Politikai élőhalottak végjátéka (1. rész)

Kategória: 2017. február
Írta: Balázs Gábor
Találatok: 2906

Elections Législatives 2017Nagyon vékony anti-rasszista, anti-kolonialista máz borítja csupán nyugati társadalmainkat, ahol semmi sem lehetetlen. Tekintsünk csak Trump „menekült-politikájára”, vagy a Le Pen jelenségre. Még a legjobb, amit tehetünk, ha valamiféle sötét optimizmussal tekintünk az eseményekre. Lehet, hogy ez az egész zombi-karnevál egy furcsa vízió, egy „positivement délirant” − hogy franciásak legyünk.

"Egyetlen este annyi mindenfélét hazudoztak, hogy az asszonyoknak egész életükre volt min gondolkozni"
(Krúdy Gyula: Szegilongi)

Az ún. zombi-filmek példátlan kereskedelmi sikere alighanem sokat elmond korunkról. Napjainkban politikai élőhalottak töltik be a horizontot bombatámadás utáni díszletek között − legalábbis van valami ilyesmi a levegőben. Valójában a végjáték már egy ideje elkezdődött, de most vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rendszer a saját maga által küldött hibaüzeneteit is tökéletesen semmibe veszi.

Pedig ezekből van szép számmal: a rendszer intézményes képviselőit mindenfelé kiakolbólították a hatalomból. Cameron, Clinton, Renzi ma már csak rossz emlék, de még maga Merkel sem lehet biztos a dolgában. A szobrok ledőlőben, a paloták lángokban: hullanak a fejek szépen sorban. Maga Franciaország egy politikai temető: Hollande, Valls, Sarkozy, Juppé, Fillon… Az utóbbi évtized összes nagyágyújától szerencsésen megszabadulni látszik az ország. De nem csak személyek ügye ez: az inkompetenciával és korrupcióval vádolt politikai világ egésze élvezi polgárai mély megvetését. A társadalom szent dühe immár minden és mindenki ellen fordult. Nem is „elit-ellenesség” ez, hanem egyszerűen egy mély undor. A külvárosok pedig a szokásos állapotukban várják a csodát.

Olvasóink jól tudják: ma már nem is az a kérdés, hogy bekerül-e Marine Le Pen az elnökválasztás második fordulójába, hanem (szemben a magyar kommentátorok és „szakértők” egybehangzó véleményével) egyáltalán nem lehetetlen, hogy megnyeri a választásokat. Szerintünk: Marine Le Pen jön.

Egy gyomorforgató figura: Fillon

 No igen, itt van még François Fillon (meg a kedves családja ugye), akiknek már a személye is hadüzenet minden jóérzésű ember számára. Fillont a jobboldal előválasztásán a társadalom legreakciósabb rétegei választották meg: köztudottan a vidéki gazdag nyugdíjasok.

Mi magunk nemigen gondoltuk volna, hogy az Élet és Irodalom bizonyos körein kívül vannak még emberek, akiknek 2017-ben Margaret Thatcher lenne a példaképe. (Tekintve a brit társadalom „remek” állapotát, miért is gondolnánk erre…) De bizony van még ilyen figura: François Fillon. Nem közismert Magyarországon, de a francia politikában − főleg a jobboldali médiában − imádnak külföldi páldákat idézni. Náluk a brit-példa a liberalizálás, a privatizáció sikertörténete, a német-modell pedig a flexiblis munkaerőpiacé… Ezek mellett Franciaország a „mozdulatlan, reformálhatatlan, idejétmúlt, túlzottan szociális, államelvű állam.” Azt gondolnánk, tréfálkoznak…

No de ez a Fillon egy egészen sajátos figura. Túl azon, hogy ő az itteni Thatcher, a tradícionalista-patriarchális ellenforradalom tipikus alakja, egyszerre több gyomorforgató figurát egyesít magában. Mondjuk úgy, hogy Trump, Putyin meg Erdogan, tehát a mostani nagy reakciós előretörés francia variánsa.

Milyen kár hogy ez a feddhetetlen, vidéki notable, minta-családapa most már aligha tudja megvalósítani a remek programját! Pedig „szép” kis terve volt neki: nyugdíjkorhatár-emelés, a 39 órás munkahét visszaállítása, a magánszektor vállalatainak támogatása, ötszázezer állás megszüntetése a közszférában, a munkanélküliség elleni harc a munkaidő növelésével… Ezen felül ÁFA-emelés, vagyonadó megszüntetés, az egészségbiztosítás részleges privatizációja stb. És akkor még itt a javaslata a bevándorlás megállítására, mert a menekültekről persze szó sem lehet...

Miután Fillon 20 évig az egész családját közpénzből finanszírozta, minimum furcsának nevezhetők a szigorításokkal és megszorításokkal kapcsolatos elképzelései. Legutóbbi javaslata például − a büntethetőség határának 16 évre leszállítása − nem hagy kételyt afelől, hogy kik lesznek a kemény kéz politikájának áldozatai… Nála mindig a szegények, a külvárosok lakói vannak a célkeresztben, vagy pedig az iszlám, és ezzel együtt a menekültek. Pedig már IMF/Világbank jelentések is megállapították: az ilyen fajta megszorítási politika nem működik.  

Egyébként ezek a javaslatok teljes konszenzust élveznek a jobboldal körében, beleértve a hozzájuk kötődő médiát is. Fillon győzelmét saját táborában a regresszív tradícionalizmusának köszönhette. Ő volt a kemény jobboldal reprezentánsa, a reakciós, konzervatív, katolikus vidéki családapa, akinek az álláspontja még az abortusz kérdésében sem teljesen egyértelmű. Ellenzi persze a melegek házasságát is, hiszen ő a hagyományos családi szerepekben hisz.

Fillon szemrebbenés nélkül hirdeti a politikusok fedhetetlenségét − ami persze a botrányai nyilvánosságra kerülése után akár mulatságosnak, vagy szánalmasnak is nevezhető. A feleségét eddig „vidéki háztartásbelinek” állította be, most pedig azt kéne bizonyítania, hogy a felesége volt „a legaktívabb politikai segítőtárs”. Hát ez az a karikatúra, amelyet Le Pen megrajzol a „politikai kasztról”. Nagyjából az a helyzet, hogy alig van már valódi különbség a jobboldal és a szélsőjobboldal között. Ahogy mondani szokás: Sarkozy sikeresen „lepenizálta” a ma már „komplexusok nélküli” jobboldali politikusokat, akik ma cinikus, képmutató tolvajbandának tűnnek fel. Megjegyzem: ez az egész szégyen ma már inkább Le Pennek kedvez.

Ilyen forradalmár minden városba kell

Nekünk a francia politika legújabb csillagáról, Emmanuel Macronról őszintén szólva mindig a 2000-es évek közepének Gyurcsány Ference jut eszünkbe. Kissé egzaltált, nehezen besorolható figura, aki amúgy az üzleti életből érkezett, persze elképesztő média-hátszéllel. Macron bankár volt a Rothschild bankháznál és alapvetően egy liberális, de kevésbé kiforrott és megemésztett világképpel rendelkezik − hogy finoman fogalmazzunk. Magyarul: mond mindenféléket, amelyekről nehéz eldönteni, hogy teljes egészében felfogta-e az értelmét.

Azért van abban valami abszurd, hogy egy volt bankár és volt miniszter, a rendszer legkönnyebben felismerhető terméke, rendszerellenes-lázadást hirdet. Révolution címmel ír például könyvet és mégsem válik nevetség és gúny tárgyává. Ez is mutatja a politikai és médiarendszer elhülyülésének biztos jeleit. Azért egy-két évtizede ez nem történt volna így.

Egyébként a Macron-jelenség szintúgy válságtünet, mint Le Pen sikere, vagy éppen a baloldal összeomlása. Macron a népszerűségét alighanem éppen annak köszönheti, hogy senki sem tudja, hogy mihez kezdene elnökként. Legutóbb például  kijelentette, hogy „nem a program egy politikai terv szíve” és hogy számára „a politika misztikum”...

Hát jó.

Magát egyébként emlékezetes Orléans-i beszédében szerényen Jeanne d’Arc-hoz hasonlította, hiszen „Jeanne életútja tiszta és egyenes, mint egy nyílvessző,bár ostorozta a rendszert, álmodozó őrültnek számított, de később ő volt a természetes magától értetődöttség.”

Sikere alighanem mégis inkább a médiának és a politika-ellenes hangulatnak köszönhető. Mindenki ismeri a lemezt: „elég a pártokból”, „civil szereplőket a politikába”, „lehet más a politika”, „haladjuk meg a jobb/bal törésvonalat”, „progresszió”, „modernizáljuk Franciaországot” stb.

Azonban ha kiderítjük, hogy mit is jelent ez a progresszió és modernizáció, rögtön fény derül egy kellemetlen tényre is: minden jelölt közül Macron programja áll a legközelebb ahhoz, amelybe Hollande szépen belebukott. Ez persze nem véletlen. Macron részt vett Hollande programjának írásában, később az elnöki adminisztrációban dolgozott, majd gazdasági miniszter lett. Ő sem akar mást, mint „növelni a versenyképességet”, csökkenteni a vállalatok adóját, mérsékelni a munkaerő árát, rugalmasabbá tenni a munkatörvénykönyvet és így tovább. Macron szívesen emlegeti, hogy neki milyen modern víziója van a társadalomról. Ez persze nem más, mint a globális liberalizmus és az „uberizált” társadalom közismert szintézise. Mindenki legyen saját maga főnöke, tűnjenek el a különbségek az állami alkalmazottak, a magánszféra bérmunkásai és az egyéni vállalkozók között, legyen vége a „státuszok” blokkolt társadalmának. A minisztersége alatt rendszeresen meleg szavakkal emlegetett Uber jó példa mit is jelent ez a „mindenki a saját főnöke”- ideológia. Valójában: egy egyéni vállalkozó Uber-sofőr 1.700 eurót keres átlagban, heti 60 óra munkával. A minimálbér 1250 euró, de a munkahét 35 órás. Talán nem teljesen érthetetlen, hogy sokan azért csak szeretnék azokat a bizonyos minimálbéres státuszokat...

Macron programja nem más, mint egy „Hollande-plusz”, azaz nem is „szoclib” hanem inkább „libszoc”, amitől nagy valószínűséggel a mostani baloldal szavazóinak jó része is észbe fog kapni. Neki persze az a jó, ha ez a terve csak az elnökválasztás második fordulójában derül ki. Akkor, amikor ezek a szavazók már csak közte és Le Pen között választhatnak…

Mondanunk sem kell milyen veszélyes ez! Egy neoliberális programmal induló, simabőrű volt bankár szemben a szociális demagógiában utazó, a nép nevében beszélő Le Pennel... Most mondjuk, hogy nem is olyan rég láttunk valami ehhez hasonlót? Mindenestre aligha tenné bárki a tűzbe a kezét, hogy ez olyan jó ötlet. Már fel is tűntek az első jobboldali hangok, hogy „Macron elnöksége veszélyesebb lenne, mint Le Pené”. (Ki más mondaná, mint Henri Guaino, azaz Sarkozy volt beszédírója, aki ma már képviselő.) Aligha egyedüliként gondolja ezt a jobboldalon. Komoly meglepetések jöhetnek az elnökválasztás második fordulójában. Hogy csak egyet mondjuk: Marine Le Pen lesz a Francia Köztársaság elnöke.   

Alkimista mutatványosok gyülekezete

 Nem mi leszünk természetesen azok, akik különösebb illúziót táplálnak a baloldali előválasztáson az amúgy nem teljesen antipatikus Benoît Hamon győzelmével kapcsolatban. Ambiciózus programjába beletartozik a hírhedt munka törvénykönyvének megváltoztatása, az európai paktumok újratárgyalása, a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése. Bár a saját pártja sem nagyon lelkesedik Hamon legelőremutatóbb ötleteiért, mégiscsak arról van szó, hogy a francia baloldal többsége véget akar vetni a szociálliberális, rendpárti Hollande-Valls-korszaknak.

Hamon mögé nagy valószínűség szerint be fognak állni a Zöldek is: 2 százalékos jelöltjüket feltehetően becserélik néhány képviselői mandátumra. Egyébiránt alighanem a Zöldek az egyetlen párt Európában, amelynek a vezetősége balosabb és radikálisabb, mint a szavazói. Szerintük arra sem kell sokáig várni, hogy a Francia Kommunista Párt otthagyja a „szélsőbaloldali” Jean-Luc Mélenchont. Egyébként a franciaországi választási rendszerben csak egyéni választókörzetek vannak, nincsen lista. Ez azt jelenti, hogy a Szocialista Párttal való szövetség nélkül aligha szereznek mandátumot a Zöldek, vagy akár az FKP.  

Az erőviszonyok tehát változni látszanak a baloldalon. Ez jó hír, bár alighanem a változáshoz már túl késő.

Mivel a közvélemény-kutatási adatok arra utalnak, hogy egy közös baloldali jelölt bejutna a választások második fordulójába, már csak az lehet vita tárgya, hogy ki lép vissza a másik javára. A közvélemény-kutatás szerint Hamon 15, Mélenchon 11, Macron 19, százalék körül áll. (A jobboldalon Marine Le Pen 26, Fillon 18 százalék körül van.)

A baloldali pártok programjai között alig van különbség, legfeljebb mások a hangsúlyok. Hamon például jóval EU-barátabb az átlagnál, ami annyit tesz, hogy ő még hisz a „változtassuk meg az EU-t belülről” stratégiában. (Ehhez sok sikert kívánunk neki.) De nem is ez a lényeg. Még 2012-ben írtunk hosszan Mélenchonról, az ő erősen jakobinus, kokárdás-szociáldemokrata, kemény nacionalista kilengésekkel jellemezhető politikájáról, valamint az igen aggasztó, meglehetősen kritikátlan Putyin-párti álláspontjáról − hogy most Szíriáról ne is ejtsünk szót. Hamon távolról sem ez az iskola. Jóval humánusabb álláspontot képvisel például a menekülteket illetően. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy az orosz imperializmus legnemesebb elejtett vada alighanem az európai „szélsőbaloldal”, illetve annak egy jó nagy része. (Ne higgyünk az újságoknak, nem az egésze!) Ezen „szélsőbaloldal” számára az „arab tavasz” az amerikai imperializmus műve és az „egész az olajról szól”. Sajnálatos módon egy dolgot felejtenek el: az „arab tavasz” mégiscsak egy diktatúra-ellenes, szociális tartalommal is bíró, népi felkelés sorozat volt – érdekes, hogy erről pont a baloldal nem vesz tudomást. Helyette visszamenekülnek a jó öreg Amerika-ellenesség avítt közhelyei mögé. (Anti-imperializmus ellenességet ugye nem írhattunk, hiszen ezeknek az embereknek szemmel láthatóan az orosz imperializmussal nincs semmi bajuk.)

Mélenchonról persze néhány pozitív dolgot is megemlíthetünk. Még az előző kampányban ő volt az egyetlen, aki szembement Marine Le Pennek azzal az eltökélt szándékával, hogy visszahódítsa a szélsőjobboldaltól a kékgalléros munkásságot. (Azt, amely jó részben kékgalléros munkanélküli manapság.) Kétségtelen, hogy ez a tehetséges néptribün volt az, aki visszahozta a politikai térképre a munkásságot és ki merte mondani, hogy „la classe ouvrière existe!”, azaz a munkásosztály létezik. Egyébiránt van is valami ilyesmi a levegőben. A munkatörvénykönyve elleni tömegmegmozdulások során újra meglepve fedezte fel a média, hogy vannak még melósok. Mi mások például az SNCF vasutasai, a Total olaj-munkásai, vagy a Le Havre dokkerei... Más kérdés, hogy Mélenchon a baloldal legrosszabb hagyományait eleveníti fel. Fő ellenség nála a pénzügyi tőke, sőt gyakran a megszemélyesített „bankár” („a probléma mélyen a bankárt találjuk, a bankárt, akinek nagyon is van neve, nagyon is van címe”), a globalizáció és így tovább… De erről már szóltam a korábbi írásomban.  

    Egyébként mind Hamon, mind Mélenchon megbízható PS-apparátcsikok (utóbbi múlt időben), akik többször is szövetséget kötöttek a PS baloldalán, a párt belső vezetésének (amúgy sikertelen) küzdelmeiben. Nyilván az egész sok tekintetben személyiségek harca, ebbe már végleg ne menjünk bele, de mindenestre tény, hogy az adott helyzetben Mélenchonnak több vesztenivalója van. (Ha nem elnök-jelölt, akkor egy egyszerű szenátor, tulajdonképpen párt, hatalom és minden nélkül.)

Mélenchonnak másrészről oka is van a bizalmatlanságra. Nem is teljesen logikátlan, amit mond. Hogyan akar Hamon szövetséget kötni a Hollande-politika baloldali virulens ellenzőivel, ha maga a PS olyan illusztris személyiségeket is indít a választásokon, mint Manuel Valls, vagy szegény Myriam El Khomri, a munkaügyi miniszter? Természetesen Mélenchon jól tudja, hogy Hamonnak nem áll hatalmában (de talán szándékában sem), hogy a tragikus Hollande/Valls-éra főszereplőinek „fejét tálcán nyújtsa” egy szövetségért cserébe. De ettől még tény, ami tény, nagyon távol vagyunk attól, hogy azt állíthassuk: a Szocialista Párt egységesen Hamon mögött áll. Nem várható el, hogy valami teljesen más politikát képviseljen, mint ahogy öt éven át kormányzott.

Napestig idézhetnénk a szocialista potentátokat, akik a párt elnökjelöltjének számító Hamon programjának az irrealitását húzzák alá. Szerintük az alapjövedelem megvalósíthatatlan, a munka törvénykönyvét pedig nem lehet visszacsinálni. Kijelentették, hogy alapvetően meg kell változtatni Hamon programját, sőt hogy bojkottálják a kampányát... Egyelőre a tömeges Macron-felé áramlás nem indult meg, de hogy Hamon mögött nincs konszenzus az nagyjából teljesen biztos. (A Szocialista Párt még mindig egy szolid apparátus, amely még ma is nagyobb esélyt biztosít egy például egy képviselői helyhez.) Beszédes szám, hogy még az előválasztásokkor Valls miniszterelnök 178 szocialista képviselő ajánlását adta le, Hamon nagyjából harmincét... Sok tekintetben Hamon a saját pártja csapdájában vergődik: ha mozdul a párt centruma felé, elárul mindent, ha nem mozdul, majdnem biztosan veszít.   

Még ennél is nagyobb baj, hogy az egész Hamon-jelenség nehezen vehető igazán komolyan. Nem azért mert ő nem gondolja komolyan, hanem mert nincs elég befolyása egy ilyen fordulat végrehajtásához. Kicsit az lehet az érzésünk, mintha egy alkimista mutatványát figyelnénk: vajon lehetséges-e ólomból aranyat előállítani? Lehet-e ezzel a Szocialista Párttal valamiféle baloldali fordulatot végrehajtani? A nézők szorítanak a mutatványosnak: persze nagyobb illúziók nélkül.

Ha Hamonról az jut eszünkbe hogy alkimista, akkor mit mondjunk Mélenchonról? A szenátor, EP-képviselő, volt szocialista miniszter egy alkalommal kijelentette: „a francia nép azt akarja, hogy minden politikus tűnjön el”. Nekem erről a híres krétai Epimenidész jut eszembe: „én Epimedinész krétai vagyok és azt mondom, hogy minden krétai hazudik”. Ha egy politikus azt mondja nekünk, hogy „minden politikus hazudik”, akkor ezt hová tegyük?

Hm-hm.

Passons.

Most úgy tűnik (és az idő múltával egyre nyilvánvalóbb lesz), hogy nem lép vissza egyikük sem. Mindez talán nem is annyira logikátlan. Alighanem tényleg lejárt a híres gauche plurielle, a sokszínű baloldal, a még Lionel Jospin által összehozott szocialista-kommunista-zöld koalíció ideje. Túl nagyok már a különbségek a mainstream baloldal és a „szélsőbaloldal” között. Talán a népi többséghez sem lenne ez elegendő. Pár nagyvárosban még működhet a gauche plurielle, ahogy Párizsban jól működik, de hát Párizs nem Franciaország.

Pedig lenne egy rendszeren belüli kiút, azaz egy ambiciózus baloldali politika: szociális törvénykezés, a munka törvénykönyvének újraírása, valódi női/férfi egyenlőség képviselete, gáláns és humánus menekültpolitika, az EU szociális és demokratikus fordulatának kikényszerítése, a környezetvédelmi kérdések előtérve helyezése, és még sorolhatnánk...

Ezzel talán meg lehetne állítani Le Pent. De lehet, hogy még ezzel se. Hiszen ha ez az egyébként nem túl valószínű helyzet jönne létre, akkor is erősen kétséges lenne a siker. Azaz hogy ha valamiféle isteni csoda révén a baloldal és Le Pen kerülne be a választások második fordulójába, semmi garancia nincs arra, hogy a jobboldali szavazók egy nagy része ne voksolna inkább Le Penre. Inkább rá, mint valamiféle álmodozó, islamo-gauchiste balosra. Véleményem szerint ma már inkább ez a valószínűbb. A jobboldali politikusok pedig nagyobb megindulás nélkül állnának be Le Pen mögé, főleg egy ilyen baloldallal szemben. Maga Fillon mondta egy éve talán, hogy a baloldal és a szélsőjobboldal közül ő azt választaná, amelyik a „kevésbé szektás”. Úgy látszik egyesek szemében ugyanolyan a „szektásság” a társadalmi egyenlőség, mint a rasszizmus vagy az idegengyűlölet...

Hm-hm.
Le Pen lenne ebből is…