hu | fr | en | +
Accéder au menu

Már megint a „hasznos szavazás” csapdájába esünk?

JPEG - 129.8 kio

Április 23-án lesz a francia elnökválasztás első fordulója, amelyen tizenegy, egymástól lényegesen különböző politikai vélemény képviselője indul. Azonban e politikai pluralizmust a jogi botrányok és a média szondázó felmérésekkel bombázó hírei már-már észrevétlenné tették. Lassacskán mégis közismertté válik a francia és az európai intézmények mélyen antidemokratikus természete. De lehet, hogy ezt az új politikai tudatosságot a „hasznos szavazás” csapdája eltéríti, és vagy a szélsőjobb jelöltjét vagy pedig a globalizáció egy lelkes hívét választják majd meg.

 Belépünk egy olyan politikai korszakba, amikor az „Ez lesz az első alkalom...” kezdetű mondatok csupa olyan történést jelentenek be, amelyek korábban egyszerűen elképzelhetetlenek lettek volna. Idén, 2017 tavaszán, a francia elnökválasztás lesz például az első alkalom, amikor biztosra vehetjük a Nemzeti Front (FN) jelenlétét a második fordulóban: sőt már felvetik, bár ez most még elég valószínűtlen, hogy akár győzhet is. Szintén az első alkalom, hogy senki sem védelmezi az előző ötéves ciklus eredményeit, miközben a távozó elnök két volt minisztere is – Benoît Hamon, a Szocialista Párt (PS) színeiben, és Emmanuel Macron az En marche! (azaz Haladjunk! vagy Indulás!) mozgalom élén – indul az elnöki posztért. Szintén az első alkalom, hogy a Szocialista Párt és a hagyományos jobboldal jelöltjei, miközben ők vezették Franciaország az V. Köztársaság (1) egész ideje alatt, lehet hogy mindketten kiesnek az első választási fordulóban.

Szintén előzmény nélküli maga a választási kampány is: az információs dömping, a jogi botrányok sora és általában az a lehetetlen helyzet, hogy egy valóban fontos kérdés sem maradhat napirenden több mint 24 órán át. És szintén példátlan a legmagasabb jogi funkció betöltésére jelentkező jelölt esete, akit közpénzek elsikkasztásával vádolnak, miközben épp ő riogat már tíz éve azzal, hogy Franciaország csődben van.

Elnöki rendszer

A távozóban lévő elnök döntése, miszerint nem indul egy második ciklusra, homályban tartja ezen nonszensz jelenségek eredetét. A most befejeződő ötéves elnöki ciklusban François Hollande lett az V. Köztársaság legnépszerűtlenebb elnöke lett, akárcsak közvetlen elődje, Nicolas Sarkozy, akit ugyancsak elutasított a közvélemény. Ugyanakkor, mint azt a szocialista elnök maga is hangoztatta, „öt évig majdnem teljhatalmat élvezett”. 2012 júniusában, történelmében első ízben, a Szocialista Párt ellenőrzése alatt állt a Köztársaság Elnöksége, a Nemzetgyűlés (Parlament), a Szenátus, 22 két régióból 21, 96 megyéből 56 és a 39 több mint 100 ezer lakosú városból 27.

Ezzel a hatalommal François Hollande önkényesen és magányosan élt. Ő határozta el a szükségállapot bevezetését, ő vitte bele Franciaországot több nemzetközi konfliktusba, ő engedélyezte puszta gyanúsítás alapján több személy drónokkal való meggyilkolását. Ő változtatta meg a munkatörvénykönyvet, rákényszerítve a parlamenti többséget egy olyan reformra, amit nem akartak vállalni. Ezért az Alkotmány 49-3-as pontját, vagyis a szavazás megkerülését vetette be, amelyre se a parlamenti többségnek, se neki nem volt felhatalmazása a néptől. És ne felejtkezzünk el a francia régiók újrarajzolásáról, amit az államelnök közvetlenül az Elysée palota íróasztalán alakított ki.

Nos, ezek az események vetik fel élesen az V. Köztársaság intézményeinek ügyeit, amelyek megváltoztatására a szocialista Benoît Hamon és Jean-Luc Mélenchon (A lázadó Franciaország) elkötelezik magukat, viszont François Fillon (Les Républicains – A Köztársaságiak), Emmanul Macron és Marine Le Pen elfogadják úgy, ahogy most van. Egyetlen más nyugati demokrácia sem ismer ilyen erős hatalmi koncentrációt, a hatalom egy kézben való koncentrálódásának ilyen magas fokát. Azon a reális veszélyen túl, hogy egyszer majd egy, a mostani államelnöknél kevésbé joviális személy kezébe kerülhet ez a hatalom, François Hollande nagyhangú nyilatkozatai a francia demokráciáról vagy a Köztársaságról teljesen láthatóvá tették, mennyire megalapozatlanok ezek az állítások: a hatalom magányos gyakorlása elősegítette a választási ígéretek sorozatos megszegését. Pedig a hatalom a szuverén nép által adott felhatalmazáson alapul.

Megválasztása előtt, Hollande vállalta, hogy megvédi a francia acélipart: majd elfogadta a florange-i gyárbezárást; megígérte, hogy újratárgyalja az európai stabilitási egyezményt: ezt megbízatása első napján feladta; azt ígérte, hogy még 2013 vége előtt csökkenti a munkanélküliséget: helyette, a növekedés folyamatos maradt. Mégis, ha az emberek úgy érzik, hogy elárulta őket, akkor az nem is az említettek, hanem a választási kampányban, még 2012-ben elhangzott és azóta többször is felidézett mondata miatt van: „Egyetlen valódi ellenségem a pénzügyek világa.” És Hollande államelnök ez után rögtön egy volt Rothschild bankos bankárt választott tanácsadónak, majd később rábízta a gazdasági miniszteri posztot is. (2)

Az a látszólagos könnyedség, amellyel ma Emmanuel Macront fogadja a közvélemény, annál is meglepőbb, mert ez a legfőbb hatalomba segítheti a példátlanul népszerűtlen államelnök dicső örökösét – még ha apagyilkosság árán is. „Emmanuel Macron olyan, mint én – vallotta be egyszer Hollande –, tudja, hogy mit köszönhet nekem.” Macron nem szocialista… na de Hollande se az. Az egyik nyíltan kimondja, a másik kerülgeti a forró kását. Az egyik hátat fordít a baloldali hagyománynak, amely le akarta törni a pénz és a pénzügyi szektor hatalmát, de ez megfelel a másiknak is, aki még 1985-ben közös könyvet írt (3) a jelenlegi védelmi miniszterrel és az elnökség titkárával A baloldal változik (La gauche bouge) címmel.

Globalizáció pártiak és nemzetiek

Ebben a műben már megtalálható a Macron számára fontos – bár csak szőrmentén és jó bebugyolálva említett – elképzelés az új szövetségről, amit a művelt középosztály és a liberális tőkés réteg a világpiacra terjeszkedés érdekében köt majd. „Vállalkozás” inkább, mint „támogatások”, profit inkább, mint járadék, reformok és modernizálás inkább, mint szélsőségesség és múltba tekintés, a munkásnosztalgia merev elutasítása: amikor Macront halljuk, az olyan, mintha újra meghallgatnánk Clinton 1990-es, vagy néhány évvel későbbről Anthony Blair és Gerhard Schröder beszédeit. (4) Ha őt követjük, akkor Hollande-nál is merészebben lépnénk a neoliberális haladás „harmadik útjára”. Arra az útra, amely elvarázsolta az amerikai demokratákat, majd az európai szociáldemokratákat, és abba a szakadékba vezette őket, amelyben most vergődnek.

„Globalizáció- vagy Brüsszel-pártiak”, és a „nemzetiek” ellenfelei: Marine Le Pen boldog lenne, ha a politikai viták leegyszerűsödnének erre a témára. A szocialista képviselő és Macron választási kampányának egyik oszlopos tagja, Richard Ferrand mintha elébe futna ennek a vágynak: „Vannak az új nacionalisták, az identitásra koncentráló reakciósok és a haladók, akik azt gondolják, hogy szükséges az Unió.” (5) Az ideológiai vita ilyen meghatározása nem ártatlan megközelítés. Mind a két oldalon arról van szó, hogy elfedjék az osztályérdekek kérdését, az egyik csapat a nemzeti identitás körüli félelmekre, a másik oldal pedig a „reakciós ösztönök”-ellenességre épül.

Még ha ez nem is tetszik a mi haladó gondolkodóinknak, a piaci progresszíveknek, azok, akik az gondolják, hogy „szükség van az Unióra”, azok egy társadalmilag jól körülhatárolt réteghez tartoznak. „A kiszervezett dolgozók”, akiket az 1996-os brüsszeli direktíva hozott létre, és akiknek a száma megsokszorozódott az utóbbi tíz évben, gyakrabban építőipari vagy mezőgazdasági szezonális munkások, mint sebészek vagy régiségkereskedők. És hogy mit „gondolnak” a direktíva áldozatai, az alapvetően annak a „terméke”, amit átélnek, vagyis az a bérdömping, ami veszélyezteti az életkörülményeiket. Nekik az Uniót nem az „Örömóda” fejezi ki.

Steve Bannon, Donald Trump egyik politikai stratégája, nagyon is jól megértette, milyen előnyökhöz juthat a nemzeti jobboldal a társadalmi deklasszálódásból, ami majd mindenütt kísérő jelensége a „globális falu” feletti örömködésnek. „A lényege a véleményünknek – magyarázza –, hogy mi egy nemzet vagyunk, amelynek van egy gazdasága, és nem egy gazdaság egy akármilyen világpiacon, teljesen nyitott határokkal. A világ dolgozóinak elegük van a Davos Párt vezetéséből. Egyes New York-iak ma magukhoz közelebbinek érzik a londoniakat vagy a berlinieket, mint Kansas vagy Colorado lakóit. Az előbbiekkel együtt az az érzésük, hogy a világ elitjéhez tartoznak, és azt gondolják, hogy nekik kell megmondaniuk, hogyan kell a világot igazgatni.” (6)

Amikor a politikai nagygyűléseken, amelyek az európai zászlók alatt zajlanak, Macron a mobilitás előnyeiről áradozik, és a „vállalati nyereségráták növelésével akarja újjáindítani a gazdaságot, és elkötelezi magát a munkanélküli segély felszámolására, amennyiben a munkavállaló visszautasított két „tisztességes” (7) ” állásajánlatot, akkor hogy lehet ezt az állásfoglalást megkülönböztetni a pénzoligarchák javaslataitól, és megállapítani, hogy kik tartoznak a „Davos Párt” köreibe? Már most el lehet képzelni, milyen rossz hatással lesz a demokrácia megítélésére egy esetleges Le Pen–Macron második forduló, pedig a média ezt készíti elő nekünk nagy gonddal és odafigyeléssel.

A szélsőjobb felerősítette a szocialistákat is

Az utóbbi húsz évben, a „hasznosan szavazni” azt jelentette, hogy a két legnagyobb pártra kellett voksolni, amelyek falat emeltek a szélsőjobb előretörése ellen, miközben épp ennek a két pártnak az egymást követő és egymást kiegészítő döntései segítették elő a szélsőjobb szárnyalását. „Ma – mondja Benoît Hamon (PS) – Emmanuel Macron terve piros szőnyeget terít a Nemzeti Front,

[ France 2, 2017. március 9.

[[ix]

Lásd Serge Halimi : Le Front national verrouille l’ordre social [A Nemzeti Front megmerevíti a társadalmi rendet], Le Monde diplomatique, 2016. január A Nemzeti Front megmerevíti a társadalmi rendet

(10) Cf. Emmanuel Faux, Thomas Legrand és Gilles Perez, La Main droite de Dieu. Enquête sur François Mitterrand et l’extrême droite [Isten jobbkeze. Felmérés François Mitterrandról és a szélsőjobbról], Seuil, Párizs, 1994.

(11) Cécile Duflot: De l’intérieur. Voyage au pays de la désillusion [Belülről. Utazás a kiábrándulás országában], Fayard, Párizs, 2014.

(12) Lásd: Quand la gauche renonçait au nom de l’Europe [Amikor a baloldal feladta Európára hivatkozva] és L’audace ou l’enlisement [Bátorság vagy benne ragadunk] http://www.magyardiplo.hu/index.php/2012-aprilis/750-batorsag-vagy-benne-ragadunk18 , Le Monde diplomatique, 2005. június és 2012. április

(13) Jacques Généreux: Les Bonnes Raisons de voter Mélenchon [Miért szavazzunk Melanchonra], Les Liens qui libèrent, Párizs, 2017. ]] vagyis a szélsőjobb lábai elé. De ez fordítva is igaz! Az FN megerősödése felerősítette az ellenfelei erejét, ideértve a szocialistákat is. (9) François Mitterrand már 1981-ben úgy számított, hogy egy erős szélsőjobb kikényszeríti a jobboldalból, hogy szövetségre lépjenek vele, vagyis a szocialistákkal, még annak árán is, hogy nem nyernek a választásokon. (10) A stratégia 2002-ben felborult, amikor Jean-Marie Le Pen az elnökválasztás második fordulójában Jacques Chirac-kal került szembe. Azóta a hagyományos jobboldal – szemben a szélsőjobbal – majd minden baloldali szemében mint a demokrácia, a kultúra és a Köztársaság védőangyala jelenik meg, amikor megelőzi a szocialistákat bármelyik nemzeti vagy helyi választáson.

Monarchikus intézményeink minden csalárdságot és minden pálfordulást lehetővé tesznek; a politikai közélet „a még rosszabb jöhet” félelmében vergődik, a média ezt lassan elfogadja, és az egymás elleni ágálásban éli ki magát; és akkor itt van még… az Unió. A legtöbb francia gazdasági és monetáris politikai döntés teljesen alávetett az uniós kereteknek. Ez persze nem akadályozza meg, hogy a választási kampánybana jelöltek úgy tegyenek, mintha az államelnök szabadon dönthetne.

Le Pen asszony újabb győzelme lehet, hogy az Európai Unió végét jelenti majd – hiszen figyelmeztetett: „Nem leszek Merkel asszony kancellárhelyettese.” Ha a véleményfelmérések – és Merkel asszony – kedvencei, vagyis François Fillon vagy Emmanuel Macron rendezkednek majd be az Elysée palotában, az a folyamatosságot jelentené az előző elnökök sorával, akiket egyébként is kiszolgáltak. Arra számíthatunk, hogy a Bizottság irányvonalával koherens döntéseket hoznak, hogy a német vezető szerep és az ordoliberalizmus megerősödik. És tudjuk, hogy a Bizottság gondosan ügyel az ordoliberalizmus értékeire. A kérdés másképp merülne fel Benoît Hamon és Jean-Luc Mélenchon esetében. Hamon támogatja a közös európai védelem kialakítását, de ezen kívül, a két jelölt politikai álláspontja közelinek tűnik. Viszont az odavezető út teljesen különböző, annyira, hogy a két jelölt versenyben áll egymással, és ezzel kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy egymást ütik ki, és egyikük sem kerül be a második fordulóba.

A választási ígérgetéseket már ismerjük

Benoît Hamon esetében nehéz elkerülni a déjà-vu-t. Össze akarja egyeztetni kötődését az Európai Unióhoz és a vágyát, hogy szakíthasson a megszorítások politikájával, és a foglalkoztatás és a környezetvédelem szempontjaiból kedvezőbb politikákat folytathasson. Szeretne kevésbé könyörtelen lenni az adóságtól fuldokló országokkal, így Görögországgal. A szocialista jelöltnek meg kell győznie magát, hogy lehetséges a vágyainak megfelelő politikát folytatni, még a jelenlegi intézményes keretek között is, és hogy lehetséges valós eredményeket felmutatni, „anélkül, hogy az egész Unió szembefordulna vele”. Abban reménykedik, hogy megerősödik Európában baloldal, és főleg a német baloldal, amely majd kedvezőbben áll a megszorítások kérdéséhez.

És ez épp ugyanaz a feltételezés volt, amellyel öt évvel ezelőtt François Hollande is hitegetett minket. 2012. március 12-én, „ünnepélyes keretek közt” a Párizsban ülésező európai elvtársai előtt vállalta, hogy „újratárgyalja majd a költségvetési szerződést”, amelyet Merkel asszony és Nicolas Sarkozy írtak alá. Kifejtette: „Nem vagyok egyedül, mert velem vannak az európai haladó mozgalmak. Nem leszek egyedül, mert a francia nép felhatalmazása alapján lépek majd.”

Cécile Duflot asszony, aki most lett lakhatási miniszter, így emlékszik az ezután következőkre: „Mindenki arra számított, hogy megütközik Angela Merkellel. (…) Vége lenne a Merkozy időszaknak. (…) Akármilyen liberális és merev is, az olasz Mario Monti számított Franciaországra, hogy visszafordítjuk a jelenlegi tendenciát. A nagyon konzervatív Mariano Rajoy is François Hollande megválasztásában reménykedett, mely lehetővé teszi, hogy lazítsák a Spanyolországot fojtogató szorítást. Ami pedig Görögországot vagy Portugáliát illeti, készek voltak követni bármelyik megmentőt, hogy elkerüljék a romba dőlést.” (11) Tudjuk, mi következett a valóságban.

Nem volt ez más, mint a tizenöt évvel korábban is lezajlott folyamat. (12) Akkoriban François Hollande vezette a Szocialista Pártot, és Lionel Jospin volt a kormányfő. A közös pénz bevezetésekor egy „stabilitási és növekedési paktumról” tárgyaltak, amelyben egy sor költségvetési megszorítás is szerepelt, így például a büntetésfizetési szabály túlzott deficit esetén. Az ellenzék vezetőjeként Lionel Jospin természetesen felhívta a figyelmet, sőt „szuper-Maastrichtnak” nevezte az új paktumot, és úgy ítélte meg, hogy az „egy abszurd kedvezmény a németek felé”. Amikor 1997 júniusában miniszterelnök lett, néhány nappal később az Amsterdami Európai Tanácson elfogadta a paktum minden egyes kitételét. Mint azt Pierre Moscovici akkori külügyminiszter elmagyarázta, az elfogadásért azt kötötte ki, hogy az Európai Tanács első határozata „a növekedés és a foglalkoztatás” kérdése legyen. Ismerjük ennek a határozatnak a mindent elsöprő gyakorlati hatásait.

Uniós reform? Vagy mi legyen?

Most Benoît Hamon és Jean-Luc Mélenchon is újra akarja tárgyalni az európai szerződéseket. Vajon megadják-e maguknak az ehhez szükséges megfelelő eszközöket? Benoît Hamon nem kérdőjelezi meg az Európai Központi Bank függetlenségét, de azt reméli, hogy képes lesz „továbbfejleszteni az alapszabályát”. Egyetért a 3%-os költségvetési hiány céljával, de „szeretne növekedési politikát bevetni”, amely megfelelne az ökológiai terveinek. Azt javasolja, hogy az „eurózóna hozzon létre egy valódi demokratikus gyűlést”, de kifejti: „Elfogadom természetesen, hogy erről tárgyalni kell. Nem megyek majd el úgy Berlinbe vagy máshova, hogy azt mondom:» Vagy ezt vagy semmit«, ennek semmi értelme sem lenne.”

Egyes javasolt reformokhoz az uniós tagországok egyhangú egyetértése szükséges, és ma egyetlen javaslat sem élvezi Berlin támogatását. Benoît Hamon ezt úgy reméli megváltoztatni, hogy szövetséget hozna létre „az európai baloldaliak széles körével”. Elutasítja a 2012-es kevéssé bátorító előzményre való hivatkozást, mondván „Azt hiszem, ma a németek nyitottabbak, mint amikor 2012-ben Hollande lépett a hatalomra.” Az attól való félelem, hogy az Unió szétesik, és az a remény, miszerint más politikai irányzat lép kormányra Németországban, Hamon szerint kedvező helyzetet teremtettek. „A reményből indulok ki” – ismeri el.

Jean-Luc Melanchon reményei is változtak 2012 óta. Mivel a mai Unióban „semmilyen progresszív politika sem lehetséges”, ha „nem lehet közösen kilépni az uniós szerződésekből” vagy újratárgyalni azokat (A terv), akkor „kész az egyoldalú kilépésre” is (B terv). Mivel nem hisz a baloldali erők egyidejű megerősödésében, amelyek ráadásul jelenleg inkább gyengülnek, az Unió második leghatalmasabb nemzete, szerinte előlép „az európai csata vezetőjévé”. Jacques Généreux, írótársa az elnöki program kialakításakor, így foglalja össze a feladványt: „Franciaország kényszerű kilépése egyszerűen a végét okozná az eurónak és az Európai Uniónak is. Senkinek sem érdeke ezt a kockázatot vállalni. Főleg nem Németországnak.” Ez egy olyan fontos helyzetfelmérés, hogy ha Franciaország megtagadja az európai szabályok betartását, amelyek kényszerűen meghatározzák a gazdasági döntéseit, akkor „Franciaország minden félelem nélkül, ha akar, bent maradhat az eurózónában, addig amíg csak úgy gondolja”. (13)

Az Európai Unió teljesen közömbössé vált a népek demokratikus választásaival szemben, mivel biztos benne, hogy a szerződésekkel kikényszerítheti a tagállamok alapvető irányultságát. A „Brexit” és Trump győzelme óta azonban visszatértünk a valódi politikai döntésekhez: egy aggódó Unió figyel ma minden egyes nemzeti választásra, mintha az élete függene tőle. Még ha győzne is a francia kedvencként kezelt jelöltek egyike, az Uniót az se nyugtatná meg túl sokáig.

Serge Halimi

Morva Judit

(1De Gaulle tábornok vezette be 1958-ban, és ma is érvényben van. A Köztársasági Elnök kiemelt szerepet kapott. – A ford megj.

(2Emmanuel Macronról, a jelenlegi esélyes államelnök-jelöltről van szó. – A ford megj.

(3Jean-François Trans álnév alatt jelent meg.

(4Cf. Le Grand Bond en arrière. Comment l’ordre libéral s’est imposé au monde [A nagy visszalépés. Hogyan telepedett rá a világra a liberális rend], Agone, Marseille, 2012.

(5Le Journal du dimanche, Párizs, 2017. március 12.

(6Idézi William Galston: Steve Bannon and the „Global Tea Party”, The Wall Street Journal, New York, 2017. március 1. Az eredeti angol megfogalmazás: „The center core of what we believe, that we’re a nation with an economy, not an economy just in some global marketplace with open borders, but we are a nation with a culture and a reason for being. There are people in New York that feel closer to people in London and in Berlin than they do to people in Kansas and in Colorado, and they have more of this elite mentality that they’re going to dictate to everybody how the world’s going to be run.”

(7Konkrétan ez olyan bért jelent, ami „csak 20-25%-kal lehet alacsonyabb” az előző bérnél”.

Megosztás