hu | fr | en | +
Accéder au menu

A bárányok hallgatnak - Elmélkedés a szíriai háború és a menekültáradat okairól

Az elmúlt években, egy furcsa időszak talán legfurcsább jelensége az volt, hogy az Európai Unió politikai vezetői egyszerűen nem hajlandóak nyíltan beszélni arról a katasztrofális társadalmi válságról, amit a több mint egymillió Szíriából és más háború sújtotta övezetből beáramló menekült okoz Európában. A valós okokról és a lehetséges megoldásokról − a magukra kényszerített hallgatás, vagy a konfliktuskerülés jegyében − a politikusaink nem szólnak, vagy ha igen, akkor gyakran teljesen abszurd kijelentésekre ragadtatják magukat.

PNG - 636.8 kio

A menekültáradat a háború következménye. A háborút pedig bizonyos olajérdekeltségek és NATO katonai körök robbantották ki azzal a céllal, hogy a világ kőolaj- és földgázenergia piacait ellenőrzésük alá vegyék. Válaszképp Kína, Oroszország, Irán és más államok is kísérletet tettek arra, hogy ellenőrzésük alá vonják a globális energiahálózatokat. Ezen felül látnunk kell az USA által támogatott ukrajnai újnácik reakcióját is, akik a 2014-es puccs után, mondvacsinált indokokkal és az EU segítséggel szálltak be az energiaháborúba.

Az EU vezetőinek hallgatása következtében különös drámai helyzet bontakozik ki: valami hasonló, mint amilyet Thomas Harris ír le A bárányok hallgatnak című regényében.

Beltenyészet veszélye?

Wolfgang Schäuble tapasztalt, az élet számos kérdéséről mélyen gondolkodó politikus, akit nem lehet felületességgel vádolni. Ő segítette át Helmuth Kohl kancellárt a sok tekintetben veszélyes német egyesítés folyamatán, 1990-ben. Titkos merénylők abban az időszakban két fontos német politikai vezetőt is meggyilkoltak: Alfred Herrhausent, a Deutsche Bank vezérét és Detlev Rohweddert, a német privatizációs ügynökség, a Treuhand főnökét. Maga Schäuble is merénylet áldozataként kényszerült tolószékbe 1990-ben. Ezeket a merényleteket hivatalosan egy „magányos fegyveres” számlájára írták.

Nos, mit mond ez a sokat tapasztalt, sok mindent megélt politikus arról a társadalmi válságról, amely ma Németországot jellemzi, és amely a II. világháború vége óta a legkomolyabbnak mondható…A német Die Zeit újságírójának arra a kérdésére, hogy Európa el tudja-e szigetelni magát az észak-afrikai és a közel-keleti menekültáradattól, Schäuble azt válaszolta: „...ténylegesen az elszigetelés megtörne bennünket és az elkorcsosulás beltenyészetét hozná ránk. A mi nyitottságunkat, sokszínűségünket a németországi muszlimok gazdagítják.” Aztán még hozzátette: „Nézzük csak meg a harmadik generációs törököket, különösen a nőket! Bennük rejlik a hatalmas megújulási potenciál!” (1) Hogy komoly politikusok a valós tények elhallgatása miatt milyen elképesztő butaságokat nyilatkoznak, arra jó példa ez a nyilatkozat.

Végül, a német szövetségi kormány akkori fejlesztési minisztere, Gerd Müller volt az egyetlen német politikus, aki rávilágított arra, hogy pénzügyileg ki áll az Iszlám Állam (avagy Daesh) létrehozása mögött. Müller a ZDF német országos televíziónak adott interjújában, 2014 augusztusában, Katart vádolta az Iszlám Állam pénzelésével. Mint mondotta: „Meg kell kérdeznünk, ki fegyverzi fel és ki finanszírozza az Iszlám Állam katonáit? A kulcsszó Katar. De érdemes megnézni, politikailag hogyan is bánunk ezekkel az államokkal?” Müllert ezt követően a Merkel-koalíció elhallgattatta. (2) 

Annak érdekében, hogy továbbra se hangozzanak el zavarba ejtő megjegyzések, Angela Merkel leváltotta a német titkosszolgálat, a BND vezetőjét, Gerhard Schindlert. Azt rótta fel bűnéül, hogy hagyott kiszivárogni a sajtónak egy bizonyos belső feljegyzést, amiben utalnak a szaúdi monarchia közel-keleti terrorista konfliktusok növekedésében játszott szerepére. Ebben a királyi feladatokat de facto ellátó Mohammed ben Salman szaúdi herceg nemzetvédelmi miniszter bizonytalan helyzetével kapcsolatos aggodalmakat fogalmazták meg. (3)

Az EU politikusok hallgatása Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatban ugyancsak beszédes. Hallgattak például 2014. elején, amikor egy lehallgatott telefonbeszélgetés került nyilvánosságra, ami az USA európai és kelet-európai ügyekben illetékes külügyi helyettes államtitkára, Victoria Nuland és a kijevi amerikai nagykövet, Geoffrey Pyatt között zajlott le. Ők ketten arról a tervről értekeztek, kit is ültessenek a Janukovics utáni rezsim élére. Az államtitkár asszony Pyattnak az EU kormányok preferenciáját illetően azt mondta: “Fuck the EU!”, azaz „B… meg az EU-t!” Ami ezután következett az EU-kormányok részéről, az a bárányok egyre kiáltóbb hallgatásának vészjósló és nyilvánvaló jele volt. Szolgai engedelmesség jellemezte az EU-kormányokat akkor is, amikor egyhangúan az Oroszország elleni szankciók folytatása mellett álltak ki, pedig ezzel nagy károkat okoztak saját gazdaságaiknak. Egyedül Németország mintegy 120 milliárd eurót veszített az oroszországi kereskedelmen, a 2013 végi Majdan téri tiltakozások óta.

A nagy hallgatás és ami mögötte van

Mi késztethet olyan értelmes politikusokat, mint amilyen Schäuble, hogy butaságokat beszéljen a német beltenyészetről és a harmadik generációs török nőkről? Nem az az érdekes, amit az EU vezetői mondanak, hanem az a fontos, amiről nem szólnak − elsősorban az amerikai megtorlásoktól való félelmükben.

Az az igazság, hogy mind Schäuble, mind Merkel, mind pedig más uniós vezetők elhallgatják népeik előtt, hogy évek óta együttműködnek „Nagy Stratégia” kialakításában az Egyesült Államok kormányával, az amerikai CIA-vel, a Pentagonnal és más hasonló szervezetekkel. Ez a stratégia magában foglalja a világ olaj- és földgázkészlete nagyobb részének globális szintű ellenőrzését.

Az indoklás egyszerű: a stratégia részévé kell tenni a védelmi politikát. Erre utalt Dick Cheney is, amikor 1999-es londoni beszédében, sőt még korábban, 1992-ben nemzetvédelmi miniszterként fogalmazta meg a Védelmi Politikai Irányelveket. Ebben egy olyan stratégát rögzítettek, amellyel biztosítható, hogy egyetlen ország vagy országcsoport se kérdőjelezhesse meg Amerika egyedülálló szuperhatalmi szerepét.

Ennek a stratégiának a középpontjában nem csak a megelőző háborúk, hanem az energiáért vívott jövendő háborúk állnak. Az ”arab tavasz” idején világossá vált, hogy miről is van szó. Az USA-irányítással, és Hillary Clinton hatékony közreműködésével kibontakozó rezsimváltásokat, majd a már öt éve kirobbantott szíriai háború lényegét az adja, hogy ki fogja a jövőben az energiát − és így az EU 28 tagállamának gazdaságát − ellenőrizni. A Nagy Stratégia tehát a jövőt határozza meg. Azt, hogy ki uralja, vagy ki ne uralja a világot… Dick Cheney washingtoni barátai számára ez élet-halál kérdése.

Az EU gázpiacának fejlődése maga a mitológiai Aranygyapjú a Katar-féle gázszállítóknak. A széndioxid kibocsátási célok elfogadásával az EU potenciálisan a világ legnagyobb jövőbeni földgázpiacává vált. (Itt nem térnék ki a globális felmelegedés tudományos megalapozottságára, vagy nem megalapozottságára.) Tény, hogy az EU tagországok megállapodtak abban, hogy 2020-ra − 1990-hez képest − 20 százalékkal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását, majd 2030-ra legalább 40 százalékkal. A megállapodás során valamennyien egyetértettek abban, hogy ezeket a célokat csak úgy lehet elérni, ha fölgázzal helyettesítik a szén és az olaj felhasználást, mégpedig jelentős mértékben. Németország tekintetében ehhez hozzá kell számolnunk Merkel asszony Fukushima utáni döntését, hogy kivezeti a nukleárisenergiát a felhasználásból. Az unió gázpiacának ilyen irányú fejlődése azonban azt eredményezte, hogy az EU a földgázszállítók zsákmányává vált.

Washington színpadra lép

2014 februárjáig, az ukrajnai puccsig, a szovjet időkben kiépített és Ukrajnán átvezető orosz gázvezeték volt az EU nagy gázellátásának forrása. Ám ekkor Washington lépett a színpadra azzal a céllal, hogy ezt a gázellátási kapcsolatot megszakítsa Oroszország és az uniós tagállamok között. Az Obama kormányzat a puccs után hűbéres rezsimet hozott létre Kijevben és utasításba adta, hogy a több milliárd euro értékű, már leszállított gáz ellenértékét ne fizessék meg az orosz Gazpromnak. Arra is rávették kijevi hűbéreseiket, hogy az Oroszországgal szomszédos Kelet-Ukrajnában, az orosz anyanyelvű Donbasz régióban háborút kezdjenek. És Kijev engedelmeskedett…

A létfontosságú Fekete-tengeri orosz támaszpont, amely a szovjet időkben vált Ukrajna részévé, de történelmileg mindig is orosz-tatár terület volt, stratégiai válságot okozott. A 90 százalékos lakossági részvétellel megtartott népszavazáson az Oroszországhoz csatlakozás mellett döntöttek. Ez a döntés később ürügyet szolgáltatott Washingtonnak arra, hogy az uniót saját gazdasági érdekeivel szemben Oroszország elleni lépésekre kényszerítse. A szankciók Oroszország olaj- és gáziparának kulcsszereplői és vállalatai ellen irányultak.

Az eszkalálódó és a NATO részéről kimesterkedett propaganda háború, a főáramú uniós média támogatásával lehetővé tette a Brüsszeli Bizottságnak, hogy bürokratikus eszközökkel megakassza egy második, déli, nem-ukrán gázvezeték kiépítését.

A Szentpétervári Terület újonnan befejezett tengeralatti gázvezetéke, az Oroszországot Észak-Németországgal összekötő Északi Áramlat, valamint a Déli Áramlat megakadályozta volna Washingtont, hogy Ukrajnán keresztül zsaroljon, vagy kárt okozzon a Gazpromnak. Bulgáriát, amely a Dél-Európa felé vezető vonal összekapcsoló pontja lett volna, Brüsszel arra kényszerítette, hogy 2014 decemberében kilépjen a Gazprom Déli Áramlat projektjéből. Ezt követően Putyin elnök bejelentette, hogy a Déli Áramlat terve megszűnt létezni.

Most Szíriában Bassár el-Asszad, valamint kisebb mértékben a síita uralom alatt lévő Irak állnak az uniós piacokat elérő, USA ellenőrzésű gáz útjában.

Vissza 1991-ig – Titkos tervek

Egészen a kilencvenes évek elejéig, legalább 1991-ig visszavezethetők azok a tervek, amelyeket neokonzervatív konspirációs háborús uszítók dolgoztak ki az amerikai hadiipar, a nagy olajtársaságok és a Wall Street bankjai támogatásával. Wesley Clark, a NATO nyugalmazott tábornoka így számolt be egy megbeszélésről a Dick Cheney vezette Pentagonban: "Miniszter úr, elégedett lehet a Sivatagi Viharban részt vett csapataink teljesítményével". Mire Cheney: ’Persze, de azért nem annyira. Meg kellett volna szabadulnunk Szaddam Husszeintől és ez nem történt meg... De egy dolgot megtanultunk az Öböl háborúból, hogy fel tudjuk használni seregeinket a Közel-Keleten, és a szovjetek nem fognak megállítani bennünket. Van vagy 5-10 évünk, hogy eltakarítsuk a szovjet kliens-rezsimeket Szíriában, Iránban, Irakban, még mielőtt a következő nagy szuperhatalom felbukkanása kihívást jelentene számunkra.’" (4)

A Cheney-Bush elnökség 2003. márciusi iraki inváziója után Paul Wolfowitz, a Pentagon harmadik legfontosabb embere, Cheney helyettese, nekilátott, hogy végrehajtsa Szaddam Huszein eltakarítását az útból és elfoglalja Irakot. Ekkor az Irakért felelős korábbi CENTCOM parancsnok, John Abizaid tábornok leleplező kijelentést tett: "Természetesen az olajról van szó, nagyon is az olajról, és ezt nem is tagadhatjuk." (5)

Jónéhányan emlékezhetnek rá, hogy 2001 januárjában Dick Cheney alelnök – aki éppen csak otthagyta Halliburtont, a világ legnagyobb olajipari cégét – megalakította Bush elnök "energiaügyi munkacsoportját", már hivatalba lépése első napján. Kevesen tudják, de ez a munkacsoport nem csak olajjal és energia-szükségletekkel foglalkozott…

Cheney meghívta egy zártkörű stratégiai megbeszélés-sorozatra a nagy olajtársaságok (ExxonMobil, Chevron, BP és mások) első számú vezetőit és felkérték őket hogy készítsenek térképeket az olajlelőhelyekről Irakban, valamint más közel-keleti országokban. Condoleezza Rice, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, (nem mellékesen a Chevron olajcég korábbi igazgatótanácsi tagja) felhívta munkatársait, hogy szorosan működjenek együtt Cheney munkacsoportjával. Amikor a közérdekeket képviselő szervezetek felszólították Cheneyt, hogy hozza nyilvánosságra a megbeszélések jegyzőkönyveit, Cheney ezt egyszerűen megtagadta, mégpedig az USA törvényeinek megszegésével. Egy kiszivárgott, de szigorúan titkos nemzetbiztonsági dokumentum szerint feladatuk az volt, hogy tekintsék át "az új, valamint a meglévő kőolaj és gázmezők megszerzésével kapcsolatos teendőket az Irakhoz hasonló latorállamokkal szembeni műveletek miatt." (6)

Dick Cheney a londoni Institute of Petroleum-nál tartott 1999-es beszédében így nyilatkozott: "2010-re további ötven millió hordónyi olajra van szükségünk. Honnan vegyük ezt az olajat? A készletek mintegy 90 százalékát a nemzeti kormányok és a olajtársaságok ellenőrzik. Az olaj továbbra is kormány-közeli üzlet. A világ több térsége is rendelkezik nagy olaj-lehetőségekkel, de a Közel-Keleten van a világ legolcsóbban kitermelhető olajkészletének kétharmada. A célpont tehát itt van..."

Az a kép alakul ki így, hogy Dick Cheney középponti figurája egyfajta titkos kormányzati szervezetnek, ami független attól, hogy ki is az elnök. Hálózatát 1991. óta képes működtetni az amerikai kormányban, a hírszerzésben és a nagy olajvállalatoknál. Így próbálja titkos módon átszervezni a világ olaj- és gázkészleteit hozzá közel álló tulajdonosok kezébe. Ez az a Nagy Stratégia, amit már említettünk. De a terv sikere nem végzetszerű.

Katari vagy orosz gáz?

Lépjünk csak előre 2009-re. Amikor az Európai Unió a világ legnagyobb gázimport piaca lett, akkor a legnagyobb gázkitermelők figyelő tekintete Brüsszel és az EU-tagországok felé fordult. Világszerte sokasodnak a gázvezetékek és a folyékony földgáz terminálok, a gáz, mint árucikk, egyre inkább az olajhoz hasonló jelentőséggel bír a globális, vagy regionális piacokon.

2009-ben Roland Dumas, az akkor francia külügyminiszter nyilvánosságra hozta, hogy a brit hadsereg Asszad Szíriájának elfoglalására készül. Ez jó két évvel korábban volt, minthogy szárnyra kaptak volna az Asszad erők tömeggyilkosságairól szóló híresztelések. Ekkor még nyoma sem volt annak, hogy zöld jelzést kap az USA támogatásával megindított Asszad elleni háború. Dumas már akkor azt nyilatkozta a francia tévének, hogy „Nagy-Britannia fegyvereseket készít fel Szíria elfoglalására." (7)

Egy amerikai magán-hírszerző cég, a STRATFOR kiszivárogtatott e-mailjeiben jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy a Pentagon tisztviselői már 2011-ben tárgyalásokat folytattak a szíriai ellenzéki erők kiképzéséről, amit aztán az USA és Nagy-Britannia különleges erői végeztek el. A cél az volt, hogy "belülről érjék el az Asszad kormány összeomlását".

Közismert, hogy Kataré a világ legnagyobb gázmezője, éppen ezért bír jelentőséggel a katari emír látogatása Damaszkuszban, 2009 augusztusában. Az emír azt javasolta Asszadnak, hogy egyetértésével egy katari gázvezetéket építenének ki, amely elláthatná az EU gázpiacát Szírián és Törökországon keresztül. Asszad nem fogadta el a katari ajánlatot, arra hivatkozva, hogy "védeni szándékozik orosz szövetségesének érdekeit, akik Európa fő gázszállítói." Ez volt a kezdete annak a 2011-es NATO döntésnek, hogy katonai csapással zúzzák szét az Asszad-kormányt…

Asszad 2012-ben ismét keresztbe tett a Cheney-féle közel-keleti cselszövésnek. Tárgyalásokba kezdett Iránnal, azzal az országgal, amely „Amerika rémálma”, és Cheney elsődleges célpontja az olajmezők katonai elfoglalásában. A tárgyalás nem volt véletlenszerű, ugyanis iráni területi vizekre is kiterjed az a katari gázmező, amit ott Déli Perzsa mezőnek hívnak, és amely része a világ legnagyobb gázmezőjének. A nyugati szankciók miatt ugyan az iráni gáz ma nagyrészt kiaknázatlan, mégis tényként kezelhető Irán, Irak és Szíria közösen aláírt egyetértési nyilatkozata, amely szerint tervbe vettek egy 10 milliárd dolláros gázvezeték építést. A vezeték útvonala, amely megkerüli a NATO-tag Törökországot, az iráni Déli Perzsa gázmezőtől kiindulva Irakon és Szírián át, Libanon vagy egy szíriai tengeri kikötőn keresztül a mediterrán térség felé vezet, hogy ezen keresztül lássák el az EU gázpiacát. Az egyetértési nyilatkozatot 2012 júliusában írták alá. (8)

A három ország megállapodott, hogy az iraki Kirkuk olajmezőről a szíriai Baniasz kikötőbe szállítják az olajat. Washington tetszését a legkevésbé sem nyerte el az útvonal, hiszen mind a Kirkuk-Baniasz kőolajvezeték, mind az iráni Déli Perzsa és az iraki, szíriai vezeték kihagyja Törökországot és Izraelt a játékból. (9) Ez volt az a pont, amikor Washington és a NATO egy fedett, "helyettesítő" háborúként megindít egy "polgárháborút" Damaszkusztól Aleppóig.

Katar energiaforrások nélkül feudális sejkek szigete lenne, tevékkel és repkedő sólymokkal, a szunni vahabizmus fundamentalista jellemzőivel − akár egyetlen szomszédja Szaúd-Arábia. Az országban szigorú saria törvénykezés érvényesül: mindennaposak a lefejezések, a házasságtörő nők megkövezése, a homoszexuálisok kivégzése. Olajának és földgázának köszönhetően azonban ma Katarban a legmagasabb az egy főre jutó GDP, így a Nyugat udvariasan észre sem veszi az emberi jogok helyzetét…

Az ország Nagy-Britannia protektorátusa volt, így először az angolok alakították itt ki katonai támaszpontot. A függetlenség 1971-es kikiáltása után az USA az ország fővárosában Dohában hozta létre legfontosabb közel-keleti katonai bázisát.

Katar 1,8 milliós lakosságának csupán 13 százaléka katari állampolgár. 1,5 millió ember dolgozik náluk „külföldi vendégmunkásként", valóságos helyzetüket tekintve tipikus rabszolgaként. Katarban van a székhelye a száműzött Muszlim Testvériségnek, és a NATO-hoz, valamint a CIA-hoz kötődő al-Dzsazíra hírtelevíziónak. Röviden: Katar a CIA és az angol MI6, valamint a NATO ideális partnere, legalábbis abban, hogy innen valósítsák meg a közel-keleti kőolaj és földgáz terveiket. A fundamentalista szunnita Katar számára ma a legnagyobb ellenség a siita Irán, de nem csak vallási okok miatt. Irán ugyanis halálos versenytárssá vált az EU felé irányuló gázeladásban.

A Oroszország megbocsáthatatlan bűne

És akkor Putyin Oroszországa színre lépett Szíriában. Kínával együtt kétszer megvétózták a Biztonsági Tanács határozatait, melyek lehetővé tették volna egy Líbiához hasonló "repüléstilalmi övezet" megvalósítását, egyben az Asszad-rendszer gyors katonai összeomlását és Szíria feldarabolását. Ezzel megnyitották volna a kapukat az Európába vezető katari-szíriai-török gázvezeték előtt. Oroszország azzal fenyegette meg az Egyesült Államokat, hogy ezentúl az oroszok fogják – akár szándékkal, akár szándék nélkül – ellenőrizni a világ energiahálózatait. Ekkor vált Oroszország Washington elsődleges célpontjává.

George Friedman, a STRATFOR hírszerző cég, a "CIA árnyékának" alapítója egy szokatlan 2015-ös interjúban elismerte, hogy "Oroszország néhány olyan lépést tett, ami elfogadhatatlan az USA-nak. Ezek közé tartozik, hogy Oroszország akarja a Közel-Keleten a folyamatokat befolyásolni. Az Egyesült Államok úgy véli, hogy Oroszország szándékosan akart kárt okozni” − jelentette ki Friedman, majd így folytatta: „ebben az összefüggésben kell az ukrajnai eseményeket is értékelnünk." (10) A Kommerszantnak adott interjúban Friedman a Janukovic bukásához vezető 2014. februári eseményeket úgy írta le, mint az USA szervezte államcsínyt. „És ez valóban a történelem legnyilvánvalóbb puccsa volt." (11) − állította ugyanebben az interjúban.

Oroszország a Washingtonnal egyeztetett rövid szíriai tűzszünet után katonailag világossá tette, hogy nem fogja engedni, hogy az USA továbbra is felfegyverezze az Al Kaida (al-Nuszra Front) terroristáit Szíriában. Miközben John Kerry tagadta, hogy a "mérsékelt" harcosok az al-Nuszrával vállvetve harcolnak, az orosz haderő bebizonyította, hogy képes szétzúzni az Aleppóban, vagy más szíriai kulcsterületen harcoló terroristákat − legyenek azok "mérsékeltek", vagy az al-Kaidához, illetve az al-Nuszrához tartozók.

Mérhetetlen hibának bizonyult Líbia 2011-es amerikai bombázása és az a kísérlet, hogy ellenőrzés alá vegyék az afrikai ország olajkincseit. Kadhafi egykor stabil és fejlődő országát ma fegyveres bandák lepik el, amelyek egymást ölik egy csepp olajért is. Katasztrofálisnak bizonyult az Egyesült Államok elképzelése, hogy Szaúd-Arábia olajkincsével finanszírozza Szíriában a Nagy Stratégiáját. A szaúdi királyság gyorsan éli fel pénzügyi tartalékait, miközben az olaj ára az 50 dolláros szinten marad. Szaúd-Arábia amerikai támogatást élvező jemeni háborúja a nevetség tárgyává tette Rijadot. A korábbi amerikai és EU-szövetséges Erdoğan pedig az egykor virágzó török gazdaságot romlásba viszi, és csaknem mindenkit elhidegít magától az abszolút hatalom fanatikus kergetésének őrületével.

A legdrámaibb, hogy az USA támogatta etnikai tisztogatás Szíriában milliókat késztetett menekülésre, akik először Törökországba, majd 2015 tavasza óta az Európai Unióba mennek, jelesül elsősorban Németországba és Svédországba. Ez az, ami aztán szétszaggatta az EU szociális biztonságát, sőt ma már az unió jövőjét is fenyegeti, de erről mindenki hallgat. Feltűnő a csend, pedig Merkel kancellárasszony, Wolfgang Schäuble és az EU vezetői tisztában vannak azzal, hogy a szíriai és az iraki etnikai tisztogatásokkal gerjesztett menekült-áradatot Washington és Erdoğan hozta létre, azzal a céllal, hogy utat teremtsenek az amerikai ellenőrzésű gázvezetékeknek Európába és kiszorítsák az orosz gázforrásokat. Ez a valós történet, amit a Merkelhez és a Schäuble-hoz hasonló uniós politikusok rejtegetnek.

Thomas Harris A bárányok hallgatnak című regényében leírja azt a hangot, amikor az utolsó bárányt viszik a vágóhídra és nincs már több bégetés. A hallgatás az igazságról éppolyan romboló, mint a csendet megtörni akaró hazugság. Ilyen volt Wolfgang Schäuble ostoba megjegyzése a beltenyészeti veszélyekről és a harmadik generációs török nőkről. Szükség lenne legalább egy igazmondó, erkölcsi tartással rendelkező vezetőre, mint amilyen egykor Charles de Gaulle francia elnök volt. Ő nem volt hajlandó démonizálni a Szovjetuniót, és 1966-ban inkább kivezette Franciaországot a NATO-ból, mintsem hogy meghajlott volna Washington előtt. Tudta, hogy Franciaország sorsát nem lehet hozzákötni az USA kiszámíthatatlan politikai döntéseihez.

Megjelent a New Eastern Outlook-ban, 2016.október 10.én (http://journal-neo.org/2016/10/10/silence-of-the-lambs-refugees-eu-and-syrian-energy-wars/)

 

F. William Engdahl

A szerző, F. William Engdahl stratégiai válság-tanácsadó és előadó. A Princeton Egyetemen szerzett politikai végzettséget. Az olaj- és földgázpolitika terén kiemelkedően népszerűek a publikációi, amelyek kizárólag a "New Eastern Outlook"-ban (http://journal-neo.org/) jelennek meg.)
Kleinheincz Ferenc

Megosztás