Magyar filmrendezőnő kapta az Arany Medvét

Kategória: 2017. február
Írta: Hegyi Gyula
Találatok: 3106

20171902 berlin film enyediEnyedi lldikó személyében ismét magyar filmrendező – és ismét női filmrendező – nyerte el a berlini filmfesztivál legnagyobb díját. A város címerállatáról elnevezett Arany Medvét 1975-ben Mészáros Márta kapta az Örökbefogadás című filmjéért. És bár a magyar filmek azóta több értékes díjat elhoztak a Berlinaléről, a mostani magyar Arany Medvére mégis negyvenkét évet kellett várni. A díj nyerteseinek névsora kis túlzással az elmúlt hét évtized egyetemes filmtörténetét is megjeleníti. Pasolini, Antonioni, Fassbinder, Polanski, Godard, de Sica, Menzel, Costa-Gravas, Forman, Ang Lee mind elnyerték.

Többnyire férfiak. Ha jól számoltam össze, az 1951-óta kiadott hatvanhét nagydíjból mindössze négyet kaptak női rendezők, a két magyar alkotón kívül a perui Claudia LLosa és a bosnyák Jasmila Zbanic. A gender tanulmányok kutatói számára érdekes téma lehet az a kérdés, hogy miért ilyen kevés a sikeres női filmrendező, és miben adnak mást, többet a filmjeikkel a közönségnek? E négy rendezőnő díjazása mindenesetre azt bizonyítja, hogy egy kisebb, kevésbé ismert ország esetében a női megközelítés, egy másfajta filmes attitűd különösen érdekes lehet a nemzetközi filmes szakma számára is.

A Testről és lélekről című Enyedi-filmbe Berlinbe – ahogy a zsüri elnöke, Paul Verhoeven mondta egy interjújában – mindenki azonnal beleszeretett. Az újságok is kezdettől a nagy esélyesek között emlegették. Szerelmi történet, de főszereplői nem afféle „szép”emberek. Egy vágóhídon játszódik, miközben megjeleníti az álmok spirituális világát is. Hétköznapi, s ugyanakkor mégis elvont film, olyan, amelyet egyszerűen jólesik végignézni. A rendezőnő bátor nyilatkozatai Magyarország lesújtó állapotáról azt is jelzik, hogy Enyedi Ildikó – noha nyilván nem akar direkt módon politizálni – progresszív művész, aki felelősséget érez hazája sorsa iránt is.

leonFernando León de Aranoa filmje, a Politika, kézi vezérléssel viszont egyértelműen politikai alkotás. A rendező a kezdetektől a 2015-ös választásokig mutatja be a spanyol Podemos párt megalakulását, megerősödését, belső válságait, megingásait és a film végén a farmernadrágos képviselői megjelenését a madridi parlament tekintélyes padsoraiban. Alkotója maga is a párthoz tartozik, végig többes szám első személyben beszél a pártról, és annak kemény szervezeti konfliktusait is őszintén bemutatja.

A film a magyar ellenzéki mozgalmak szervezői számára is nagyon tanulságos lehet. A Podemos civil kezdeményezésként indult, alapelve volt a bázisdemokrácia. Aztán kiderült, hogy nem lehet egyszerre mindenki a mozgalom vezetője, kell egy arc, egy főtitkár, akármennyire borsódzik is a háta ettől sok igazi civilnek. A népszerű Pablo Iglesias így lett egyszemélyi vezetője a párttá alakuló mozgalomnak. Aztán kellett egy politikai stratégia, amit az1983-as születésű, gyerekképű Inigo Errejan sziklaszilárd akarattal végigvert a párton. Dönteni kellett arról, hogy mi az, ami fontos a szűkebb tagságnak, de nem érdekli, vagy taszítja a választókat. Így az állatvédelem és a köztársaság kontra monarchia kérdését törölték a témáik közül. Fontos döntés volt az is, hogy a jobboldali média hecckampánya ellenére sem tagadták meg sem a latin-amerikai baloldali mozgalmakat, sem a munkásmozgalom klasszikusait. Elismerik a venezuelai, bolíviai és hasonló, békés forradalmak eredményeit, érvelésük közben, ha indokolt, bátran hivatkoznak Marxra, Engelsre, Leninre is. De nem dogmatikusan, nem a klasszikusokhoz való „visszatérés” a fő mondanivalójuk, hanem egy új, szociálisan igazságos rendszer megteremtése. Amelynek a demokratikus oktatás, a mindenki számára elérhető, jó egészségügyi és szociális ellátás az alappillérei. Ezzel lett egyébként – minden ellentmondása ellenére – Kuba is a baloldali fordulat modellje egész Latin-Amerika számára.

A semmiből, azaz utcai tüntetésekből és civil mozgalomból kinőtt Podemos húsz százalékot kapott a legutóbbi Cortes-választásokon és hatvanhét képviselője ül a parlamentben. Sikerének több oka van: a szervezettség fontosságának felismerése, a vezető arc megtalálása, a jó tematizáció és az, hogy sohasem határolódtak el ellenfeleik parancsára a valódi baloldali értékektől, példáktól, személyektől. Sikerük ugyanakkor mégsem teljes, hiszen a spanyol kormányt ma is egy jobboldali, volt francóista, igencsak kártékony alak vezeti. A dokumentumfilm azonban erről nem szól, a 2015-ös választások eredményhirdetésével ér véget.