A Champs-Élysées sugárút fölött leszáll az este. A rendkívüli állapot kihirdetése ellenére több százan akadályozzák a forgalmat. Egyesek kapucnis felsőt viselnek, a dzsekik domborulataiból ítélve talán még fegyvert is. A „tiltott övezet”, azaz az állam központja felé, a place Beauvau-ra tartanak, ahol a belügyminisztérium, illetve a köztársasági elnök rezidenciája található, és ahol rendes körülmények között mindennemű tüntetés szigorúan tilos. Pillanatok kérdése, hogy a rendőrség könnyfakasztó gránátokkal, gumibotokkal és gumilövedékekkel csapjon le rájuk. Vagy ezúttal mégsem ? Ezúttal mégsem: hiszen ők maguk a rendőrség.
2016. október 17 óta egymást követik a gyűlések és a tüntetések. Az elkeseredett, magukat „a társadalom szemeteseinek” tituláló rendőrök így akarják felhívni a közfigyelmet, hogy mennyire torkig vannak, és milyen dühösek, amióta tavaly október 8-án az Essonne megyei Viry-Châtillonban négy kollégájuk molotov-koktélos támadás áldozata lett, ketten pedig súlyos sérüléseket szenvedtek.
Új egyesület több jogért
Az alulról indult – szándéka szerint – politikamentes és szakszervezeteken kívüli mobilizáció létrehozta saját külön egyesületét, a „Haragos rendőrök mozgalmát”, ezzel is jelezve, hogy hosszú időre kíván berendezkedni. Az első jelszavak: „Lepusztult helyiségek”, „Elavult járművek és biztonsági felszerelések”, „Több millió felhalmozódott túlóra” még anyagi jellegű követelésekre utaltak. Ám a menet közben bekapcsolódó szakszervezetek ösztönzésére a mozgalom idővel egyre inkább politikai színezetet öltött. Kérték:
• a fegyverhasználat jogi kereteinek felülvizsgálatát, hogy a jogos önvédelem elve a gyanúsított menekülése vagy úttorlasz áttörése esetén is alkalmazható legyen;
• a hatósági közegek elleni erőszak szabályozásának összehangolását a hatóság elleni erőszakra vonatkozó szabályokkal – azaz tulajdonképpen a büntetés megkétszerezését;
• minimális büntetés megállapítását a rendfenntartó és azokat segítő erők ellen elkövetett agresszió eseteire (miközben ezt a rendelkezést 2014. október 1-jén eltörölték, mert sérti a büntetés egyéniesítésének elvét, amely alkotmányos értékű elvnek minősül).
A belügyminisztérium október 26-án fogadta a szakszervezeteket – amelyeknek a rendőrségi alkalmazottak 49 %-a a tagja, míg a közszolgálat egészében a szakszervezeti tagság aránya csak 11% – és deklarálta, hogy „hallja és érti” a mozgalmat. December 21-én a Minisztertanács megvizsgált egy törvénytervezetet, amely a rendőrség fegyverhasználatának szabályait a csendőrségre vonatkozó szabályokhoz igazítaná. A hatóságok emellett 250 millió eurót fordítanának az utcai megmozdulásokon elhangzott követelések teljesítésére : a munkakörülmények javítására, a felszerelésre, a vizsgálatot folytató rendőrök anonimitásának biztosítására és az igazgatási és bűnügyi eljárások egyszerűsítésére. A rendőröket az általuk kezelt ügyek büntetőjogi következményeiről következetesebben fogják a jövőben tájékoztatni – ez a követő jog ugyanakkor az igazságszolgáltatással szembeni megfélemlítési kísérletként is értelmezhető.
A Nemzeti Front támogatásával – amelyre feltételezések szerint a rendőrség és a hadsereg több mint 50%-a szavaz (1) – a rendőrök célja ma már az, hogy mozgalmuknak megnyerjenek más testületeket is (csendőrség, tűzoltók, ápoló személyzet), sőt a civileket is csatlakozásra hívták fel. Lehet, hogy fellázad az ország?
Előzmények
Ennek a XXI. században eddig példátlan utcai tiltakozásnak két, erőteljesebb politikai kicsengéssel rendelkező történelmi előzménye ismert, az egyik 1958. március 13-a, a másik 1983. június 3.
Az elsőről Emmanuel Blanchard politológus számol be részletesen (2) . A IV. Köztársaság alkonyán a radikális szocialista Félix Gaillard kormánya egyre csak halogatja a rendkívüli jutalmak kifizetését, amelyeket a rendőrség az algériai függetlenségi háború anyaországi következményeire hivatkozva követel. A Syndicat Général de la Police (SGP) többségi, baloldali irányultságú szakszervezet ösztönzésére 5-6000 rendőr gyűlik össze, engedélyezett csendes demonstrációra a főkapitányság díszudvarában. A szélsőségesek nyomására a gyülekezésből tüntetés lesz, amely végigvonul a boulevard du Palais-n. A rendőrök sípszó kíséretében skandálják: „Jutalmat! Jutalmat!”, de a szakszervezeti vezetőktől hamarosan átveszi a szót a szélsőséges kisebbség: „A képviselőházhoz! A képviselőházhoz”. 1500-2000 tüntető vonul az épülethez. „Árulók!”, „Gazemberek!”, „Lógni fogtok!” – hangzik mindenfelől, miközben a terület védelmére kirendelt csendőrök megtagadják az engedély nélküli tüntetés szétoszlatását. Állítólag egy fiatal poujadista képviselő, Jean-Marie Le Pen biztatta fel a tüntetőket, hogy lépjenek be az épületbe. Ott végül is fogadják a küldöttséget, amely előadja a követeléseket, majd a tüntetés további incidensek nélkül még az est beállta előtt feloszlik. A főkapitány, André Lahilonne lemond, és a helyébe egy bizonyos Maurice Papon (3) lép… Két hónappal később a IV. Köztársaság kileheli a lelkét, és de Gaulle ismét hatalomra kerül.
„Badinter gyilkos!”, „Badinter gengszter!”, „Badinter mondjon le!”. Huszonöt évvel később, 1983. június 3-án, François Mitterrand elnöksége alatt az igazságügyminiszter, Robert Badinter válik az ablaka alatt skandáló rendőrök céltáblájává. A feldühödött menet kevéssel azelőtt hagyta el a főkapitányság udvarát, ahol két rendőrtársuk gyászszertartása zajlott, akiket éppen a „Biztonság és szabadság” című törvény végleges hatályon kívül helyezésének napján, egy tűzpárbaj során gyilkoltak meg az avenue Trudaine-en. Amikor a menet a place Vendôme-ra ér, a rendőrkordon tagjai levett egyensapkával köszöntik azt. A tüntetők az igazságügyminisztert szapulják túlzott engedékenysége miatt. „Mi elfogjuk őket, a bírók elengedik!” – háborognak, valamint szót emelnek a halálbüntetés eltörléséért, amit 1981 októberében szavazott meg a parlament. Ugyanazon a napon, valamivel később az egyik szélsőjobboldali rendőrszakszervezet vezette újabb tüntetés a belügyminisztériumot és az Elysées-palotát is megközelíti. Jean Périer rendőrfőnök benyújtja lemondását; a rendőrség főigazgatója, Paul Cousseran erre nem hajlandó, így őt felmentik. Sokan lázadást emlegetnek.
Mi a helyzet ma, amikor egyes rendőrök olyan „vad” (azaz nem engedélyezett) tüntetéseken vesznek részt, amelyek leginkább az új munkatörvény ellen 2016 tavaszán indított mozgalom – éppen általuk elfojtott – tiltakozó megmozdulásaira emlékeztetnek? Meg kell állapítani ezeknek a megmozdulásoknak a kapcsán, hogy a szociális államból a büntető államba való átmenetért a rendőrség kétszeres árat fizet. Kiveheti a részét e változás társadalomra gyakorolt hatásából, amely a feszültségek növekedésében mutatkozik meg, de a saját kebelében bekövetkező hatásokból is, amelyektől a feladatai megváltoztak. Az úgynevezett „lakosság-közeli” rendőrség a kapcsolattartást részesítette előnyben, és a megelőzést, a tájékoztatást privilegizálta. Amikor Nicolas Sarkozy 2003-tól kezdve ezt fokozatosan felszámolta, helyébe egy elsősorban elnyomó testület lépett.
• A rendőrök még nagyobb gyanakvással kezelik a lakosságot, mint a lakosság őket – állítja Sébastien Roché kutató. – A rendőrségnek nincs igénye arra, hogy közelebb kerüljön az állampolgárokhoz (4) . Mindent az összecsapás érzelme diktál; a rendőrök magukat egy ostromlott citadella védőinek, ugyanakkor minden egyes állampolgárt potenciális bűnözőnek tekintenek; ha ezt a logikát következetesen végigvisszük, jobb is semlegesíteni őket (már az állampolgárokat), mielőtt még akcióba lépnek.
Igaz, kezdetben a rendőrök elégedetlenségüknek adtak hangot a statisztikai eredményekre összpontosító politikával szemben, és rámutattak, hogy mindegyre növekszik a képletes távolság az irodáikban dekkoló rendőrtisztek és a terepen dolgozó rendőrök között, akik közül gyakran a legkevésbé tapasztaltak kerülnek a legérzékenyebb zónákba. Ezekben a negyedekben a rendőrök rendre masszív elutasítással találkoznak, mert a lakosság a tevékenységüket igazságtalannak tekinti: jól utolérhetően etnikai és szociális eredet szerint eltérő bánásmódot alkalmaznak, egyeseket, elsősorban a bevándorolt családból származó fiatalokat, szakadatlanul igazoltatják, stb. Vagy jól emlékszünk az Adama Traoré-ügyre 2016 júliusában, aki a rendőrök keze között vesztette életét Beaumont-sur-Oise-ban. A politikai hatalom ebben is kapitulált, lemondva az igazoltatáskor kibocsátandó elismervény bevezetéséről, amely pedig François Hollande elnökválasztási programjában szerepelt.
Új szelek fújnak
A rendőrök szabad kezet szeretnének kapni abban a küzdelemben, amelyet meggyőződésük szerint a társadalom védelmében folytatnak. De vajon milyen társadalom védelmében? Igaz, „az ember és a polgár jogainak biztosítása karhatalom fenntartását teszi szükségessé” (Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, 1789, 12. cikkely). Ám az utcai bűnözésre való összpontosítás helyett jobb lenne az ennél súlyosabb bűnözési formákat célba venni, mégpedig azokat, amelyek Vincent Sizaire bíró, egyetemi oktató szerint „közvetlenül sértik a demokratikus társadalmat: a szervezett és a gazdasági bűnözést, amelyek tulajdonképpen egyazon érme két oldalát jelentik”. Hiszen „a súlyos gazdasági-pénzügyi bűnözés felépítményéhez és annak hatalmas pénzmosó gépezetéhez szervesen kapcsolódnak a láthatóbb bűnözési formák: a külvárosi negyedekben folyó földalatti gazdaságra épülő különféle üzérkedések, s az ezekből következő erőszakos cselekmények (5) ”. Ha ez indítana el végre valamiféle mobilizációt a rendszerben, bizonyosan a rendőrség és a lakosság is közelebb kerülne egymáshoz.
