Az USA kész kockáztatni?

Kategória: 2016. október
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4263

trump es clintonKöztudott, hogy az USA-ban nem mindig az a jelölt lesz az elnök, akire a legtöbben szavaznak. Az is közismert tény, hogy a Fehér Házért folyó versenyben az államok háromnegyedét egyáltalán nem veszik figyelembe – közülük is pontosan azokat, ahol a választási eredmények eldőltnek látszanak. Azt is mindenki tudja, hogy az elítéltek − közel hat millióan! − nem szavazhatnak. Az se ismeretlen, hogy a választók 11%-ának nincsenek személyi dokumentumai, így ők sem gyarapítják a szavazók sorát. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a pénz, a média, a lobbyk, a választókörzetek meghatározása, mind erősen torzítja az ország demokratikus képviseletét[1]. Ráadásul: maga a választási rendszer elképesztő előnyt biztosít a szokásosan versengő két nagy pártnak. Bátran állíthatjuk tehát, hogy a rendszer csal...

De a mostani választáson valami olyan helyzet alakult ki, amely átnyúlik és túlmutat a szokásos problémákon és a hagyományos politikai megosztottságon. Gondoljunk csak az előválasztásokon kiválóan szereplő Bernie Sandersre és az ő 12 024 000 demokrata szavazójának haragjára. Vagy gondoljunk Donald Trump republikánus milliárdosra, és a rá eredményesen szavazó 13 300 000 ember egyértelműen kifejezett felháborodására. A rendszer csal – gondolják mindannyian − mivel mindkét kormányon lévő párt részese a Közel-Keleten kirobbantott háborúknak, amelyek elszegényítették az országot, miközben győzelmet sem arattak. A lakosság többsége ma is fizeti a gazdasági válság következményeit, viszont azok, akik a válságot okozták, nem szenvedtek egy percet sem és nem veszítettek egy fillért sem. A rendszer csal, hiszen Obama elnök sem teljesítette a 2008-as választási kampány alkalmával tett ígéreteit, így választói elvesztették a változásokba vetett hitet és reményt. A republikánus választók sem jártak jobban. Nem láthatták előre, hogy mi készül, pedig 2010-ben majd 2014-ben is lelkesen mozgósították őket, hogy megszerezzék a Kongresszus mindkét házában a többséget. De Washingtonban soha, semmi nem változik. A dühös amerikaiak sokasága úgy ítéli meg, hogy egy oligarcha réteg megfosztotta őket a saját hazájuktól, miközben lenézik és megvetik őket. A társadalmi egyenlőtlenségek pedig csak folyamatosan nőnek, és már a középosztály is félti az egzisztenciáját.

 

Egy gazdaságilag aktív államot!

Pedig úgy tűnt, hogy minden jól kezdődött. A demokratáknál Obama elnök teljes támogatásával Hillary Clinton útja egyenesnek tűnt − már a családi örökség okán is. Majd váratlanul: az előválasztás kiélezett harccá alakult át. Egy a hetvenes éveiben járó független jelölt − mindenki meglepetésére − fiatalok millióit, vidékieket és munkásokat is képes volt mozgósítani a kapitalizmus-ellenesség témájával. A finanszírozás sem akadályozta meg Bernie Sanderst az előbbre jutásban, mert kis összegekben ugyan, de milliókat kapott támogatóitól. Így az amerikai politika egyik legfontosabb és legjobban utált „csalárdságára”, a pénz uralmára sikerült nemet mondani[1]. Ez azért is figyelemreméltó, mert Donald Trump is sokkal kevesebbet költött az előválasztások során, mint a legtöbb alulmaradt republikánus ellenfele.

A régebbi választási kampányok fő témája az „államellenesség” volt. Ma viszont, még a legkonzervatívabb választók is azt követelik, hogy a közhatalom lépjen fel erőteljesebben a gazdasági szférában. Ezért nem szerepel Trump kampányának témái között az unalomig ismételt közkiadások csökkentése, se a „nyugdíjreform”, se a munkanélküli segély csökkentése. A szabadkereskedelemről, a kampány valóban központi témájáról, pedig Trump azt ígéri, hogy azonnal széttépi a régebbi szerződéseket, és adót vet ki azokra a vállalatokra, amelyek más országokba szervezték ki a termelésüket. Ráadásul versenytársával Hillary Clintonnal együtt teljesen egyetértenek abban, hogy az államnak most már finanszíroznia kell az ország teljesen lepusztult infrastruktúráját és komoly összegeket kell szánni a karbantartásokra és felújításokra[2]. Vagyis egyszerűen felrobbant az eddig kiválóan működő kétpárti egység a globalizáció és a neoliberalizmus megítéléséről. Az amerikai nagyvállalatok nyílt cinizmusa és kapzsisága mára egyszerűen letörölte és elfeledtette azt a korábbi elképzelést, hogy a nagyvállalatok és az ország jólléte egy és ugyanaz[3].

Még a Clinton családban sem teljes az egység. Bill Clintonnak annakidején sikerült a demokrata pártot erősen jobbra húznia, de Hillary már nem állhat bele ebbe a vonalba. Választóik ma balrább állnak, és kevésbé akarnak kiegyezni a republikánusokkal, mint amikor a családi tandem a Fehér Ház lakója volt. Demokrata körökben a szocializmus kifejezés már nem hat ijesztően, és az sem feledhető, hogy négy fontos kérdésben Clinton asszony kénytelen volt ígéretet tenni Bernie Sandersnek és híveinek. Ezek pedig: a szabadkereskedelem, a büntetés-végrehajtás, a pénzügyi szabályozások lebontása és a béremelés.

Trump viszont közönséges kirohanásaival, elképesztő rasszista elméleteivel és szexizmusával elfeledteti a lényeget. Miközben szónokol a mexikói bevándorlók, vagy az iszlám ellen, ugyanakkor beszél a közkiadásokról, a kereskedelempolitikáról, a homoszexuálisok jogairól, vagy a nemzetközi szövetségekről és a külföldi katonai elkötelezettségekről. Trump úgy rúgta fel pártja eddigi értékrendjét, hogy más republikánus vezetők most már képtelenek lennének visszatérni a korábbi republikánus alapokhoz − hacsak nem készek elveszíteni a saját támogatóikat. Sok szavazó már az előválasztásokon is kifejezte, mennyire türelmetlen és bizalmatlan, amikor egy jóformán ismeretlen jelöltet támogatott. „Politikusaink erőteljesen globalizáció pártiak” – mondta Trump. „A pénzügyi elit ezen szépen meg is gazdagodott, és ők finanszírozzák a választási kampányt. De az amerikai dolgozók millióinak csak a nyomor és a szomorúság jutott!” Amikor egy dúsgazdag milliárdos, akinek Manhattanban van luxuslakása, mond ilyeneket, az tényleg meglepő − pedig nagyjából így lehet összefoglalni Trump álláspontját.

 

Mi lesz a sorsa a színeseknek és a szegény fehéreknek?

Mindezek azt mutatják, hogy a rendszer mintha nem is csalna annyira. Ahogy Francis Fukuyama elhinti egy a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében: az amerikai demokrácia jól működik, hiszen képviseli a lakosság haragját, kibillentette a Clinton dinasztiát és megszégyenítette a republikánus nagyfiúkat. Fukuyama azt állítja: az amerikai választási küzdelem központi kérdésévé tették az egyenlőtlenségeket és az iparleépítést[4]. Sőt: megkongatták a lélekharangot egy dupla politikai visszaélés felett is.

A demokrata párt a középosztály és a felső tanult rétegek eszközeként, a fennen hirdetett „sokszínűség” jelszavával képes továbbra is begyűjteni a feketék és a „latínók” többségének szavazatát, miközben a szakszervezetekre támaszkodva megtartott egy munkás szavazó bázist is. Pedig a demokraták fejlődésről kialakított álláspontja már jó messze került az egyenlőség eszméjétől. Időnként individualista és paternalista (amikor még több erőfeszítésre buzdít), időnként a meritokráciára, az érdemek elismerésére játszik − kiemelve a felső szintű tanulmányok fontosságát. Mindeközben semmilyen kilátást nem nyújt azoknak a perifériára sodródott tömegeknek, akiknek szinte semmi nem jutott a Wall Street és Silicon Valley környékéről leszivárgó jómód áldásaiból.

A Republikánus Párt, legalábbis Trump megjelenése előtt, szintén nem javasolt semmiféle megoldást se a színeseknek, se a szegény fehéreknek. Fő céljuk az üzleti körök adócsökkentése volt, valamint a külföldre irányuló beruházások és az export támogatásának növelése. Ideológiai trükkökkel viszont képesek voltak maguk mellé állítani a fehér munkásokat. Szemrebbenés nélkül állították, hogy a gőgös értelmiségiek lenézik őket, és hogy az „agyontámogatott” kisebbségek veszélyesek mindenkire. A vallásról, a hazáról és az erkölcsökről szóló lózungokkal pedig megnyerték, majd választási „ágyútöltelékként” felhasználták[5] az általuk is támogatott gazdaságpolitika áldozatait.

Donald Trump viszont a szemétre hajította a pártja által kidolgozott stratégiát, és sikerrel növelte népszerűségét például azzal, hogy a bibliáról és a fegyverviselésről szóló üzenetek mellett beszélt az ipar védelméről és a kereskedelmi egyezmények veszélyeiről. Clinton asszony sem volt képes szerencsésen megszólítani ezeket a feldühödött választókat, sőt olajat öntött a tűzre, amikor nagy lendülettel „siralmas csapatnak” nevezte őket, olyan embereknek, akik szinte mind „rasszisták, szexisták, homoszexuális- iszlám- és idegengyűlölők”. Mindezt persze a sajátjai, az „imádni való” hallgatóság előtt mondta egy New York-i pénzgyűjtő eseményen, ahol természetesen csupa „szeretetre méltó” ember vett részt és fizette ki a drága belépőjegyet. Az elemzők szerint semmi váratlan nem jöhet Clinton asszonytól, aki különféle szakemberek, véleményfelmérők és reklámosok seregével számolja ki milliméterre pontosan beszédei hatásfokát. Donald Trump viszont azt választotta, hogy pártja stratégiája ellenében is borítja az asztalt.

 

Trump épp fordítva ül a lovon

Egy ilyen súlyos ideológiai változásokat hozó, sőt magát az asztalt is felborítani kívánó választási kampány vajon végződhet-e a status quo, vagyis a teljes változatlanság fenntartásával? Igen, ha az ellenfél egy még Clinton asszonynál is jobban utált „outsider”. Végül is a „csalás” lényege éppen ez. A helyzet, mint jelenség, más országokban is fellelhető. Jövőre Franciaországban lesznek választások, ahol a lakosság többségének globalizáció-ellenes haragja, a társadalom szétszakadása, az „elit” összefonódása elkerülhetetlenül vezet majd a politikai játszma csalárdságához. Van rá esély, hogy a vajas kenyér ismét a rossz oldalára esik le…

2012-ben a jelenlegi elnök újraválasztása meglepte a republikánus párt nehézfiúit. Arra következtettek, hogy a soron következő választás megnyeréséhez közeledniük kell a feketék és a latinok felé − ezzel is csökkentve a demokrata párt előnyét. Stratégiájuk éppenséggel beválhatott volna, hiszen a feketék kevésbé lelkesednek Clinton asszonyért, mint Obamáért. A demográfiai súlya szerint folyamatosan növekvő latin népesség miatt pedig az eddiginél nyitottabb álláspontra helyezkednének a republikánus párt szigorúnak nevezhető bevándorlási politikájában. Arra a következtetésre jutottak, hogy legalább az illegális bevándorlók egy részének jogi státuszát rendezni kellene. Mivel a választási hűség nincs bekódolva a génekbe, ezért semmi sem tilthatja meg egy „latinónak”, hogy a jobboldalra szavazzon, ha ellenzi az abortuszt és a nem szeret adót fizetni. Volt már hasonló helyzet korábban is. A lengyel, olasz, litván bevándorlók régebben általában a demokratákra szavaztak, majd lelkesen támogatták Ronald Reagant: 2000-ben a muzulmánok 70%-a szavazott George W. Bush-ra, majd nyolc évvel később 90%-uk Obama mellé állt[6].

Ami a jelenlegi kampányt illeti, Trump épp fordítva ül a lovon. Ahelyett hogy az republikánusok irányába ellenséges feketék és latinok köreiben keresett volna maradvány szavazatokat, azt célozta meg, hogy növeli részarányát a fehér szavazók körében. Bár a fehérek aránya csökken a lakosságon belül, azért 2012-ben még mindig a választók 74%-át adták. Hogy sikerüljön mozgósítani a munkás és a nem diplomás alkalmazottakat, Trump állandóan élesztgette félelmüket egy újabb bevándorlási hullám emlegetésével, a közbiztonság várható romlásával, de ígéretei közé emelte az ipar felélesztését is. („Make America great again”). Ezek az elképzelések nyitott fülekre találnak azokban a társadalmi csoportokban, akikkel a demokrata elit már alig foglalkozik, hiszen nem tudják megcélozni őket se a digitális modernitás, se a demográfiai sokszínűség üzeneteivel. Kimondva, kimondatlanul azt gondolják róluk, hogy ezek afféle lecsúszóban levő csoportok, amelyek egy már meghaladott „siralmas” kultúrát képviselnek.

A nagyvárosok az ország jólétének egyre nagyobb hányadát állítják elő, a választások mégis a perifériákon dőlnek el. Amíg Kalifornia és New York néhány hónapig háttérbe vonul, addig Ohio, Pennsylvania, Michigan és Wisconsin szerepe felértékelődik. Mivel a választások eredményét itt nehéz előre kiszámítani, ezért ezeken a helyeken tartják a választási nagygyűléseket és más rendezvényeket. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy ezekben az államokban a fehér lakosság az átlagnál öregebb és kevésbé iskolázott, hogy több százezer munkahelyet veszítettek el az ipar kitelepítése és a kínai, valamint a mexikói konkurencia miatt. Azt is láthatjuk, hogy rengeteg a lepusztult és üres ipartelep, tehát a gazdasági élénkülés kevésbé érintette meg őket, mint az ország többi részét. Éppen ezért Trump protekcionista és aggódó hozzáállását itt nagyon jól fogadják. Az Obama kormányzás „pozitív eredményeit” pedig elég nehéz eladni…

 

Az erőszakos jobboldal legyőzése?

A demokraták korábban is elkövették azt a hibát, hogy elfeledkeztek az amerikai Dél „fehér kisembereiről”. Ezt ma nem engedhetik meg maguknak. Addig mindenképp törődniük kellene a Midwest munkásaival, amíg az óriásvárosokban még nagyobbra duzzad a színes populáció lélekszáma, és az USA lakosságának többsége a folyamatos bevándorlás következtében a „kisebbségekhez” fog tartozni. De szabad-e „megszidni” a fehér kisembereket, ha „rosszul” reagálnak azokra a társadalmi-gazdasági problémákra, amelyeket egyébként a demokrata politikai hatalom is okozott. Szabad-e azt javasolni nekik, hogy legyenek szívesek képezni magukat, váltsanak szakmát, legyenek mobilak és költözzenek át az ország más tájaira.

Donald Trump porondra lépésével a demokraták már nem bízhatnak abban, hogy a megmaradt munkás választóik nem találnak-e maguknak kiutat egy másféle irányban. Clinton asszony annak a politikai elitnek a megtestesítője, amely negyed százada csak a romlás felé vitte az alsóbb néprétegek életfeltételeit, de most kénytelen lesz rájuk figyelni. Ezek az emberek dühösek, és jogosan tartanak társadalmi státuszuk elvesztésétől. Hiába mutat jól Clinton asszony önéletrajza, ha sok amerikai már ki akarja golyózni a párt régi elitjét. Ebben a helyzetben Donald Trump igazi bombaként működik.

Az amerikai választási kampány hozadéka, hogy az elesett fehérekre megint odafigyelnek, kikérik a véleményüket, ahogy ez félévszázaddal ezelőtt a fekete lumpenréteggel történt. Hirtelen felfedezik, hogy az Appalache hegység bányászainak, a virginiai dohánytermesztőknek, és mindazoknak akiknek szakmát kellett váltaniuk, és most az eredeti bérük alig harmadáért biztonsági őrként dolgoznak a Walmartban, nem csak az életszínvonala, de a várható élettartama is drasztikusan csökken. (A nem diplomás fehérek várható élettartama ma már tizenhárom évvel alacsonyabb, mint a diplomás fehéreké.) Hirtelen felfedezik, hogy ma már nem csak a fekete gettókban vannak zálogházak, hogy fiatal egyedülálló anyák kizárólag szociális ellátásból élnek, hogy magas az elhízottak és a kábítószerezők aránya. Ezeknek az elesett embereknek Clinton asszony, a washingtoni politikai normák hűséges szolgája, nem tűnik nyerő aduásznak.

Vajon mire hasonlít majd „posztipari” jövőjük, amikor már majdnem minden szénbányát bezárnak, amikor a taxi- és kamionsofőrök helyett a Google vezet majd a közlekedésben, amikor a pénztárosnők helyett szkennerek, a munkások helyett robotok állnak majd be dolgozni. Mindenki programozó lesz, vagy felszolgáló? Esetleg önfoglalkoztató, aki házhoz szállítja a telefonos applikáción megrendelhető készételeket? Vagy szobát adnak ki turistáknak, kertészkednek, netán elmennek ápolónőnek? Clinton asszonynak ezekre az aggodalmakra nincs válasza. Valószínű, hogy ezeket a változásokat a fejlődés részének értékeli. Donald Trump viszont beszél ezekről és szól azokhoz is, akiket elijeszt a republikánus jelölt brutális természete és politikai tapasztalatlansága. „Mit veszíthettek?” − kérdezi Trump.

Csal a rendszer vagy sem, hamarosan megtudjuk. Mint ahogy azt is: megengedi-e a törékennyé vált amerikai rendszer egy ilyen ember győzelmét? De ha az elkövetkező hetekben elég lenne egy merénylet, egy nagyon gyenge TV szereplés, vagy egy kompromittáló mail üzenet ahhoz, hogy   Clinton asszonyt kirekessze a Fehér Házból, akkor bebizonyosodna, hogy a neoliberális politika hívei messze nem az erőszakos jobboldal hatékony legyőzését tűzték ki célul, hanem épp ez vált a fő fegyverükké.

 

Fordította: Morva Judit

 


[1] Egy 2015 május végi véleményfelmérés szerint, az amerikaiak 84%-a úgy ítéli meg, hogy a pénznek túl nagy szerepe van az ország politikai életében, 85%-a szerint a választási rendszert teljesen át kellene alakítani, 55%-a szerint pedig a képviselők a megválasztásukat finanszírozó cégcsoportok érdekeit támogatják idejük nagy részében – The New York Times, 2015. június 2.

[2]Clinton asszony azt ígéri, hogy öt év alatt, 275 milliárd dollárt költ majd erre; Donald Trump a dupláját. Lásd: Janet Hook: Trump bucks his party on spending [Trump kiadásoba veri a pártját], The Wall Street Journal, New York, 2016. szeptember 19.

[3] William Galston: The double political whammy for business », The Wall Street Journal, 2016. július 20.

[4] Francis Fukuyama: American political decay or renewal?[Az amerikai poltikai bomlása vagy megújjulása?] , Foreign Affairs, New York, 2016. július-augusztus.

[5] Thomas Frank: Pourquoi les pauvres votent à droite [Miért szavaznak a szegények a jobboldalra?], Agone, Marseille, 2013. És Serge Halimi: Stratagème de la droite américaine, mobiliser le peuple contre les intellectuels [Amerikai jobboldali stratégia: a népet az értelmiség ellen mozgósítani], Le Monde diplomatique, 2006. május

[6]New York Times 2016. január 9-10.