hu | fr | en | +
Accéder au menu

Mire van szükségünk?

JPEG - 111.4 kio

Az ökológiai átmenet feltételezi, hogy fogyasztóként választási helyzetekkel szembesülünk. Igen ám, de milyen alapon válasszunk? Hogyan különböztessük meg a jövő társadalmában kielégíthető jogos szükségleteket az önző és ésszerűtlen szükségletektől, amelyek kielégítéséről le kell mondanunk? Ezzel a kérdéssel foglalkozik az energiaszakértők[1] által megfogalmazott NegaWatt Manifesztum, a közelmúltban megjelent egyik legizgalmasabb politikai ökológiai mű. Egy negaWatt egy egységnyi megtakarított energiának felel meg – a “nega” negatívot jelent. A megújuló energiák, az építmények szigetelése és a gazdasági körforgások rövidülése a szerzők szerint lehetővé teszi, hogy létrejöjjön országos szinten, de akár azon túl is egy ökológiailag élhető gazdasági rendszer. Állandó technológia mellett társadalmunk jelentős “negaWatt lelőhelyeket” rejteget.

A józan ész dicsérete

A ma uralkodó fogyasztói szemléletnek nem lenne szabad fennmaradnia, mert folyamatosan növeli a nyersanyag felhasználást és az energiafogyasztást. Ráadásul az sem szorul ma már bizonyításra, mennyire elidegenítően hat az emberekre. A “negaWatt” társadalom a józanság társadalma, ahol az emberek a fogyasztás kínálkozó lehetőségeit – ha azt károsnak találják – önként elhárítják maguktól. Igen ám, de milyen kritériumok alapján?

Hogy választ tudjanak adni a kérdésre, a Manifesztum szerzői megkülönböztetik egymástól a valódi, jogos emberi szükségleteket, amelyeket továbbra is ki kell elégíteni, és a mesterségesen létrehozott, indokolatlan szükségleteket, amelyektől tehát meg kell szabadulni. Az első csoportba azok a szükségletek tartoznak, amelyeket “életbevágónak”, “alapvetőnek”, “nélkülözhetetlennek”, “hasznosnak” és “elfogadhatónak” tartanak. A másodikba pedig azok, amelyek megítélésük szerint “másodlagosak”, “haszontalanok”, “kirívóan túlzók”, “elfogadhatatlanok”, “önzők”.

Innentől két kérdés is felvetődik. Először is, hogyan határozzuk meg, mi az “alapvető” szükséglet? Mi különbözteti meg a “másodlagos” vagy “elfogadhatatlan” szükséglettől? Másodszor: ki dönt? Milyen mechanizmusok, illetve milyen intézmények adnak feljogosítást a választásra, hogy melyik szükségletet elégítsük ki inkább, mint egy másikat? A NegaWatt Manifesztum nem mond semmit ezzel kapcsolatban.

Könnyebben választ kaphatunk kérdéseinkre, ha két kritikai gondolkodóhoz, André Gorzhoz és Heller Ágneshez, a politikai ökológia úttörőihez fordulunk segítségért. Ők az 1960-as, 70-es években kidolgozták a szükségletek bonyolult és ma is érvényes elméletét.[2] Ezekhez a kérdésekhez mindketten az elidegenedésről elmélkedve jutottak el, amely a valódi szükségletekhez viszonyítva mérhető. Elidegenedetté ugyanis egy ideális állapothoz képest válunk, amelyhez igyekszünk visszatérni, vagy amelyet igyekszünk végre elérni. A fogalom azt a folyamatot jelöli, amely révén a kapitalizmus mesterséges szükségleteket ébreszt, amelyek távolabb visznek bennünket ettől az állapottól. Túl azon, hogy elidegenítő hatásúak, ezek a szükségletek többnyire ökológiailag irreálisak is.

Mi az, hogy “valódi” szükséglet? Itt természetesen olyan követelményekre gondolunk, amelyektől az emberi szervezet túlélése és jóléte függ: evésre, ivásra, a hideg elleni védekezésre például. A déli országokban, sőt, még északon is vannak ezek között olyan szükségletek, amelyek nem kapnak kielégítést. Más szükségletek régen kielégítést nyertek, ma viszont egyre kevésbé. Egészen a közelmúltig tiszta, szennyezésmentes levegőt szívni magától értetődő volt – a modern kor megapoliszaiban ez is egyre nehezebbé válik. Az alvással ugyanez a helyzet. A fényszennyezés sokak számára megnehezíti az elalvást, a városokban a mindenütt jelenlevő fény késlelteti az “álomhormonnak” is nevezett melatonin szintézisét. Vannak országok, ahol a fényszennyezés elleni harc szociális mozgalmak megszületéséhez vezetett, melyek a “sötétség jogáért” küzdenek és “csillagfényes parkok” létrehozására szólítanak fel, ahol nincs mesterséges fényszennyezés.[3] 

A hangszennyezés példája is sok városlakót érint. Egyre növekvő pénzmennyiséget fordítanak a lakások szigetelésére, hogy kielégítsenek egy olyan szükségletet – a csendét –, amely valaha ingyenes volt. Ezek a költségek lenyomhatják a profitrátákat, de egyúttal a meggazdagodás forrásaivá is válhatnak, például a hangszigetelésre szakosodott vállalatok számára.

Kiteljesedő emberi élet

Nem minden “valódi” szükséglet biológiai természetű. Szeretni és szeretve lenni, művelődni, autonóm lényként élni, manuális és intellektuális kreativitást felmutatni, részt venni lakóhelyünk életében, szemlélni a természetet… Fiziológiai téren biztosan meg tudunk lenni mindezek nélkül is. És mégis, ezek a szükségletek, melyeket André Groz “kvalitatív szükségleteknek”, Heller Ágnes pedig “radikális szükségleteknek” nevez, ugyanúgy alapvetően fontosak az emberhez méltó élet meghatározásához.

A kvalitatív vagy radikális szükségletek egy paradoxonon nyugszanak. Miközben kizsákmányol és elidegenít, a kapitalizmus hosszú távon bizonyos anyagi jólétet generál a lakosság jelentős rétegei számára. Ennél fogva megszabadítja az egyént a túlélése biztosításáért folytatott mindennapi harc kényszerétől. Újabb, minőségi ambíciók kerülnek így előtérbe. A kapitalizmus azonban minél erősebbé válik, annál inkább akadályozza teljes megvalósításukat. A munkamegosztás az egyént egész életében szűk funkciókba és kompetenciákba zárja, nem engedi, hogy szabadon kifejlessze magában az emberi képességek széles skáláját. Ráadásul a fogyasztói szemlélet elfedi a mesterséges szükségletek alatt a valódi szükségleteket. Egy áru megvásárlása ritkán tölt be valódi hiányt. Pillanatnyi elégedettséget szül, majd a vágy, melyet az áru maga ébresztett, egy újabb kirakat előtt bontakozik ki.

Lényünk alkotóelemei, a valódi szükségletek nem kaphatnak kielégítést a jelenlegi gazdasági rendszerben. Ezért válnak jó néhány emancipációs mozgalom erjesztőivé. “A szükséglet bimbózó forradalmiság” mondja André Gorz. Kielégítésének vágya előbb-utóbb elvezeti az egyént a rendszer kritikájához.[4]

A kvalitatív szükségletek történelmileg alakulnak. Az utazás például lehetővé teszi az egyén számára, hogy művelődjön és nyisson a másság felé. A XX. század közepéig csak az elit rétegek utaztak. Mára ez a tevékenység demokratizálódott. A társadalmi haladást meghatározhatjuk úgy is, hogy egyre gazdagítóbb és bonyolultabb szükségletek jelennek meg, melyek elérhetők a többség számára is.

Olykor azonban menet közben ártalmas jelenségek is feltűnnek. Bár a fapados társaságok által kínált légi közlekedés hozzájárul ahhoz, hogy az utazás a népi osztályok számára is elérhetővé váljon, ugyanakkor hatalmas mennyiségű üvegházhatású gázt bocsát ki, és tönkreteszi azokat a térségeket, ahová tömegesen igyekeznek a turisták, hogy láthassák… a többi turistát, amint keresi, hogy mi is a látnivaló. Az utazás valódi szükségletté vált, ugyanakkor fel kell találni a helyváltoztatás új formáit, amelyek a jövő világához alkalmazkodnak.

Igaz, hogy a társadalmi haladás olykor perverz hatásokkal is jár, de fordítva, az eredetileg ártalmas szükségletek is életünk részévé válhatnak bizonyos idő elteltével. Az okostelefon birtoklása jelenleg az önző szükségletek közé tartozik. Ezek a telefonok olyan érceket – nevezetesen wolframot, tantált, ónt és aranyat – tartalmaznak, amelyekhez vér tapad, kitermelésük fegyveres konfliktusokat idéz elő és súlyos környezetszennyezéssel jár. Pedig nem maga a készülék vet fel kétségeket. Ha egyszer napvilágot lát egy “méltányos” okostelefon – a “fairphone” mintha ennek az előfutára lenne[5] –, nincs rá semmi ok, hogy a jövendő társadalmak száműzzék ezt a tárgyat. Annál is inkább, mivel a társas kapcsolatok új formáit teremtette meg azzal, hogy folyamatos kapcsolódást biztosít a közösségi hálókhoz, és beépített fényképezőgéppel is rendelkezik. Hogy erősíti a narcisztikus hajlamokat vagy neurózist idéz elő felhasználóinál, vélhetően nem elkerülhetetlen. Ebben az értelemben nem zárható ki, hogy az okostelefon bizonyos funkciói révén fokozatosan kvalitatív szükségletté alakul át, akárcsak korábban az utazás.

Ami mindenkinek jó...

André Gorz szerint a kapitalizmusnak ez a jelszava: “Ami jó mindenkinek, nem ér semmit. Csak akkor leszel tiszteletre méltó, ha neked jobb van, mint a többieknek”.[6] Ezzel szembeállíthatunk egy ökológiai jelszót: “Csak az méltó hozzád, ami mindenkinek jó. Csak az érdemli meg, hogy megtermelt tárgy legyen, ami nem privilégizál és nem alacsonyít le senkit.” Gorz szemében a kvalitatív szükségletnek az a jellegzetessége, hogy nem ad alkalmat a “megkülönböztetésre”.

A kapitalista rendszerben ugyanis a fogyasztás hivalkodó jelleget ölt. Aki autóvásárláskor a legutolsó modellt veszi meg, ezzel egy (valóságos vagy vélt) társadalmi státuszt fitogtat. Egy szép napon azonban ez a modell is kimegy a divatból, megkülönböztető ereje szétfoszlik, és így megteremti egy újabb vásárlás szükségletét. Ez az előre menekülés, amely a piacgazdaság lényegi velejárója, arra kényszeríti az egymással versengő vállalatokat, hogy mindig újabb és újabb termékekkel álljanak elő. Hogyan lehetne szakítani ezzel a különbségtételen alapuló termelési logikával? Például úgy, hogy meghosszabbítjuk a tárgyak élettartamát. Egy, a Föld barátai által kibocsátott petíció követeli, hogy emeljék fel az árukra vonatkozó kétéves garanciát – ezt egyébként az európai jogrendszer írja elő – tíz évre.[7] A garanciális időszakban a tárgyak több mint 80 százalékát megjavítják. Ez az arány kevesebb mint 40 százalékra esik vissza a garancia lejárta után. Tanulság: minél hosszabb a garancia, annál tovább tartanak a tárgyak, és annál inkább csökken az eladott, tehát a gyártott termékek mennyisége, korlátozva egyúttal a megkülönböztetésre épülő megfontolásokat, amelyek gyakran az újdonság hatásán alapulnak. A garancia a tárgyak élettartamára alkalmazott osztályharc.

Ki határozza meg, hogy egy szükséglet jogos-e vagy sem? Megjelenik itt egy kockázat, amelyet Heller Ágnes a “szükségletek diktatúrájának” nevez,[8] ami a Szovjetunióban működött. Amennyiben az önjelölt szakértők bürokratikus gépezete dönti el, melyek a “valódi” szükségletek, tehát dönt a termelés és a fogyasztás kérdéseiben is, kevés az esély, hogy ezek a döntések megalapozottak és indokoltak lesznek. Ahhoz, hogy a lakosság elfogadja az ökológiai átmenetet, az annak alapjául szolgáló döntéseknek széles körű támogatást kell kapniuk. A valódi szükségletek listáját egyáltalán nem könnyű összeállítani és folyamatos kollektív döntéshozatalt feltételez. Létre kell hozni tehát egy olyan mechanizmust, amely alulról indul, ahonnan demokratikusan terjed az ésszerű szükségletek felismerése.

Nehéz elképzelni, mi lehetne egy ilyen mechanizmus. Felrajzolni a körvonalait korunk égetően sürgős feladata, ettől függ egy igazságos és élhető társadalom felépítése. A közhatalomnak bizonyosan van benne szerepe, például azzal, hogy megadóztatja a haszontalan szükségleteket és demokratizálja a valódiakat, szabályozva a fogyasztók választásait. Ám meg is kell győzni őket számos szükséglet haszontalanságáról, és ehhez egy olyan eszközre van szükség, amely a lehető legközelebb van az egyénhez.

Nem szabad hagyni, hogy a fogyasztó kettesben maradjon az áruval, és a libido consumandi-t más vágyak felé kell terelni.

Az ökológiai átmenet arra ösztönöz bennünket, hogy egy közvetlen, inkább döntéshozatali, mint képviseleti demokráciát hozzunk létre. A társadalmak alkalmazkodása a környezeti válsághoz feltételezi, hogy gyökeresen újraszerveződjön az emberek mindennapi élete. Márpedig ez nem mehet végbe anélkül, hogy ne mozgósítanánk őket, ne támaszkodnánk tudásukra és szakértelmükre, és anélkül, hogy ugyanennek a mozgalomnak a keretében ne alakítanánk át a fogyasztásközpontú szubjektív megközelítéseket. Ismét a „mindennapi élet kritikájához” kell tehát eljutnunk, ez a kritika a közös feladatunk. 

*A szerző szociológiaprofesszor, a La nature est un champ de bataille (A természet nem más, mint csatatér) című politikai ökológiai esszé írója, Zones, Paris, 2014.

[1] Association NégaWatt (NegaWatt Egyesület), Manifeste NégaWatt (NegaWatt Manifesztum), Actes Sud, coll. “Babel Essai”, Arles, 2015 (1. kiadás: 2012)

[2] André Gorz: Stratégie ouvrière et néocapitalisme (Munkás stratégia és neokapitalizmus), Seuil, Paris, 1964, és Ágnes Heller, La théorie des besoins chez Marx (A szükségletek elmélete Marxnál), 10/18, Paris, 1978.

[3] Cf. Marc Lettau: Face à la pollution lumineuse en Suisse, les adeptes de l’obscurité réagissent (A fényszennyezés Svájcban, a sötétség hívei reagálnak), Revue suisse, Berne, 2016. október

[4] André Gorz: La Morale de l’histoire (A történelem moralitása), Seuil, Paris, 1959.

[5] In Emmanuel Raoul: Peut-on fabriquer un téléphone équitable? (Lehetséges-e méltányos telefont gyártani? ), Le Monde diplomatique, 2016. március

[6] André Gorz: Leur écologie et la nôtre (Az ő ökológiájuk és a mienk), Le Monde diplomatique, 2010. április

[7] Signez la pétition “Garantie 10 ans maintenant” (Írjátok alá a “Tíz év garancia most”petíciót), 2016. október 24, www.amisdelaterre.org 

[8] Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György: Dictatorship over Needs, St. Martin’s Press, New York, 1983.

Razmig Keucheyan

Margittai Ágnes

Megosztás