Érdekes, hogy ebben a mai világban, amely egyre inkább változásra ítéltetett, csupán egy valami lehetetlen: a változás. A helyzet alakulásában kulcsszerepet játszik a média. A „realizmus” és a „pragmatizmus” letéteményesei elállják az utat minden valós alternatíva elől. A „flexibilitás”, a rugalmasság média-harcosai valójában képtelenek véleményük akárcsak részleges megváltoztatatására. Évtizedek óta interiorizált ideológiájukról már azt sem tudják, hogy ideológia.
És azt sem tudják, hogy a való világ nem az egyetlen lehetséges világ, hiszen nem volt öröktől fogva (és nem is fog örökké tartani), kialakulásában pedig az erőviszonyok játszották a döntő szerepet nem „valamiféle természeti törvények”.
Ahogy a Magyarországon is ismert Frédéric Lordon írja, nem az „igazság utáni politika” a nagy baj, hanem a posztpolitikai médiavilág, amely a tények ellenőrzésének mániájába menekül, ahelyett hogy a keretekről beszélne. Nem csak azt kell megmutatni, hogy régebben Eurázsia Kelet-Ázsiával volt szövetségben és Óceániával harcolt (bár ez sem haszontalan), hanem azt is, hogy egyáltalán miért van háború. No meg azt, hogy miként lehetne neki véget vetni a háborúknak.
A baloldal lényege ugyanis a keretekre való rákérdezés. Beszélni arról, hogy a mai „realitás” honnan és miért eredt, és egyáltalán lehet-e másmilyen? Ez a rákérdezés a mai médiáknál nem következhet be. A baloldali alternatíva egész egyszerűen „irreális”, azaz lehetetlen.
Egészen elképesztő volt látni, ami és ahogy lezajlott a baloldali előválasztás idején Franciaországban. Amikor már csak két jelölt maradt az előválasztás végén − a szociálliberális Manuel Valls és a fentebb jellemzett Benoît Hamon − a mainstream média minden volt csak nem elfogulatlan. Az általuk tükrözött „valóság” azt sugallta, hogy Hamon egy utópista álmodozó, aki el fogja veszejteni a baloldalt, míg Valls a realista, akinek a programja megvalósítható, és aki az egyetlen esélyt jelenti a baloldal számára. (Fel sem tűnt senkinek, hogy a Valls-féle baloldal olyan „népszerű”, hogy maga Hollande, ennek a szárnynak a vezetője, el sem mert indulni a választásokon.) De minek köszönhető Hamon népszerűsége? Nagy valószínűség szerint az újdonságának és az újszerűnek is mondható programjának − így például a feltétel nélküli alapjövedelmet támogató állásfoglalásának. De szimpátiát váltott ki a jól érzékelhető média ellenszél is.
Néha már-már hisztérikusan követelték, hogy Hamon hagyjon fel a szociális és az ökológiai kérdések gyakori emlegetésével, helyette inkább beszéljen az „alapokról”, azaz az identitás-kérdésekről, az iszlámról és a terrorizmusról...
Kedvenc magyarországi „Franciaország szakértőm”, aki mindenhez ért úgy en bloc ami francia és amúgy nagy de Gaulle-rajongó, (ahogy ő írja: „De Gaulle”, a „Tábornok” – Jézusmária!), nos hát ő egyenesen Trump recepjét ajánlja a baloldalnak, ami őrültségében is szimptomatikus. Idáig még a legdurvább jobboldali francia kommentátorok sem merészkedtek el… Mindenesetre megdöbbentő volt, hogy a médiák milyen vérszomjasak, ha egyszer nem a nekik megfelelő jelölt győz.
Egy tökelütött francia újságíró pedig Hamon programját látván „szociál-populizmusról” beszélt, sőt baloldali „trumpizmusról”, merthogy: „Hamon falakat, határokat akar mindenfelé, azaz szürreális, sőt dadaista a gazdasági programja, akár Trumpnak”. Mit sem számított természetesen, hogy Hamon semmi ilyesmit nem akar, sőt...
Szóval a média azt sugallja, hogy kétféle baloldal van: az egyik kormányoz és realista, a másik álmodozó, és örök ellenzéki. Ezt a lebutított üzenet. Amit pedig az alapjövedelemről írnak, az hajmeresztő. Idézzük egyik kedvencünket, a talán legtöbbet foglalkoztatott politikai kommentátort, a liberális Christophe Barbier-t: „Az alapjövedelem célja a Nagy Francia Forradalom végső befejezése. Évszázadokkal a nemesség privilégiumainak eltörlése után most eljött az ideje annak a társadalomnak, ahol mindenki rendelkezik az arisztokrácia legfontosabb jellemzőjével, a semmittevéssel...”
Hát ilyen a színvonal.
Egyébként Barbier-ről már írtunk. Szerinte a férfi/női béregyenlőség nem más, mint egy „kedves utópia” …
Ebben a médiában Hamon természetesen egy „islamo-gauchiste”. Ez a közkeletű francia kifejezés hasonlatos a magyar „migráns-simogatóhoz”, bár a kontextus kicsit más. Mondhatnánk úgy is, hogy „iszlám bérenc”, vagy „hasznos idióta”. Ebben a médiában mindenki az, aki a legkisebb megértést is tanúsítani meri az arabok, az iszlám, vagy a külvárosok lakói és a menekültek iránt.
Ha ebben a médiában Macron úgy tűnik fel, mint valami „forradalmár”, mint a rendszer valamiféle alternatívája, akkor azonnal tudjuk mi a helyzet. Sanderst „annyira gyűlölték”, hogy megkapták Trumpot, Corbynt annyira „nem vették komolyan”, hogy jött Cameron, és ne legyenek kétségeink, a valódi baloldal helyett „Marine Le Pen sincs olyan messze már”... Ezen felül: „Hamon nem komoly, Macron nem elég szolid, Fillon kampányának meg vége”. Ez utóbbit Hollande mondta mostanában, akinek a politikai érzékét nehéz volna elvitatni − igaz ez talán a legjobb tulajdonsága.
Nagyjából ez a helyzet. Ahogy a politológusok szokták mondani: a politikai dinamika Le Pen mellett áll.
Marine Le Pen meg olyan, ahogy elképzeljük: nagyon frank. Legfőbb jelszava a priorité nationale, de mindenütt: a munkahelyektől az oktatáson át a kórházakig. Ezen felül: nemzeti határok, hadsereg, rendőrség, börtönök, zéró tolerancia, maximális büntetési tételek, idegengyűlölet, EU-ellenesség … Adózásban 10% pluszadó annak a cégnek, amelyik külföldit alkalmaz, amúgy pedig csökkenő adók és emelkedő juttatások, DE csak franciáknak. 60 éves nyugdíjkorhatár, nagylelkű szociális politika DE csak franciáknak. Az állami szolgáltatások megmaradnak, sőt kiterjednek.
Hát valahogy így képzeli… Nagyobb baj az, hogy milyen maga az ország...
Sok mindent elmond az ötéves szocialista kormányzásról, hogy Franciaország utóbbi két miniszterelnöke egyenesen a belügyminiszteri székből érkezett, akár a hírhedt Nicolas Sarkozy. Persze Magyarországon ez különösen jól hangzik, főleg a közismert legutóbbi esetek fényében.
A Nique la police-t (”fuck the police”) felváltotta a „la police te nique”. (A francia rendőrök kezéből valahogy mindig úgy csúszik ki a gumibot, hogy pont behatoljon az őrizetes fenekébe...) Az igazoltatások során a legdurvább rasszista („négro”, „bamboula”) és homofób kifejezések („salope”, „fiotte”) hangzanak el. Egyre-másra derülnek ki az újabb és újabb esetek, amelyeket az igazságszolgáltatás balesetként kezel.
Théo esete emlékeztethet mindenkit, hogy miért menekült el a rendőri igazoltatás elől Zyad és Bouana és futott be egy villamostelepre, hogy ott meghaljon. (Ez váltotta ki a 2005-ös nagy külvárosi lázadásokat). Sokat elmond a mai Franciaországról, hogy Le Pen betiltaná a rendőri erőszak elleni tüntetéseket. Egy rendőr szakszervezeti vezető szerint a „bamboula” megszólítás a rendőrök részéről „többé-kevésbé elfogadható” és így tovább. Öt év baloldali kormányzás után továbbra is itt tartunk: a francia rendőrség valamiféle neokolonialista hadműveleti terepnek tekinti az elsöprő többségükben francia állampolgárok által lakott külvárosokat. Úgy viselkednek, mintha az ötvenes évek végi Algériában működnének – igaz, nagyjából úgy is gondolkodnak.
Emmanuel Macron amikor legutóbb, amikor Algériában járt, egy interjújában kijelentette, hogy a gyarmatosítás „emberiség elleni bűncselekmény” volt. Macron nyilvánvalóan nem a jogi kategóriát kívánta használni, és mint általában a félművelt emberek, mindösszesen arra utalt, hogy a gyarmatosítás példátlan antihumánus barbárság volt, amit sohasem lehet elfelejteni. Számunkra ez több mint közhely, mégis szimpatikus volt Macrontól, hogy mindezt Algériában mondta el, ahol Franciaország annyi vért ontott, ahol minden egyes mea culpa több mint indokolt. A reakció viszont elképesztő volt! A jobboldal és persze a szélsőjobboldal, a médiával együtt, azonnal Macron torkának ugrott és valamiféle zavaros hablatyolásba kezdett a gyarmatosítás „civilizatorikus” hatásáról, meg a francia történelem sárba tiprásáról. Megdöbbentő volt látni és olvasni, hogy magukat távolról sem szélsőjobboldaliként meghatározó emberek mentegetik a gyarmatosítást. Ergo: ma is úgy gondolják, hogy a nyugati civilizáció „magasabb rendű”. Azaz: joga volt mindarra a példátlan rablásra, erőszakra és gyilkolásra, amelyet véghezvitt. Ez már 150 éve is gyomorforgató volt.
Ja, és még egy remek történet. Az UDI (a francia liberális-konzervatív párt) vezetője azt találta a minap mondani, hogy a Peugeot nagy Aulnay-sous-Bois-i gyára bezárásának igazi oka: „a dolgozók körében egyre terjedő vallásosság, mely csökkenti a termelékenységet”. A gyár bezárásának azonnali következménye 6.000 munkanélküli lett, mégis furcsa gondolat, hogy a munkanélküliségért maga az iszlám lenne a felelős − nem pedig a termelés kiszervezése a „fejlődő világba”. Pedig ezzel a politikussal, az UDI vezetőjével, valószínűleg találkozni fogunk 2017 tavaszán, amikor is sajnálatát fejezi ki a „szélsőjobboldal vállalhatatlan eszméinek előretörésén”.
Itt tartunk, ezt jó tudni - és ez még nem is Le Pen országa...
A részvétel ebben az egész komédiában már rég nem valamiféle politikai tett, inkább talán félelem, vagy egyszerű szokás. Félelem a még rosszabbtól, hogy jön Marine Le Pen... De talán éppen ettől a félelemtől kellene megszabadulni! Felhagyni a látszattal, hogy még hiszünk ebben az egészben. Lehet, hogy ideje lekapcsolni a lélegeztető gépeket!
„A jelmezbálnak vége, az álarcokon taposunk; és lassan felfedezzük üres tekintetünk csúfságát.”
Eredetileg megjelent a REDNEWS-on 2017. február 23-án
