Táborvilág. A menekültek: egy jó üzlet.

Kategória: 2017. július
Írta: Nicolas Autheman
Találatok: 4555

ikea shelters for refugees hallenansichtA humanitárius katasztrófák nem mindenki számára katasztrofálisak. Amint egy-egy új menekülttábor létrejön, számvizsgáló cégek, fizetésikártya-kereskedők, lakberendezési óriásvállalatok bukkannak fel a helyszínen, és igyekeznek hasznot húzni az évente több mint 25 milliárd dollárt kitevő „segítségipar” áldásaiból.

Mint minden nemzetközi vásáron, a standokat itt is élénk színű zászlócskák, csalogató fényképek és természetellenesen viselkedő hostessek ékesítik. Karcsú, elegáns öltönyöket viselő férfiak cserélnek látványosan névjegyet. A pultok között egyenletes sorokban jókora konténermakettek, megannyi miniatűr városka, amelyekben rend és tisztaság uralkodik. „Boldogan állunk rendelkezésére a táborainkra vonatkozó bármely információval. Bányászat, olajkutatás, katonai vagy menekülttáborok, amire csak szüksége van” ­­­­­­­­­­­­­­– büszkélkedik Clara Labarta, az Arpa spanyol logisztikai cég képviselője egy férfinak, aki egyszerűen „egy afrikai kormány” kiküldöttjeként mutatkozik be. A stand mögött egy bázistábor kinagyított fényképe látható, különféle sátrakkal és helikopterekkel. „Elsősorban a spanyol hadügyminisztériumnak szállítunk katonai felszereléseket, ide azért jöttünk, hogy megismerkedjünk a humanitárius piaccal. Igen összetett piac, sokféle szereplő együttműködésével”, folytatja Clara.

A kiállítást 2016 májusában, Isztambulban, az ENSZ által összehívott első humanitárius csúcstalálkozóval párhuzamosan szervezték; erőteljes reklámhadjárattal hatszáznál több kiállítót toboroztak össze a világ minden tájáról. A vásár egyben a menekülttáborokkal foglalkozó nemzetközi szervezetek fejlődésének tudatosan felvállalt új irányáról is tanúságot tett: nevezetesen arról, hogy egyre szorosabb az együttműködés a humanitárius tevékenységet végző magán szektorral. Dubaitól Brüsszelig évente több gigantikus kiállításon és vásáron szerepelnek együtt a nagy ENSZ-ügynökségek a hagyományos nem-kormányzati szervezetekkel (NGO) és más különböző magánvállalatokkal, az újonnan létrejött helyi kisvállalkozástól a legnagyobb multinacionális cégekig. A drónokat, fotovoltaikus lámpákat vagy élelmezési csomagokat árusító cégek termékei Isztambulban is ott sorakoznak a MasterCard Worldwide pénzügyi szolgáltató és a nagy könyvvizsgáló-tanácsadó cégek, az Accenture meg a Deloitte standjai szomszédságában.  Arról nem is szólva, hogy a menekültek útvonalait elemző kerekasztalokon ott ül a TripAdvisor online szállodaértékelő cég egy-egy képviselője is.

 „Ma már ez egy hatalmas gazdasági ágazat, újabban egyesek „segítségiparnak” nevezik. Tudvalevő, hogy legalább évi 25 milliárd eurót képvisel. Kereskedelmi szempontból jó üzletnek minősül, az iparág hatékonysága egyre nyilvánvalóbb” – állapítja meg Ben Parker, aki 2013-ig az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának (Unocha) egyik igazgatója volt Szíriában és Kelet-Afrikában.

 A többszáz kiállító között jól látható helyen áll az egyik közkedvelt stand, amely az ágazat újdonsült logikájára is rávilágít. Menekülteknek felállított sátor, benne hamis teáskészlet, valamint egy különösen megnyerő szíriai család életnagyságú fényképei. A standot a világ menekülttáborainak legfőbb patrónusa, az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztossága kezeli, a sátrat pedig a híres svéd lakberendezési cég, az Ikea finanszírozta. Per Heggenes úr, az IKEA alapítványának elnöke s egyben a program felelőse, ki nem fogy a lelkendező szavakból amint az új termék dicséretét zengi, amely az üzletekben árult összeszerelésre váró bútorok egyenes ági leszármazottja.  „A mi sátrunk nem átlátszó, mint a többi, így jobban óvja a menekültek méltóságát. Az ajtókat be lehet csukni, ablakok is vannak, és van szigetelés is. Mindezzel teljesen más életminőséget nyújthatunk a hosszú időszakokra hontalanná váló személyeknek. (…) A modellünk tartósabb, hosszú távon éppen ezért jobban megéri a Főbiztosságnak, hogy a mi sátrainkat vegyék meg.”

 A hollandiai székhelyű Ikea Alapítvány 2010 óta finanszírozza teljes egészében a Better Shelter (Jobb menedék) elnevezésű „szociális felelősségű” társaságot. A Svédországban működő társaság 30 000 sátorról írt alá közel 35 millió euró értékű szerződést a Menekültügyi Főbiztossal. Az összeszerelésre váró termékeket már elküldték a Főbiztosság kezelte táborokba, Etiópiába, Irakba, Dél-Szudánba, Kenyába. Per Heggenes úr szerint ez a kereskedelmi partnerség egyáltalán nem ellentétes a humanitárius szellemmel. „Az én felfogásom szerint ez nem annyit jelent, hogy ’nyereséget szerzünk’, vagy ’humanitáriusban utazunk’, hanem azt, hogy egyfelől ugyan profitot hozunk létre, másfelől viszont elősegítjük a fejlődést (…) A Better Shelterből származó nyereséget különben is a szociális vállalkozásba vagy az alapítványba forgatjuk vissza.”

 

„El sem tudja képzelni, hány önéletrajzot kapok naponta”

A svéd gigavállalat már bútorkatalógusaiban is bőségesen kommunikál partnersége sikereiről, de Ben Parker úrnak még vannak kételyei afelől, hogy ténylegesen mekkora szerepet játszik az Ikea a menekülttáborokban.  „Amikor 2011-ben Kenyában dolgoztam, rettenetes szárazság volt az országnak abban a részében, ahol a szomáliaiak számára létrehozott hatalmas menekülttábor, a Dadaab található. Akkoriban azt mondták nekünk, hogy az Ikea 60 millió dollárt készül adományozni, kizárólag a Dadaab részére. Az összeget egyébként éppen erre az újításra szánták, az új menedékre, amely szenzációs életkörülményeket teremt majd a menekülteknek. De vajon a Dadaabnak akkor tényleg új, formatervezett lakóhelyekre volt leginkább szüksége? Őszintén szólva, nem hinném. Manapság a magán szektor olykor a karitatív ágazaton keresztül próbál új piacokat szerezni, s valószínűleg ezt teszi az Ikea is. A részvényesek szempontjából valóban nagyszerű kezdeményezés; ami a menekülteket illeti, abban már kevésbé vagyok biztos.” 2016-ban az Ikea nemcsak sátrakat szállított, de 32 millió euróval az ENSZ Menekültügyi Szervezetének első számú privát adományozója is volt.

A Menekültügyi Főbiztosság impozáns genfi üvegépületében csaknem ezer alkalmazott dolgozik; elsősorban az olyan országokban létrejött menekülttáborokat kezelik, amelyek nem tudják biztosítani azok logisztikáját. A szervezet különlegessége, hogy hivatalosan az ENSZ-hez tartozik ugyan, de a valóságban néhány nagyhatalom finanszírozza, s ezek diktálják politikáját és prioritásait is. 2016-ban az Egyesült Államok juttatta a 7 milliárd eurót megközelítő költségvetés csaknem 40 %-át. Hagyományosan Németország, az Egyesült Királyság, Japán és Svédország szolgáltatja az éves költségvetés fennmaradó részét. „Jelenleg a magánszektorral igyekszünk partnerségeket létrehozni a minél nagyobb hatékonyság érdekében ­– tájékoztat Melissa Fleming, a szervezet genfi szóvivője. Bizonyos mértékben ez azt is jelenti, hogy a munkánk mesterséggé vált. A humanitárius rendszer felnőtt; ezen a területen dolgozni ma már szakma.”

Ám ez a szakma nem bővelkedik a forrásokban. A Főbiztosság úgy próbált takarékoskodni, hogy 2012-ben létrehozta „innovációs laboratóriumát”, amelynek feladata új partnerségek felkutatása: az Ikeával új sátor-lakóhely létrehozásán, az amerikai United Parcel Service (UPS) szállító céggel a sürgősségi logisztika javításán és hamarosan a Google-lal az iskolai oktatás területén működnek együtt. Amikor arról kérdezik, nem veszélyes dolog-e, hogy ezek a cégek egyre nagyobb szerepet kapnak a döntési folyamatokban, a Főbiztosság állhatatosan azt feleli, hogy pénzügyi részvételük az államokéhoz képest még mindig marginálisnak mondható. Ezzel együtt az eredetileg csak adományozóknak tekintett partnerekkel kötött szerződések új működési formák megszületéséhez vezettek. Ben Parker úr szerint a szervezet olyan csapdába dugta az ujját, amelyből egyre nehezebb lesz kiszabadulnia. „Az Ikea alapítványa több tízmillió dollárt ígért a Főbiztosságnak, most pedig Svájcba delegált valakit, hogy utána nézzen, mi lett a pénzből. Szerintem kezdetben a Főbiztosság azt hitte, hogy csak önkéntes személyzetet és adományokat kap. Most kezd rájönni, hogy a magánszektor nem igazán így működik. (…) A vállalatok viszonzás nélkül nem jönnek. Mit lehet majd mondani például, ha az Ikea a menekülttáborokban akar kísérletezni valamilyen termékkel?” És mit lehet tenni, ha az Európai Parlament képviselői feltárják, amint ez 2016 februárjában meg is történt, hogy az Ikea jókora adóelkerülési botrányban érintett, méghozzá olyan országokban, amelyek a Menekültügyi Főbiztosságot finanszírozzák? Az ENSZ-ügynökségben még soha nem hallottak ilyesmiről…

Az Ikea-sátrak többé-kevésbé valós hasznosságán túl felvetődik a kérdés, milyen gazdasági modellnek és politikai erőknek rendeli alá magát a Főbiztosság, amely világszerte több millió hontalan ember sorsáért felel. A humanitárius szervezetek zárt és gyakran bizalmas köreiben a „French doctorok” helyébe, vagyis az eltagadott ügyek bajnokai helyébe, akik a 70-es években vágtak neki a világnak, hogy orvosi rendelőket állítsanak fel Afrikában, mára a globalizált egyetemi rendszer kereskedelmi főiskoláiról és jogi fakultásairól kikerülő ifjú diplomás menedzserek léptek. „El sem tudja képzelni, hány önéletrajzot kapok naponta. Hihetetlenül sok ember szeretne ezen a területen dolgozni, köztük számtalan fiatal, aki értelmes életet akar élni, és a levelében bevallja, hogy nem szeretne a Wall Streeten dolgozni…”, meséli Melissa Fleming. A humanitárius munka új káderei, nagyrészt a neoklasszikus gazdasági elméleteken nevelkedtek, így szerintük az elöregedett NGO-kat a jóval szakszerűbb magánvállalkozásoknak kell felváltaniuk.

De a generációváltás önmagában nem elegendő magyarázat arra, miért növekszik ilyen ütemben a piac szerepe az egyre több és több felelősséget viselő Menekültügyi Főbiztosságon belül. A nagy adományozó, az Egyesült Államok befolyása is az uralkodó igazgatási modellhez való fokozatos alkalmazkodás irányában hat; s ez a modell a hatékonyság fogalmát és a megtérülési mutatókat helyezi előtérbe. Benjamin White, aki a glasgow-i egyetemen a menekülttáborok történetét kutatja, már néhány évvel ezelőtt felfigyelt az átalakulásra. „Azzal, hogy a közbeszerzésekkel, a szükségletek állandó definiálásával és számszerűsítésével finanszírozási logikát teremtettek, az államok – és elsősorban az USA – arra késztették a Főbiztosságot, hogy vállalatként működjön, marketing és értékelő tevékenységet végezzen, és állandó költségvetéssel rendelkezzen. A nagy NGO-k, például a Care vagy a Norwegian Refugee Council is e modell szerint működnek. Ezekben az esetekben humanitárius vállalatokról beszélhetünk.” A Főbiztosság ugyan nem ismeri be hivatalosan, hogy igazgatási modelljét az Egyesült Államok közvetlenül befolyásolja, a szóvivő azonban elismeri, hogy fő finanszírozója rangsorolja a válságokat. „Nem mi választunk. Olykor az adományozóink döntenek. Szírián kívül is létezik néhány ugyanennyire tragikus helyzet, például Dél-Szudánban vagy Közép-Afrikában, de finanszírozásban csak Szíria részesül.”

 

Virtuális bankkártya napi bevásárláshoz

Az okkerszínű reggeli fényben hatalmas felhőkben gomolyog a por, a száradó ruhák fürtökben himbálódznak a megsárgult konténerek oldalán. Az ellenséges sivatag közepén a kimustrált autógumikból eszkábált alkalmi hintán gyerekek játszanak. Jordániában, távol a humanitárius kiállításon látott makettek sima, csillogó világától, a szíriai határtól alig 15 kilométerre, a Főbiztosság által 2012-ben megnyitott Zaatari táborban jelenleg több mint 80 000 menekült él. A megnyitást követő harmadik évben az ENSZ élelemosztással foglalkozó Világélelmezési Programja történetében először úgy döntött, hogy a táborban bevezeti a piacgazdaságot. Az élelmiszercsomagok helyét két szupermarket vette át, a Safeway, amely az amerikai cégnek csak névrokona, és a Tazweed, egy kuvaiti cég leányvállalata, amely kifejezetten menekülttáborok ellátására szakosodott. „Az, hogy két, vállaltan kereskedelmi logika szerint működő szupermarket nyílt a táborban, ahol napi egy dollárig annyit költhetnek, amennyijük van, vagy amennyit akarnak, boldog fogyasztókká változtatta az itt élőket”, meséli Kilian Kleinschmidt, aki 2013-tól 2016-ig igazgatta a tábort a Menekültügyi Főbiztosság nevében, és lelkes híve az új rendszernek, amely véleménye szerint sokkal kevesebbe kerül.

A Zaatari bazárjában a menekültek által fokozatosan megteremtett feketepiac megsínylette az agresszív üzleti politikával érkező új boltok megjelenését. A Főbiztosság és a Világélelmezési Program minden szíriai menekült számára havi 50 dollár fedezettel látta el a virtuális bankkártyát, amellyel kizárólag a két konkurens üzletben lehetett fizetni. Az új „ügyfelek” ismét élvezhették az igazi szupermarket nyújtotta fogyasztói örömöket. „A táborokra specializálódtunk. Dolgoztunk már Irakban és Jemenben is a Főbiztosságnak”, jelenti ki büszkén a Kuvaitból importált termékekkel telepakolt széles polcok között Laith Al-Jazi úr, a Tazweed cégcsoport fejlesztési igazgatója. „Véleményem szerint a konkurencia egészséges dolog. Ez biztosítja a legjobb szolgáltatást, a legjobb árakat a menekülteknek, illetve – hadd használjam ezt a kifejezést – a kedvezményezetteknek.”

A Világélelmezési Program állítása szerint ezen a kötött piacon a két szupermarket hasznát a bevétel 5%-ára korlátozták. Ám Kleinschmidt úr, aki ma már független tanácsadó és igen nagy befolyással rendelkezik az ágazatban, szeretné még tovább növelni az alvállalkozó magáncégek rendszerét, és szívesen véget vetne a divatjamúlt gondoskodó-humanitárius modellnek. Miért ne lehetne közvetlenül kiszámlázni a humanitárius szolgáltatásokat a táborokban azoknak a menekülteknek, akik részesülnek bennük? „Véleményem szerint ez az általánossá vált segélyezési rendszer nagyon egészségtelen. Mert végül is mi lehet belőle? Az illető visszamegy a hazájába, és azt kérdezi a kormányától: ’Akkor itt mit kaphatok ingyen?’ Fogadjuk el a gondolatot, hogy mindennek ára van, és hogy a jelenlegi gazdasági rendszer azon alapul, hogy minden szolgáltatást meg kell fizetni.”

A 80-as évek elején egy interjúban Michel Foucault, a politikai aktivizmusáról is jól ismert híres filozófus a vietnami boat people-ről nyilatkozva ezt mondta: „A menekültek a történelemben az elsők, akiket kívül zárnak be”. Vajon el tudta volna képzelni, hogy eljön a nap, amikor ezt meg is fizettetik velük?

 

A szerző, Nicolas Autheman újságíró, dokumentumfilmes, a Réfugiés, un marché sous influence (Menekültek: egy befolyás alatt álló piac) társrendezője, Compagnie des phares et balises, Franciaország.

Fordította: Köböl Anna