Hosszas betegség után 90 éves korában, november 25-én elhunyt Fidel Castro, a Comandante, aki ellen a CIA és kubai ügynökeik több mint hatszáz merényletkísérletet követtek el. Halála nemcsak a kubai és a latin-amerikai emberek, de a világ haladó erői számára is hatalmas veszteséget jelent. Fidel Castro XX. század történetének kimagasló alakja volt. Személye a forradalom győzelme után meghatározó lett hazája életében. A Batista-diktatúra 1959-ben történt megbuktatásával a kubai nép megszerezte függetlenségét és megkezdődött egy új típusú, igazságos társadalom felépítése.
A Fidel Castro és forradalmár társai által vezetett Kubát a neoliberális média folyamatosan démonizálta, de a szigetország nem exportálta a forradalmát. Fidel a szolidaritást hangsúlyozta azokkal a népekkel, akik az USA által teremtett diktatúrákkal szemben fellázadtak, ezért támogatta a nicaraguai és a salvadori haladó mozgalmakat. Kuba befogadta a Chiléből, Argentínából és más országokból érkező menekülteket, de vendégül látta az atomszennyezett Csernobilból érkezett gyerekeket is.
A katolikus egyházzal való viszony hosszú ideig bonyolult és feszült volt, de II. János Pál pápa 1998-ban tett látogatása után lényegesen javult. A kormány ugyan kiutasított néhány Francoért imádkozó, spanyol származású atyát, azonban nem Kubában, hanem Brazíliában, Argentínában, Mexikóban és más dél-amerikai államokban gyilkoltak meg sorozatosan papokat. Az Amnesty International emberjogi szervezet szerint, a szigetországban soha sem kínozták meg az elítélteket. A diktatúra ellen lázadó költők kezeit Pinochet tábornok uralma alatt Chilében vágták le és bebörtönzött foglyaikat nem a kubaiak, hanem az argentin katonák dobálták helikopterről a tengerbe. A forradalom során történtek tévedések, súlyos hibák és bizonyára bűnök is, ami a feszült és kiélezett helyzetekben elkerülhetetlen volt.
Fidel Castro sok mindent átélt: a diktatúra börtönét, a gerillaharcot, a forradalmi fellángolást, betolakodó zsoldosok elleni harcot, a rakétaválságot és a dél-afrikaiak által megtámadott Angolának nyújtott internacionalista segítségnyújtást. Tanúja volt a Szovjetunió szétesésének és népével együtt megszenvedte a gazdasági mélypontot jelentő, „különleges időszakot.” Tudomásul vette a globalizáció hatásait és elfogadta a kubai gazdasági modell kiigazításának szükségességét. A Comandante akkor távozott, amikor a rendszer megdöntésén évtizedeken át próbálkozó amerikai kormányzattal megkezdődött a kapcsolatok normalizálásának nem könnyű folyamata. A jelenleg is tartó blokád egyben Washington tehetetlenségét jelzi. Az események azt mutatják, hogy nem Kuba, hanem az USA szigetelődött el. A szigetország nemzetközi tekintélye és regionális befolyása sokkal nagyobb, mint ami a lakosság számából adódna.
Fidel szerepe döntő volt Kuba függetlenségének megvédésében. Világszerte elismerik bátorságát, politikai érzékét, magas műveltségét és más népek iránti szolidaritását. Kuba a legnehezebb időkben is támogatta a kontinens haladó erőit. Harcolt az apartheid ellen és kubai orvosok ezreit küldte az afrikai és a latin-amerikai országokba. Fidel Castro és Hugo Chávez Venezuela elnöke sokat tettek egy újtípusú, szolidaritáson alapuló integráció létrehozásáért, aminek működő példája az ALBA az regionális szervezet is.
A szocialista elkötelezettségű Kuba hatalmas eredményeket ért el. A lakosság születéskor várható átlagos élettartama eléri a 75 évet. A forradalom győzelme után, az oktatás és az egészségügyi ellátás ingyenessé vált. Egy kis ország olyan egyetemeket létesített, amelyekben a világ bármely részén helytálló, magas felkészültségű orvosokat és kutatókat nevelnek.
Fidel halála azonban nem jelenti, hogy Kuba a kelet-európai „szocialista” országok sorsára jut. A szigetország népe számára a megszerzett függetlenség és a szuverenitás nem áru. A kubaiak nem felejtették el a gyarmatosítás keserű emlékeit sem. A mindennapi nehézségek ellenére a szociális vívmányok a lakosság megszerzett jogaihoz tartoznak, amelyekről nem hajlandók lemondani. Az elmúlt évtizedekben felnőtt egy generáció, amelynek tagjai elutasítják a múlthoz való visszatérést. Korábban az USA hátsó udvarának tekintett Latin-Amerika országainak a többsége megtorpanásokkal ugyan, de a haladás útját választotta.
A szocialista irányú átalakulás folytatásának kulcskérdése, hogy az elkövetkező években a vezetésben történő generációváltást követően mennyire sikerül összekapcsolni a forradalmi múlt tapasztalatait a társadalmi és gazdasági változásokkal.
