis részlet is elég hogy tisztán látható legyen az ideológiai háttér. Augusztus 13-án, Georges Seguy volt szakszervezeti (CGT) vezető halálát alig néhány másodperces híradásban hozták, vagy csak néhány sorban említették, hiszen a francia média akkoriban a burkininek elnevezett muszlim fürdőruhák elleni háborúval volt teljesen lekötve. Sok újságíró, akiknek a történelmi ismerete kimerül az előző hónap eseményeivel, talán nem is tudta, hogy Georges Seguy tizenöt éven át vezette a legnagyobb francia szakszervezetet. Nemsokára, a különböző elbocsátásokkor megfújják majd a kürtöt, miszerint meg kell védeni a demokráciát. Erre azonban több esély lenne, ha a lakosság nagy része nem csak „díszmadarakat” látna bennük, az őket mélyen megvető kiváltságosok szolgálatában.
