A „kékgalléros milliárdos” és az erényes madonna

usValódi összeütközések és csalóka látszatok az amerikai elnökválasztáson

A júliusban egy hét különbséggel lezajlott két amerikai választási jelöltállító gyűlés – olykor akaratlanul is – rávilágított az Egyesült Államok jelenlegi politikai állapotára. A republikánus oldalon egy tökéletesen gátlástalan férfi, akiben még saját pártjának vezetői sem bíznak. A demokrata oldalon pedig egy nő, akinek az egyetlen terve az, hogy az ellenfelét legyőzze, s ebből a célból őszinteségére hivatkozik, amelyben szinte egyetlen választó sem hisz.

Országos jelöltállító gyűlésükhöz a republikánusok aligha válaszhattak volna rosszabb helyszínt az Ohio állambeli Clevelandnél. A demokraták egyik hagyományos bástyájának számító munkásvárosban minden egyes utcasarok arra emlékeztet, hogy milyen eredményesen rombolta le a munkások világát a republikánusok gazdaságpolitikája az elmúlt negyven év legnagyobb részében.

Ez a város annak idején az Egyesült Államok ipari erejét és hatalmát testesítette meg. John Rockefeller itt alapította meg a Standard Oil társaságot; Clevelandben acélt, autókat, vegyipari termékeket gyártottak. Mindez olyan mértékű környezetszennyezéssel járt, hogy a folyó vize rendszeresen lángra lobbant… De 2016-ra ez a Cleveland már összeomlott. A középosztály kimenekült a külvárosokba, a város központja kihalt, az ipari cégeket nagyrészt Mexikóba és általában délre telepítették, ami megtizedelte a foglalkoztatást. Cleveland 1920-ban az öt legnagyobb amerikai város egyike volt; ma a 48. helyen áll, és már csak a tartozás fejében lefoglalt ingatlanok és az üresen álló lakások számával tűnik ki.

A republikánus elnökjelölő gyűlésre készülve ellátogatunk a város keleti részén elterülő régi ipari negyedbe. A légkondicionált autó ablakán át lerobbant gyártelepekre és repkénnyel sűrűn befutott üres épületekre látni. Az egykori Fisher Body karosszéria-gyártó vállalatot, amelyet 1936-ban a munkásmozgalom egyik nagy győzelmével végződő sztrájk tett híressé, mára felváltották a hátrányos helyzetű fiatalokat befogadó Cleveland Job Corps Center zord hálóterem-kaszárnyái. Kicsit távolabb az úttesten egymásra halmozott plüssjátékok és keresztek emlékeztetnek a közúti balesetben elpusztult serdülőkre. Üres grundok, kihalt utcák, elburjánzott növényzet lepte elvadult telkek mindenütt.

Félig üresnek tűnnek még a működő városrészek is. Az egyik kocogókkal teli bájos külvárosban a kifogástalanul ápolt pázsitokon nem játszanak gyerekek. A magyar étteremben egy lelket sem látni, a szupermarket pénztárában nem ül senki. Cleveland belvárosában bárhol lehet parkolni: senki nem szól miatta.

Közönséges időkben egy ilyen városban republikánus jelöltállító gyűlést szervezni nagyjából olyan lenne, mintha valaki egy beomlott autópálya felüljáró még füstölgő romjain a közúti beruházások megszüntetését követelné. De 2016 nem olyan év, mint a többi. A republikánus párt ugyanis Donald Trump demagóg milliárdost választotta bajnokának, aki számára Cleveland eszményi színtér. Ez a város az elmúlt évtizedek gazdasági döntéseinek, ipari hanyatlásának, szabadkereskedelmi megállapodásainak stigmáit hordozó tájaival ma az amerikai metropolis megtestesítője, amelynek az ingatlanmágnás azt ígéri, hogy egy szép napon az egész országgal egyetemben visszanyerheti régi „nagyságát” („Make America Great Again”).

 

Amerika a legjobb! Amerikát elárulták!

Egyetlen olyan kerület van a városban, amely még őriz valamit régi nagyvárosi arculatából: az East Fourth Street, amely egy 90-es évekbeli felújításból sarjadt ki. Nyaranta általában apró teraszos éttermek sokasága lepi el, de az idei júliusban elsősorban a Quicken Loans Arena előszobája lett. Ebben a sportcsarnokban rendezik a republikánus nagygyűlést, vagy inkább politikai karnevált, mozgóárusaival, küldötteivel, újságíróival, tüntetőivel, meg remekül szórakozó járókelőkkel, akik iphone-jaikkal kattintgatva igyekeznek megörökíteni a múlékony látványosságokat.    

A televíziós kamerák jelenléte tömegesen vonzza a tüntetőket és a világ végét jövendölő, transzparenseiket lengető fanatikusokat, akik csak a varázslatos pillanatra várnak, amikor a média az ő képükkel árasztja el az egész országot. Egy kávéház előtt „Trump” feliratú piros kalapot és fegyvert viselő férfi támasztja a korlátot; közvetlenül mellette egy zen stand invitálja a nézelődőket, hogy tanuljanak meg ujjaikkal festeni, mert az elősegíti a „lazítást és a kíváncsiság kifejlesztését”. A látvány egésze azért alapvetően Trump kontrolálatlan reakciókkal és vulgáris fordulatokkal tűzdelt stílusára emlékeztet. Egyes trikókon ő maga látható, felemelt középső ujját mutatva a bírálóinak; mások arra buzdítanak, hogy képzeljük magunk elé, milyen sokoldalúan kényeztetheti Clinton volt elnököt Hillary Clinton és Monica Lewinsky[i]; megint másokat az amerikai lobogó színeiben pompázó herezacskókkal díszítettek. Néhány kitűzőn „Bombázzuk szét az Iszlám Államot” felirat olvasható.

Minél közelebb jutunk a gyűlés színhelyéhez, annál inkább úgy érezzük, mintha Bagdad „zöld zónájában” lennénk. Kétfelől szorosan egymás mellett felsorakozott rendőrök, majd drótkerítések között haladunk előre. Ellenőrzik az akkreditációnkat, először, másodszor, aztán ötödször, hatodszor. Még a biztonsági kapu következik, s végül beléphetünk a terembe.

A republikánus jelöltállító gyűlést az „üres” jelzővel lehetne a legjobban összefoglalni. Az utolsó este kivételével az aréna közepe nem túlságosan zsúfolt. A beszédek minősége kifogásolható, a felszólalók többsége érezhetően nem is készült. A párt régi vezetői közül senki nem jött el, se Willard Mitt Romney, se John McCain[ii], se a Bush család tagjai.

Néhány közismert republikánus személyiség azért felszólal, de meglehetősen gyatra szónokok mindannyian. Paul Ryan, a Képviselőház elnöke lanyhán eldarálja a napirendet. Mitch McConnell-t, Kentucky szenátorát még ki is fütyülik, amikor a szenátus republikánus többségének vezetőjeként elért sikereivel kérkedik. New Jersey kormányzója, Chris Christie bevezető szónoklatában Hillary Clinton külügyminiszterként hozott téves diplomáciai döntéseit leplezi le, de észre sem veszi, hogy azokat „lagymatagnak” minősítve gyökeresen az ellenkezőjét mondja, mint maga Trump, többek között Clinton Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatos intézkedéseire vonatkozó szemrehányásaival. A hivatalosságok megszokott felvonulása híján a republikánus képviselők végighallgatják, amint ultrakonzervatív rádiós műsorvezetők hazafias hőstettek iránti csodálatra biztatják a közönséget, majd végzetes árulások és rettentő bűntények részletes ecsetelésével szítják a méltó felháborodását. A hangulat az egyik végletből a másikba csap át. Amerika a legjobb! Amerikát elárulták! Meg kell mentenünk Amerikát! Sorra éljenzik meg a nemes szavakat, a kalandos történeteket. Majd következnek a gyászba borult szülők, akik a szívüknek legdrágább lényeket veszítették el a baloldal által istápolt gonosztevők, köztük illegális bevándorlók miatt.

A szónokok a hatás kedvéért sűrűn váltogatják beszédeik hangnemét: szó esik Amerika bátorságáról; Amerikáról mint áldozatról; arról, hogy a demokrata vezetők megátalkodottan nem hajlandók „a nevén nevezni az ellenséget”. A küldöttek megrendülten hallgatják Patricia Smithnek, az USA bengázi nagykövetsége ellen intézett 2012. szeptemberi támadásban meggyilkolt egyik tisztviselő édesanyjának megtört hangját: „Én azt mondom, a fiam haláláért Hillary Clinton [az akkori külügyminiszter] személyesen felelős” – kiáltja. „Hogy volt képes ilyet tenni egy amerikai családdal?” A hallgatóság jólesően elmerül a demokraták árulása miatt bekövetkező nemzeti romlás édes rémképeiben.

Lehet, hogy ezt a halom képtelenséget tulajdonképpen szórakozásként kellene felfogni. Amikor egy politikai nagygyűlés küldöttei Hillary Clintonra vonatkozó nézeteiket ütemes „csukják le!” felkiáltásokkal fejezik ki, bizonyára téved, aki komolyan veszi őket. Egyébként a szerenád kezdetén a mellettünk ülők pattogatott kukoricát esznek. Néhány perccel később egy nyájas, törékeny idős hölgy kérdezi, hogy a vállamra támaszkodhat-e, amikor feláll és visszaül. Valamivel később hallom, amint hangocskája elragadtatottan vegyül a többiek közé: „Csukják le!”

 

Egy texasi fecsegő nyilvános megaláztatása

Egyes republikánus vezetők jobb napokat is láttak, mint ez a Clevelandban töltött hét. Például Ted Cruz. A texasi szenátor, Trump egyik pórul járt ellenfele maga a tökéletes színész-politikus. Annyira hamis, mézesmázos és demagóg, hogy már szenátor-kollégái sem tudják elviselni. A jelöltállító gyűlés harmadik estéjén kerül rá sor. Elő is adja azon erkölcsnemesítő, üresen kongó beszédek egyik iskolapéldáját, amelyekért a jobboldal rajongani szokott. Elregéli egy feladata ellátása közben meggyilkolt rendőr történetét, beleszövi az „elfojtottan zokogó árvát”, majd dagályos szónoklatba fog a szabadság hatalmáról, amelynek hála minden baj megoldódik. Csakhogy ekkor a közönség, amely már húsz perce issza a szavait, hirtelen rádöbben: még mindig nem jelentette be, hogy Trumpot támogatja. Amikor a texasi mesélő befejezésül éppen visszakanyarodna a beszéde elején elregélt szomorú történethez, a küldöttek fellázadnak. Állva kiabálják: „Támogasd Trumpot!” Valaki plakátból csavart szócsövön keresztül ordít a pódium felé. Az ájtatos jobboldal könnyfacsarója ekkor kénytelen elhagyni a színpadot – anélkül, hogy megtette volna, amire biztatták.

Az „ő” republikánus pártja megszűnt létezni. Összeomlása feltehetően sokmilliárdos befektetések teljes pusztulásával jár. Az elmúlt negyven év során bevetett mérhetetlen összegek megsemmisülésével, amelyek révén a párt olajozottan működő gépezetté vált a hírhedt „leggazdagabb 1%” szolgálatában. Mindannak a pénznek a vesztével, amit a washingtoni lobbistáknak, az állami törvényhozók ideológiai kiképzésének és azoknak a politikai manővereknek szenteltek, amelyekkel dolgozók millióinak szavazatát nyerték meg a saját érdekeikkel gyökeresen ellenkező programjuk számára. És mindez most néhány hónap alatt összeomlott.

Clevelandban még az amerikai jobboldal alapvető mozgatórugói, kulturális ütközetei is zárójelbe kerültek. Peter Thielt, a PayPal társalapítóját még meg is éljenezték, amikor közhírré tette, hogy homoszexuális („Büszke vagyok arra, hogy meleg vagyok, arra, hogy republikánus vagyok, de mindennél büszkébb vagyok arra, hogy amerikai vagyok”). A republikánus hitvallás másik alappillére, a szabadkereskedelem is eltűnt a süllyesztőben. Senki sem háborog a szociális kiadások ellen, és egyedül Winsconsin javíthatatlan kormányzója, Scott Walker hozza szóba a szakszervezeteket… de ő is csak mértékkel.

 

A kormányzásra születettek kasztja: a demokraták

Trump az őt támogató politikai irányzatot a „dolgozó emberek pártjának” nevezi, és azt ígéri, hogy mindenekelőtt az átlagos amerikaiak gazdasági nehézségeit fogja figyelembe venni. Az amerikai ipart romba döntő szabadkereskedelmi megállapodások ismételt leleplezéséhez nem is találhatott volna jobb helyszínt Clevelandnél. Így aztán a férfiú, akit az egyik szónok „Amerika kékgalléros milliárdosának” nevezett, aki rasszista gorombaságokkal tűzdelt twittereket posztol, csökkenteni akarja a gazdagok adóját és külföldön gyártatja termékeit, a dolgozók Amerikája védelmezőjének kiáltja ki önmagát. S ami legalább ilyen megdöbbentő: hetven perces beszédében szinte… mérsékeltnek mutatkozik.

Természetesen megpróbálja eladni a terrorizmusról és a bűnözésről szóló paranoiás lázálmait, de az az általános félelem, amelynek hangot ad, valóban létezik. Az amerikai középosztály ténylegesen szétesőben van, többek között a méltánytalan szabadkereskedelmi megállapodások miatt, és mert a washingtoni demokrata hatóságok a népi rétegek iránt egészen meglepő közönyt tanúsítanak. A lakosság tekintélyes része gondolja úgy, hogy a gazdaság nem működik és a demokrácia már csak a hatalmasok szolgálatába állított tréfa. Trump minden kertelés nélkül szítja tovább ezt a nagyon is amerikai cinizmust : „A nagyvállalatok, a sajtóelit és a legnagyobb befektetők az ellenfelem kampányát támogatják, mert pontosan tudják, hogy egy ujjal se fog hozzányúlni a rendszerhez. Éppen azért nyomják neki azt a rengeteg pénzt, mert a legapróbb részletekig ők írják elő, hogy mit tegyen. Az ő kezükben futnak össze a szálak, ők mozgatják a bábut.”

Következik a szónok elkötelezettsége a népi tömegek mellett, akiknek a növekedés szemernyi hasznot sem hozott. „Jártam elbocsátott gyári munkásoknál, saját szememmel láttam, hogyan zúzzák össze a közösségeket a rettenetes és igazságtalan kereskedelmi megállapodások.” Majd tudatosan Franklin Rooseveltre utalva, Trump így folytatja: „Ők hazánk elfeledett férfiai és asszonyai. Keményen dolgoznak, de a hangjukat már nem hallja meg senki. Én leszek a ti hangotok.” Röviddel a beszéd után egy felmérés már azt jelzi, hogy a politika újonca, az otromba bohóc beérte Hillary Clintont.

 

A demokrata jelöltállító gyűlés

Stronger together, „egységben az erő”: ez az egy héttel később Philadelphiában rendezett demokrata jelöltállító gyűlés hivatalos jelszava. Invitálásnak is felfogható a Hillary Clintonnal szemben alul maradt Bernie Sanders baloldali szenátor haragos hívei számára. Ám az összejövetel legfőbb témája a Clinton asszony életét kora gyermekkora óta jellemző tulajdonság: az erény.

A lángoló és rendíthetetlen erény, a büszke, őszinte erény, annyira összetéveszthetetlen és kivételesen angyali, hogy senki még álmodni se merhet hasonlóról. A Wells Fargo Center színpadán a legjobbak gyűltek össze: íme a philadelphiai üzenet. Jobbak, mint a republikánus szörnyetegek, ez persze magától értetődik, de csak úgy önmagukban is, egyszerűen jobbak. Annyira feddhetetlen emberi lények kasztjáról van szó, hogy lehetetlen nem felismerni: kormányzásra születtek.

A kiválóság e lavinája közepette a demokrata nagygyűlés szervezői arra törekednek, hogy maga a közönség is erényesnek érezhesse magát, hogy a színpadot beragyogó kivételességből a küldötteknek is jusson. Egy standon gluténmentes édességeket árusítanak, koedukált mellékhelyiségeket szereltek fel, és az ifjú anyák egy könnyen megközelíthető helyen megszoptathatják csecsemőjüket. Hogy kinek jutna eszébe az a hóbortos ötlet, hogy ekkora tömegbe magával hozzon egy kisdedet, ez – gondolom – már más természetű erkölcsi kérdés.  

Az elénk teregetett becsületességet azonban állandóan meghazudtolja egy sor disszonáns esemény. A gyűlés küldöttei a sajtóból tudják meg, hogy Wall Street-i cégek fogadásokat rendeznek, ahova őket nem hívta meg senki; vagy hogy a jelöltállító gyűlés szervezői megegyeztek az Uberrel, amelynek az autói sokkal közelebb parkolhatnak a bejárathoz, holott ez a vállalat a bizonytalanná vált munkahelyek egyik koronázatlan királya. De maga a gyűlés dugig tele van. Minden bejárat előtt dühös emberek hosszú sorai követelik fennhangon bebocsáttatásukat. Az utolsó estén a biztonsági szolgálat egyik tagja egymás után kíséri a terembe a türelmetlenkedőket, akiknek néhány perc múlva egy másik őr az akkreditációját kívánja látni abban a reményben, hogy felkérheti őket: fáradjanak ki. És mialatt a legutolsó pótülésért is elkeseredett darwini küzdelem folyik, Hillary Clinton az óriási terem összes képernyőjén ünnepélyesen bejelenti, hogy „az országnak több kedvességre és szeretetre van szüksége”.

A látványosság négy napig tart. A színpadon a szónokok túlfűtött hanghordozása egy Shakespeare darabot előadó gimnazista csapatra vagy az égből aláhullott angyalokat felemlegető 19. századi prédikátorokra emlékeztet. Mondanivalójuk nemességétől áthatva igyekeznek ékesszólásukat magasztos üzenetük szolgálatába állítani.

Nem kell nagyon messzire menni, hogy e szép összhang okát megtaláljuk. A konvenció önmagának tartozik azzal, hogy a demokraták lényegi jóságát hangoztassa, hiszen túl sok hőstettel amúgy nem dicsekedhetnek. Például alig néhány napja több kiszivárogtatott mail ismételten bizonyította, hogy az előválasztások alatt az elvben semleges Demokrata Nemzeti Bizottság sok mindent megtett Bernie Sanders jelöltségének szabotálásáért.

Ennél is súlyosabb, hogy a párt aktivistáit aggasztó és az egymást követő szónokok által szorgosan leleplezett számos probléma éppen a leköszönő demokrata elnök, illetve egyik leghíresebb elődje politikájából következik, amely előd történetesen… a jelölt tulajdon férje.

Idézzünk csak három példát a sok közül. Küldöttek tucatjai emelik a magasba a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerséget (TTIP) ellenző tábláikat és skandálják: „le a TTIP-vel!”. Ám a nagygyűlés harmadik napján egy részük megéljenzi Barack Obamát – Joe Biden alelnök szerint „a valaha volt elnökök egyik legjobbját”– aki még mindig nem mondott le arról, hogy a TTIP legyen mandátumának apoteózisa. Az előző napon Howard Dean, Vermont volt kormányzója kijelentette: „Olyan elnökre van szükségünk, akinek gondja lesz arra, hogy a leggazdagabbakra ugyanazok a szabályok legyenek érvényesek, mint a keményen dolgozó amerikai középosztály tagjaira”. Ez közvetlenül az után történt, hogy a jelöltállítók megtapsoltak egy bizonyos Eric Holdert… akinek igazságügyi miniszterként (2009-2015) hanyagságát vetették szemére, amikor pénzügyi csalásokért felelős bankárokat kellett volna felelősségre vonni.

 

Elvont erkölcsi kíválóság

Végezetül a jelöltállító gyűlés programbeszédét tartó Elisabeth Warren, Massachusetts szenátora sorolja el a számtalan kihívást, amely a dolgozó osztály tagjaira leselkedik, s így kiált: „A tőzsde az egyik rekordot dönti meg a másik után. A vállalatok nyeresége egyre nő. A vezérigazgatók tíz- és tízmilliókat halmoznak fel. Ám ez a haszon eddig nem sok jót hozott azoknak a családoknak az életébe, amelyek olyan keményen dolgoznak, mint az önöké. Vajon néhányan önök közül nem gondolják-e, hogy ez nincs rendjén?” - „Néhányan”? De hiszen mindez akkor ment végbe, amikor már Obama volt a Fehér Ház lakója. Ha az elnök esetleg nézte a televíziót azon az estén, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy a szemrehányások rá vonatkozhatnak, hiszen a szenátornő nem említette őt. Amikor Warren asszony elítéli Trumpot, és azt a törekvését, hogy „korlátozza a pénzügyi szabályozást”, elfelejt emlékeztetni arra, hogy a valódi aknamunkát ezen a területen két évtizeddel ezelőtt William Clinton vezényelte le. Ugyanaz, akit másnap este majd megéljeneznek a jelenlévők…

Clinton asszony múltját a csapata aprólékosan átdolgozta. Pályafutásának egyes rövid epizódjait széltében-hosszában kommentálják, azt a benyomást keltve, mintha egész életét karitatív hadjáratoknak szentelte volna. Más – sokkal lényegibb – fejezetek mintha maguktól válnának köddé, például a társasági jogra szakosodott ügyvédként töltött évei. Férje elnökként elért fő eredményeiről – amelyekre annak idején oly büszke volt, sőt abban a hitben ringatta magát, hogy azok az ő ténykedésének is köszönhetők – nem esik szó. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) eltűnt a hivatalos narratívából. A csonka családoknak járó szövetségi szociális segély eltörlését, amelyet férje 1996-ban rendelt el, szintén nem emlegetik, mert ellentmond annak a megkülönböztetett figyelemnek, amelyet Clinton asszony a nők és a gyermekek sorsának kíván szentelni.

Mi marad hát? A kiapadhatatlan folyóként hömpölygő, elvont erkölcsi kiválóság, amely azonban nem kapcsolódik a Demokrata párt legújabb évekbeli örökségéhez. Szó esik olyan emberekről, akik fölébe tudtak kerekedni fogyatékosságaiknak vagy gyenge egészségüknek, terrorista merényletet vagy rettenetes sérüléseket éltek túl. Olyanokról, akik „hisznek az újításokban és a vállalkozó szellemben”; akiket átkarolt az Egyesült Államok elnöke, és azt szeretnék, ha „minden amerikai polgár megölelhetné Obama elnököt”; akik harcoltak Irakban, és el akarják mondani, mennyire megbíznak „Hillary” stratégiai és katonai kompetenciájában.

Patakokban csorognak a könnyek az ünnepélyes arcokon. Egy felszólalásra hívott egykori illegális bevándorló asszony a róla készített videófelvételen háromszor is alig tudja visszafojtani a zokogást. Egy másik felvételen síró kislány attól retteg, hogy a szüleit kitoloncolják. Amikor az elnökjelölt később az ölébe veszi őt, és megígéri, hogy meg fogja védeni, a könnyáradat újra elszabadul, de ezúttal azoknak a felnőtteknek a szeméből ömlik, akik az erényes védelmezőt, Hillary Clintont veszik körül.

 

Az elnökjelölt előadja lelkes közhelyeit

Együttérzés, jó szándék; és persze a kiválóság. A Philadelphiában üdvözölt üzletemberek és -asszonyok nemcsak főnöknek elragadóak, sikerük is lélegzetelállító. De hallhatjuk egy rendőr történetét is, aki már becsomagolta összes karácsonyi ajándékát, mielőtt szolgálatteljesítés közben agyonlőtték. A konvenció egyik legügyesebb szónoka, Biden alelnök pedig úgy véli, hogy a diákok által felvett tanulmányi kölcsönök — amelyek menthetetlenül tönkreteszik őket — valójában arra kellenek, hogy „a szülők elkerülhessék a szégyent”, hogy a bank már nem hitelez nekik.

A hosszúra nyúló színielőadás megkoronázásaként végre Hillary Clinton is megjelenik a színpadon, tetőtől talpig fehérbe öltözve, és lelkes banalitások sorával árasztja el közönségét. A mély értelmű közhelyek számos tapsvihart váltanak ki.

A nemzetre súlyos kihívás leselkedik, jelenti be a szónok, eljött „az igazság pillanata”. Igen, igen, veszélybe került Amerika összetartozása (togetherness). „Hatalmas erők törekednek arra, hogy elválasszanak bennünket egymástól. Nekünk kell eldöntenünk, hogy akarunk-e mindannyian együtt dolgozni, hogy együtt váljunk nagyobbakká.”

A fenyegető erő neve: Donald Trump, akit Hillary Clinton azzal vádol, hogy „el akar választani bennünket, nemcsak a világ többi részétől, hanem egymástól is.” És nemcsak morális veszélyről van szó; az ország jóléte is kockán forog. „Amerikának minden egyes ember energiájára, tehetségére, becsvágyára szüksége van ahhoz, hogy a nemzet még jobbá és erősebbé váljék. Erről mélységesen meg vagyok győződve.”

Az elnökjelölt ekkor újra felidézi életfilozófiáját: „Tégy meg minden jót, amit tehetsz, annyi emberért, amennyiért lehet, minden lehetséges módon és mindaddig, amíg csak teheted.” Biztosítja hallgatóságát, hogy odafigyel a részletekre is, hogy képes lesz gyakorlatias, haladó megoldásokat találni a tényleges gondokra. A clevelandi és bárhol másutt élő dolgozó emberek frusztrációját orvosolandó „több jó állást, nagyobb béreket” ígér, s nagy vonalakban felvázolja a nehézségeik egy részének megoldására irányuló terveit: „Meggyőződésem, hogy Amerika jóléte a középosztály jólétéből következik. Úgy gondolom, hogy a gazdaságunk azért nem működik megfelelően, mert a demokráciánk nem működik úgy, ahogy kellene. Ezért kell úgy megválasztanunk a legfelsőbb bíróság tagjait, hogy képesek legyenek megszabadítani a politikát a pénz uralmától, és kiterjeszteni, nem pedig szűkíteni a szavazati jogot.”

Lehet, hogy ezen a ponton a philadelphiai közönség is észreveszi a problémák és a megoldások közötti folytonossági hiányt, de ennek nem adja jelét. Talán azért, mert — ahogyan maga a szónok is — tudja, hogy nem a hanyatló középosztály a meghatározó tényező. Nem, a két politikai párt közötti igazi demarkációs vonal most is, mint mindig, valami sokkal fontosabbra utal: a jó és a rossz között húzódó szakadékra. Az egyik pártban vannak a jók, a másikban a rosszak.

Mert a demokraták szemében a jóság semmiképpen sem mellékes dolog. Ez maga a fő kérdés. A 2016-os választásokon az erény ütközik meg a közönségessel. „Szembeszállunk minden romboló retorikával, minden szóval, amely a megosztásra törekszik”, figyelmeztet Hillary Clinton, ellenfele számos kirohanására utalva a fogyatékossággal élők, a mexikóiak, a feketék ellen. „Végül is – jelenti ki – mindig ahhoz térünk vissza, amit Donald Trump soha nem lesz képes megérteni: Amerika nagy, mert Amerika jó.”

Íme a demokraták erénye. Amikor majd visszaemlékszem a 2016-os választásokra, eszembe fog jutni, mit éreztem, miközben a philadelphiai Wells Fargo Center gigantikus parkolójában gyalogoltam, a forró aszfaltról hullámokban visszaverődő fullasztó hőségben, amely szinte megbénította az agyat. Kínos lassúsággal haladtunk, lépéseinket biztonsági korlátok irányították. A kerítés túloldalán egy feltételezhetően bejáratos személy parkolt le iskolabusszal, s onnan szólt a verejtékben úszó, a csarnok felé araszoló közönséghez. Hangszórójából az oktatás és az innováció fontosságára vonatkozó intelmek áradtak.

Eszembe jut majd az egyik clevelandi külvárosi vonat ablakából megpillantott hirdetőtábla is, amelyen az amerikai jobboldal egyik emblematikussá vált jelszava volt olvasható: „Ne higgy a baloldali média meséinek.” Mellette fülsiketítő autópálya, egy hatalmas parkoló és öt vasúti sínpár. Mint egy forró kemencéből, áradt az ipar és a közlekedés robaja. Kinek szólt ez az üzenet? A közelben felsejlő Ford üzem alkalmazottainak? A minket keresztező tehervonat mozdonyán ülő férfinak? Felhívás paranoiára. Nem szól kifejezetten senkihez. Csak oda látszik messziről, értelmetlenül.

 

A szerző, Thomas Frank újságíró, a Pourquoi les pauvres votent à droite [What’s the Matter With Kansas?], Agone, Marseille, 2013. – és nemrég a Listen, Liberal or What Ever Happened to the Party of the People? , Metropolitan Books, New York, 2016. – könyvek írója.

Fordította: Köböl Anna     

 


[i] Clinton elnök, 1998-ban el akarta titkolni valódi kapcsolatát a Fehér Ház gyakornokával, így eskű alatt vallott hazugságon kapták és ezért lemondatási eljárást indítottak ellene.

[ii] A 2012-es és a 2008-as elnökválasztási jelöltek.