Azt hiszik, a vihar már elvonult, Donald Trump megválasztása és a „Brexit” csak felejthető epizódok. Emmanuel Macron fényes győzelme fellelkesítette az Európai Unió vezető köreit, egyik felkent elemzőjük szinte már dorombolva jelentette: „perdöntő eredmény, most először sikerült megtörni a populizmus hullámát”.
Az új francia kormányon lévők alig várják, hogy kihasználhassák a győzelmi pillanat adta lehetőséget, és áterőszakolják az Európai Bizottság neoliberális programjának aktuális intézkedéseit; a célkeresztben természetesen a munka törvénykönyve áll. Párizsban az azonos célokat az elődjénél fiatalabb, műveltebb, karizmát és fantáziát nem nagyon nélkülöző férfi testesíti meg. A tömegkommunikáció és a „hasznosan szavazni” csodával határos eredménye teszi, hogy ez az enyhe kis változás történelmi földcsuszamlásnak tűnik, amely minden elképzelhető lehetőség felé kitárja a jövő kapuját. Persze a két tábor különbségének megszűnése – amit az új csodagyerekük előtt leboruló nyugati sajtó zenésít meg –, szintén a fantázia birodalmába tartozik: a francia bal- és jobboldal 1983 óta, egymást váltva, ugyanazt a politikát valósítja meg. Ezentúl pedig különböző csoportjaik ugyanannak a kormánynak a tagjaiként, hamarosan pedig parlamenti többségként lépnek a politikai színtérre. A helyzet tisztább lesz – de ennyi az egész.
A korrupt spanyol jobboldal bebetonozódása a hatalomba, a liberálisok győzelme Hollandiában, a konzervatív angolok és németek – talán óvatlanul beharangozott – kormányzati pozíciója mind mintha azt mutatná, hogy mivel nem sikerült politikai sikert elérni, kifulladóban van a tavaly érzékelt lázadás. Emmanuel Macron megválasztása a kék-arany zászlók árnyékában és prompt berlini látogatása mindenesetre azt jelzik, hogy egyértelműen továbbviszik az Angela Merkel kancellár asszony által képviselt legfontosabb európai célokat. A görögöknek ez a nyugdíjuk 9%-os csökkentését jelenti. A szakértők csak azon vitatkoznak, hogy ez immár a tizenharmadik avagy a tizennegyedik megszorító csomag lesz-e? Ami pedig Donald Trumpot illeti – akinek kirohanásai, hőzöngései és szeszélyei egy ideig nyugtalanították a nyugati kancelláriákat –, az ő elnöksége is jó úton halad a normalizálódás felé. Szükség esetén pedig megszervezik az impeachment-et. Az Óvilág vezetőinek teljes megnyugtatásához már nem is hiányzik más, minthogy az elkövetkező hónapokban Olaszországban Matteo Renzi visszatérjen a hatalomba.
A ’920-as években, a sztrájkok és a forradalmak korszaka után a legtöbb európai ország – különösen az Egyesült Királyság és Németország – visszatalált a normál üzemmódhoz. A Kommunista Internacionálé kénytelen volt elismerni, hogy a „kapitalizmus stabilizálódott”, de mert kitartott a céljai mellett, 1928 szeptemberében kinyilatkoztatta, hogy ez a szélcsend csak „részleges, időleges és törékeny”. A Komintern figyelmeztetését mechanikusnak, mi több, üres szócséplésnek tartották. A tulajdonosok boldogságban úsztak – ezek voltak a ’920-as bolondos évek. (1)
A „fekete csütörtök” egy évvel később robbant a Wall Street-en.
