Az érkező válság

Kategória: 2017. június
Írta: Cédric Durand
Találatok: 3547

pénz Vezető közgazdászok és tudósok sokasága foglalkozik manapság a kérdéssel: valóban túl vagyunk-e a nagy pénzügyi világválságon? Avagy a bevetett bankmentő stratégia inkább egy újabb nemzetközi krízis feltételeit teremtette meg?

Majd tíz évvel ezelőtt, 2007. április 2-án dőlt be a New Century Financial Corporation. Az Egyesült Államok második legnagyobb másodlagos (subprime) jelzáloghitelt nyújtó intézetének csődje, olyan pénzügyi válságot robbantott ki, amelyet kapitalizmus azóta sem hevert ki. Gyenge növekedés, állandó alul-foglalkoztatottság, vigasztalan kilátások... A központi bankok (szinte) minden eddig tiltott eszközt bevetettek, csak hogy kiszélesíthessék beavatkozási eszköztárukat. De minden erőfeszítésük hiábavaló volt: elbukott a neoliberalizmusba új életet lehelni szándékozó próbálkozás.

2008-2009 telén például a gazdag országok éves GDP-jük 50,3 %-ának megfelelő pénzügyi támogatással próbáltak segédkezet nyújtani a teljes összeomlás1 felé tartó pénzügyi rendszernek. Bevetettek minden költségvetési és monetáris eszközt: feltőkésítették a bankokat, vagy különleges kölcsönöket juttattak nekik. Ezen felül további likvid eszközök kibocsátásával, a hitelezés élénkítésével, vagy a pénzintézetek mérlegét terhelő toxikus eszközök felvásárlásával is próbálkoztak. 2008. november 14-15-én Washingtonban, a G20-ak első állam- és kormányfői szintű találkozóján (melybe bevonták Oroszországot, Kínát, Brazíliát és Indiát is), mozgósítást jelentettek be a pénzügyi stabilitás biztosítása és a globalizáció megmentése céljából. Megerősítették hitüket a „piacgazdaság, a szabadkereskedelem és a befektetés szabadságának alapelveiben2” és elkötelezték magukat, hogy együtt próbálják megakadályozni egy ilyen, vagy hasonló válság ismételt kialakulását.

A neoliberalizmus, az állam és a konzervatívok

Arra a kérdésre, hogy teljesült-e ez a vállalás, azt válaszolhatjuk: bizonyos mértékig igen. A világgazdaságban nem alakult ki az 1930-as évekéhez hasonló összeomlás. Újra növekedni kezdett a világ GDP-je, megállt a világkereskedelem csökkenése. De megúszta-e a neoliberalizmus? Közel se biztos. A kapitalizmus ugyan nem pottyant le, mint egy túlérett gyümölcs, a rendszer azonban lassan stagnálásba süllyedt.

Úgy tűnt, 2009-ben a világ átbillent. Akik tegnap még istenítették Milton Friedman-t (1912-2006) a monetarista iskola egyik atyját, hirtelen felfedezték John Maynard Keynes-t (1883-1946), akinek a nevét az állam gazdaságélénkítő és befektetési szerepét hangsúlyozó politikákhoz kapcsolják. Martin Wolf, a Financial Times vezető vezércikkírója, a 2004-es Why Globalization Works („Miért működik a globalizáció”) című mű írója, 2008 karácsonyát egy „Ezután mindannyian keynesiánusok vagyunk” című fórumon ünnepelte. 2010-től azonban, a gazdaságélénkítő ígéretek ellenére, továbbra is a megszorító politikákat alkalmazzák a legtöbb országban.

Görögországtól az Egyesült Királyságig a privatizáció, a munkaügyi szabályozás ”rugalmasabbá tétele”, a költségvetési kurtítások a jellemzőek, mégsem következik be a remélt fellendülés. A munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság állandósult Európában és az Egyesült Államokban is. A gazdag országokban a növekedés 1,5% körül stagnál, ami erős csökkenés az előző évtizedekhez képest. A fejlődő országok gazdasági mutatói is alig jobbak. A kínai gazdaság 1990 óta a legalacsonyabb növekedési rátát produkálta 2016-ban. Csökkent az orosz és a brazil GDP, ami megerősíti e két gazdaság periférikus helyét a világ-kapitalizmusban.

2007 és 2012 között a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) növekedési előrejelzései rendszeresen túl optimistának bizonyultak. Az országok között nem hogy csökkent, nőtt a szakadék.3 A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy ez a sikertelenség mindenkit meglepett, ugyanakkor rávilágít a világgazdaság új állapotára. A kapitalizmus elvesztette állandó növekedési dinamizmusát és már kevésbé hihető az általános jólét ígérete. E legitimációs elv érvénytelenné válása új politikai-ideológiai értelmezést eredményezett, ami mindenekelőtt a konzervatívak malmára hajtotta a vizet.(Például az Egyesült Államokban Donald Trump-nak.) „Eljött a pillanat, hogy emlékezzünk arra, miben volt pozitív szerepe az államnak.” Ezt nem Hugo Chavez valamelyik örököse jelentette ki Latin-Amerikában, hanem Theresa May fogalmazta meg 2016. október 5-én, a Brit Konzervatív Párt kongresszusán. Szavai egy korszakot zártak le. May nem fordított hátat az üzleti köröknek, de megállapította: a megszorítások politikája nem hozta el a remélt fellendülést; megbukott az a próbálkozás, hogy a monetáris eszközök bevetésével újra a pénzügyi piacok jussanak kiemelt szerephez.

2010 óta a G7-ek országai erőteljesen lecsökkentették az állam kiadásait és a 2009-es átlagos 6,6%-os költségvetési hiányt 2015-re 2,7%-ra vágták vissza. Akkoriban Olli Rehn, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa az alábbiakban foglalta össze az uralkodó felfogást: „Egyetlen állam sem élhet a lehetőségeinél jobban. Mind az elméleti modellek, mind a gyakorlati tapasztalat azt támasztja alá, hogy a stabilitásra törekvő költségvetési politika sokkal inkább elősegíti a közép- és hosszútávú növekedést, mint a meggondolatlan költekezés4.” Arra a felvetésre, miszerint a megszorítások akadályozzák a növekedést és fokozzák a munkanélküliséget, így válaszolt: „Épp ellenkezőleg, megerősítik a fogyasztók és a befektetők bizalmát. Ily módon az egyértelmű, de törékeny fellendülést tartós növekedési és munkahely-teremtési időszakká változtathatjuk”.

Óriásira duzzadt pénzteremtés

Mark Blyth5 kutató rámutatott, hogy az Olli Rehn által felsorakoztatott érvek nem állták ki az idők próbáját. Thomas Herndon, a Massachusetts-beli Amherst egyetem master szakos hallgatója 2013-ban kimutatta, hogy az adósság-csökkentés politikájának alátámasztásául gyakran idézett két harvardi professzor, Kenneth Rogoff és Carmen Reinhart empirikus tanulmánya hemzseg a hibáktól6. Görögország drámája meggyőzhette volna a bizonytalankodókat: az ország erősen csökkentette kiadásait, gazdasági helyzete azonban 2010 óta sem javult. A politikusok azonban továbbra is a megszorítások receptjét alkalmazzák.

Az államok minden cselekvési lehetőséget a központi bankoknak engednek át és nem avatkoznak be a makro-ökonómia eszközeivel. A központi bankok elképesztő aktivitást tanúsítottak a hitelezés megkönnyítése és a termelés előmozdítása érdekében. Először is csökkentették az irányadó kamatlábat, majd ezzel párhuzamosan új eszközöket fejlesztettek ki. Alkalmazták például a „mennyiségi könnyítést” (quantitative easing), azaz: állami és magán adósságokat megtestesítő értékpapírokat vásároltak fel a piacokon. Nagy mennyiségben hoztak létre pénzt, megtriplázva egyesített mérlegüket, mely 2006-ban hatezer milliárd dollár volt, 2016-ra viszont mintegy 17 500 milliárdra nőtt7.

A hatás nem maradt el. A hosszú távú állampapírok kamatai látványosan csökkentek. Másképp fogalmazva: az állam eladósodása költségmentessé vált, sőt akár nyereséget is hozott. 2016 decemberében az ötéves állampapírokra a befektetők által elvárt kamatláb negatív lett (-0,28% körül); tíz éves lejáratra 0,65% körül állt. Ugyanakkor a fogyasztói árak növekedése, az infláció, Franciaországban évi 0,7% volt8. Ilyenkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az állam piaci értelemben gyarapszik, miközben eladósodik. 2016 augusztusában Donald Trump leendő amerikai elnök ekkor ezt a következtetést vonta le: „Ez az a pillanat, amikor hitelt kell felvenni, mégpedig hosszú távú hitelt9”. A központi bankok ezen akciójának következében – melyet némi késéssel, de követett az Európai Központi Bank (EKB) is – sikerült megállítani az államadósságok elleni spekulációk rohamát. Az intézkedések célja azonban nem az állami beruházások támogatása volt, sem pedig a munkahelyteremtés finanszírozása. Épp ellenkezőleg. A Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Központi Bank (EKB) és az Európai Bizottság, tehát a „Trojka” felügyelete alá tartozó országok számára az EKB államadósság-felvásárlási programja csak akkor volt elérhető, ha csökkentették a költségvetési hiányt.

Az alacsony kamatlábakat a vállalatok kedvező lehetőségként értékelték, így eladósodtak a bankoknál, de még inkább a pénzpiacokon. A központi bankok várakozásainak ez nagyon is megfelelt. Az Egyesült Államokban például a kötvények összege 2007 óta megnégyszereződött. Mire használták fel a vállalatok ezt a pénzt? Az Edmond de Rothschild csoport megvizsgálta a kérdést és 2016 októberében a következőket fogalmazták meg jelentésükben: „A vállalatok először is növelték az osztalékokat, azután visszavásárolták saját részvényeiket. Mindkét döntés jótékonynak bizonyult a részvénytulajdonosok szempontjából. Az első révén az osztalék jövedelmet biztosított, a második révén pedig a részvények visszavásárlása a tőzsdei árfolyamok emelkedését eredményezte Ez a gyakorlat nem csupán segítette a tőzsdei árfolyamokat, de javította a részvényenkénti hasznot is. Mivel minden egyes részvény-visszavásárlás után megsemmisül az adott részvény, így csökken a részvények száma10.”

Az Egyesült Államokban egyértelmű az eredmény: 2014 óta a részvény-visszavásárlások meghaladják az évi 500 milliárd dollárt, az osztalék pedig a 600 milliárdot. Így megismétlődtek a 2000-es évek rekord tőkepiaci kifizetései. Európában az EKB értékpapír visszavásárlási programjának ugyanilyen hatása volt: a hitelbőségből a részvényesek húztak hasznot, a beruházások azonban nem növekedtek, sőt GDP arányosan 2-3 százalékkal csökkentek, legalábbis a főbb gazdaságokban.

Reálgazdasági problémák

Ha a nettó beruházások dinamikáját vizsgáljuk, azaz figyelembe vesszük a tőke kopását és elhasználódását is, drámai fordulatot tapasztalhatunk: minden dollár bevétel után az Egyesült Államokban alig 4 centet forgatnak vissza, az euro-zónában 2 centet és Japánban gyakorlatilag semennyit. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy ezek a gazdaságok nem készülnek a jövőre. Egyes államokban, például Görögországban vagy Olaszországban a helyzet még súlyosabb: a termelési kapacitások évek óta csökkennek. Görögországban ez a csökkenés egyenesen megrázó: évente 7-8%.

A helyzet nem váltott át súlyos, általános recesszióba, ez egyértelmű. A stagnálás azonban továbbra is jellemző és újabb töréspontok jelentek meg. A monetáris politika sikereiből számos probléma adódott. A kamatlábak csökkentésének mellékhatásaként kevesebb lett a legbiztosabb pénzügyi termékek, így pl. a nyugdíjalapok, az életbiztosítások, sőt a nagybankok jelentős számú portfoliójának hozama. Minden olyan országban, ahol domináns a tőkefedezeti rendszer, súlyosbodott a nyugdíjrendszerek látens, de általános válsága. 2016. december 16-án az Amerikai Kincstár első alkalommal hagyta helyben a clevelandi székhelyű fémipari munkások nyugdíjalapja által javasolt nyugdíjcsökkentést. Ha a folyamat végbemegy, a folyósított nyugdíjak átlagosan 20%-kal csökkennek, sőt bizonyos egyéni esetekben ez akár 60% is lehet! New York államban a 34 000 kamionsofőr nyugdíját kezelő szervezet vezetői szintén 20%-os nyugdíj „módosítást” javasoltak. Hollandiában bizonyos alapok már ez évben csökkentik a folyósított nyugdíjakat. Az Egyesült Királyságban, ahol a nagy cégek nyugdíjrendszerének hiánya 2016-ban megháromszorozódott, szintén azt követelik a kormánytól, hogy csökkenthessék fennálló kötelezettségeiket.

Bezárult tehát az olcsó pénz felé vezető út. Egy korlátozóbb, azaz magasabb irányadó kamatlábakra alapozó monetáris politikához való visszatérés sem kínál ígéretesebb perspektívákat. A gazdaságokat behálózó hosszú adósság-lánc még nagyobb kockázatokat hordoz. Egy évtizeddel a válság után a gazdasági szereplők többsége továbbra is súlyos adósságok terhét cipeli. Amennyiben az Egyesült Államok felgyorsítaná a megkezdett kamatemelő politikáját, az azonnal növelné a nem törlesztett hiteleket, azaz megfertőzné a pénzügyi rendszert, aztán a teljes gazdaságot. Az államkötvényekre kapható alacsony kamatok miatt egyes befektetők mind kockázatosabb termékek beszerzése mellett döntöttek. Ennek következtében újabb buborékok alakultak ki, amelyek a kamatok hirtelen emelése esetén kipukkadhatnak. Az egyik legfontosabb amerikai think tank, az American Enterprise Institute szerint a helyzet legalábbis riasztó: „Az olyan felgyülemlett világgazdasági kockázatok, mint a Brexit, a lassuló kínai gazdaság és az euro-zóna kúszó bankválsága, valamint az általános és nagymértékű eladósodás vagy a hitelkockázatot nem tükröző kamatláb, erősen valószínűsít egy nagy pénzügyi válságot az elkövetkező két évben 11.”

Az OECD egyetért: az eddig érvényes makrogazdasági stratégia eredménytelen. „Túlzott mértékben éltek a monetáris politika eszközével, itt az ideje bevetni a költségvetési politika eszközeit, és pedig a jó irányban12.” Theresa May és Donald Trump hatalomra jutása vajon egy ilyen irányba tett kezdeti lépésnek tekinthető? A költségvetési eszközök bevetésének szándéka beleütközhet a magánszektor bizonyos részeinek tiltakozásába, hiszen ők a megszorításokban érdekeltek. Michal Kalecki közgazdász már az 1940-es években felhívta a figyelmet, hogy az a doktrína, miszerint ’konszolidálni kell az állami kiadásokat’, és a beruházási ’bizalomtól’ kell függővé tenni13 a foglalkoztatás szintjét, ugyancsak kockázatos. Vagyis ha az állam, a maga társadalmi és politikai feladataitól bújtatottan megszabadulva az üzleti körök kezébe teszi le a munkanélküliség szintjét, nagy kockázatot vállal. Ha nem így tesz és megpróbál szembe menni az üzleti érdekekkel, azonnal jön a büntetés, azaz számíthat a beruházások csökkenésére és a munkanélküliség növekedésére.

Egy állam vállalhatná a kockázatot és megpróbálhatná ösztönözni a növekedést. Ezt támasztják alá a Szovjetunió, a Roosevelt-i New Deal, az 1950-es évek francia tervezése ─ és persze a hadi gazdálkodások tapasztalatai is. Egy kormány beavatkozhat a teljes foglalkoztatottság érdekében, ha képes exporttal fedezni a szükséges importot. A pénzügyekhez és az iparhoz kötődő „szakemberek” elutasítják ezt az opciót, mivel elvetik az állami kompetenciák bármilyen kiterjesztését. Úgy tekintik, hogy az állam tűrhetetlen módon beavatkozik a tőke elmúlt évtizedekben nehezen visszaszerzett szuverenitásába. Ez a merész döntés azonban váratlan szövetségesekre lelhet az uralkodó osztályok bizonyos csoportjaiban, akik szerint a monetáris politika képtelen a beruházások fellendítésére.

A piaci fundamentalisták és a nacionalisták ütközete

Vajon a nehézségek csupán a gazdasági területen hozott szerencsétlen politikai döntésekből fakadnak? Bizonyára nem. A 2007-es válság felgyorsította a gazdasági szereplők koncentrációját. A nagyon nagy vállalatok éltek a rendelkezésükre bocsátott pénzeszközökkel és megsokszorozták a cég-fúziókat és cég-felvásárlásokat, melyek 2015-ben és 2016-ban meghaladták a válság előtti történelmi rekordokat. E műveletek segítségével munkahelyeket lehet megszüntetni, növelni a piaci részesedést és újabb profitokat becsatornázni, mivel szélesedik a vevőkör és javul a cégek piaci ereje beszállítóikkal szemben. A nagyvállalatok így bevehetetlen gazdasági erődökké válnak.

Egy 2016-ban kiadott jelentésében Obama elnök gazdasági tanácsadói (Council of Economic Advisers, CEA) nyugtalanságuknak adtak hangot e koncentráció kockázatai kapcsán14. Megállapították, hogy erősen csökken a vállalat-alapítások száma (miközben a megszűnések állandó szinten maradtak), és növekszik az elmarasztalások száma a tröszt-ellenes eljárások során. A kockázatot a következőképp foglalták össze: a legjobb teljesítményt nyújtó nagyvállalatok 10%-ában a beruházások megtérülése ötszöröse a mediánnak, miközben ez a szám 25 éve csak kétszeres volt. Ez a növekedés is azt jelzi, hogy a profit az amerikai gazdaság legnagyobb nagyvállalatainál koncentrálódik erőteljesen.

A brit hetilap The Economist szerint a vállalati koncentráció átalakítja a részvényesek körét is15. Az intézményi befektetők óriásai, mint a Black Rock, a State Street és a Capital Group a nagy amerikai vállalatok többségénél úgy 10-20%-nyi ellenőrzést gyakorolnak, még abban az esetben is, ha közben egymással állnak versenyben. A részvényesek egyforma stratégiákat kényszerítenek ki: maximalizálni kell a gyors megtérülést és korlátozni a beruházásokat. A gazdasági hatalom koncentrációját több eszköz is elősegíti. A szabadalmak megsokszorozódása16 akadályozza az újításokat és így az új szereplők színre lépését. Az adatok felhalmozódásához köthető előnyök közé tartozik a digitális óriáscégek létrejötte és a globális kapitalista versenyszabályok szerepének megnövekedése. Mindeközben a lobbi-tevékenységre fordított kiadások folyamatosan növekednek, a legnagyobb társaságok pedig hatékony nyomást gyakorolnak a nekik kedvező szabályok életbe léptetése érdekében.

A jelenlegi furcsa gazdasági helyzetet részben az magyarázza, hogy a vállalatok jelentős likvid eszközökkel rendelkeznek (800 milliárdnyi cash csak az Egyesült Államokban), miközben a beruházásokat mellőzik. A XX. század egyik legfőbb marxista közgazdásza, Paul Sweezy szerint a monopóliumok megerősödése táptalaja a pénzügyi kapitalizmusnak és a gazdaság stagnálásának17. Az oligopol helyzetben lévő nagyvállalatok olyan mértékű garantált profit-áradatra tesznek szert, amely világossá teszi számukra, hogy nincs további lehetőségük ugyanilyen előnyös beruházások megvalósítására. Ezért a nyereségük növekvő részét a pénzügyek felé terelik, ez pedig ismételten csak erős stagnálást és tartós munkanélküliséget okozó buborékokat alakít ki. Az aktuális válság gyökerei tehát a jelenkori kapitalizmus szerkezetében találhatók.

Az 1930-as és az 1970-es évek után a 2010-es évtized fordulópontot jelent. Olyan turbulenciák időszakát hozza, amelyben a kapitalizmus dinamikájának belső nehézségeit és a szociális ellentmondásokat csak alapvető intézményi változtatásokkal, politikai szinten lehet megoldani. A korábbi megoldások megkérdőjelezése bizonytalanságot vált ki, és ösztönzi a status quo-t elutasító társadalmi szereplők radikalizálódását. Most, ebben a történelmi pillanatban élünk. Az 1980 és 2008 közötti időszakban sikertelennek bizonyultak a különleges monetáris politikák, a neoliberális-financializáló rendszert helyreállító próbálkozások, miközben egyre nőttek, halmozódtak egy új világméretű pénzügyi válság kockázatai. A megoldás keresésében a továbbiakban két ellenféllel kellett szembenézni: a piaci fundamentalizmus híveivel, valamint a megszorítási politikát és a szabadkereskedelmet megkérdőjelező nacionalista, autoritárius elvek hirdetőivel. Mostantól mindkét irányzat egymás mellett él a világ első gazdasági hatalmának kormányában.

A szerző az Université Paris-XIII. közgazdaságtan docense. Könyve: A fiktív tőke. Hogyan sajátítja ki a pénzügy a jövőnket. [Le capital fictif. Comment la finance s'approprie notre avenir.], Les Prairies ordinaires, Párizs, 2014

Fordította: Rácz Ágnes

1 „Fiscal implications of the global economic and financial crisis „, Occasional Paper, n° 269,Fonds monétaire international, Washington, DC, 2009 szeptember 28.

2 „Declaration of the Summit on financial markets and the world economy „, G20, Washington, DC, 2008 november 15.

3 „OECD forecasts during and after the financial crisis : a post mortem „, OECD Economics Department Policy Notes, n° 23, OECD, Párizs, 2014 február

4 Olli Rehn, « Why Europe is cutting spending », The Wall Street Journal, New York, 2010 június 25

5 Mark Blyth, Austerity : The History of a Dangerous Idea, Oxford University Press, New York, 2012.

6 Robert Pollin et Michael Ash, « Austerity after Reinhart and Rogoff », Financial Times, London, 2013 április 17.

7 Desmond Lachman, « Trouble ahead for the global economy », The American Enterprise Institute, Washington, DC, 2016 november 10.

8 Cf. „A tőke a XXI. században” La Revue du crieur, Párizs, 2016. október

9 « “King of debt” Donald Trump : “Now is the time to borrow” », CNBC.com, 2016. augusztus 11. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Donald Trump e témában tett kijelentései, mint számos más témában is, sűrűn hullámzottak…

10, „Osztalékok és részvényfelvásárlások: az euro-zóna vállalatai követik-e amerikai kollégáikat?” Regards et perspectives économiques, Banque Edmond de Rothschild,Párizs, 2016. október 5.

11 Desmond Lachman, « Trouble ahead for the global economy », op. cit.

12 Catherine Mann, az OECD vezető közgazdásza, in. Financial Times, 28 2016.november 28.

13 Michal Kalecki, « Political aspects of full employment », The Political Quarterly, 1943. október

14« Benefits of competition and indicators of market power », Council of Economic Advisers Issue Brief, Washington,

15 « Too much of a good thing », The Economist, London, 2016. március 26

16 Cf. Benjamin Coriat, „A tulajdonosi ideológia válsága és a kommunák visszatérése” Contretemps Web, 2010 május 27. www.contretemps.eu

17 Paul Sweezy et Paul Baran, A monopolista kapitalizmus. Esszé az amerikai ipari társadalomról, Maspero, Párizs, 1968.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések