Palesztina: az örök újrakezdés

Kategória: 2017. július
Írta: Alain Gresh
Találatok: 2878

19471967. június 5-én hajnalban, az izraeli hadsereg még felszállása előtt, a földön megsemmisítette az egyiptomi légierőt. Hat nap alatt elfoglalta a Sínai-félszigetet, a Golán-fennsíkot és Palesztina olyan történelmi területeit, amelyek korábban nem kerültek az ellenőrzése alá: Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet és Gázát. Most, ötven évvel később még tart megszállás, de a palesztin nemzeti törekvések felszámolása már beleütközik az évtizedekre visszanyúló ellenállási mozgalomba.

         2017. április végén az amerikai Kongresszus néhány republikánus képviselője csoportot (caucus) alakított „Izrael Victory” néven. „Úgy gondoljuk – jelentették be –, hogy Izrael megnyerte a háborút, és ezt a tényt el kell ismerni, ha azt akarjuk, hogy végre békét lehessen teremteni Izrael és szomszédai között.” Az kell – magyarázza a csoport egyik egyetemi tanár tagja, Daniel Pipe –, hogy Izrael „rákényszerítse akaratát az ellenfelére.” Mintha csak válaszolni akartak volna erre a provokációra, több száz bebörtönzött palesztin politikai fogoly éhségsztrájkba kezdett, a közülük legismertebb fogoly, Marwan Barghouti felhívására. Így adták tudomására országnak-világnak, hogy továbbra is ellenállnak, és hogy felszámolásuk megint csak illúzió. Mert nem ez az első eset, hogy Izrael és szövetségesei azt remélik, hogy a palesztinok kapitulálnak, sőt akár el is tűnnek.

„A menekültek megtalálják majd a helyüket a diaszpórában, a természetes kiválasztódásnak köszönhetően, egyesek ellenállnak majd, mások pedig nem. (…) A többségük lesüllyed, és az arab világ legszegényebb rétegei közé fog majd beilleszkedni.” Ez volt az 1948–49-es izraeli–arab háború másnapján egy befolyásos cionista munkáspárti vezető, jövőbeli miniszterelnök jövendölése, a lakhelyükről elűzött 700 000 palesztin szomorú jövőjéről.

Tény, hogy súlyos vereséget szenvedtek el, hiszen az ENSZ által 1947. november 27-én megszavazott államuk területét három részre szakították: egy részét (így Galilea északi részét) Izrael megszállta; Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet a Hásimita királyság, Jordánia kebelezte be; és végül egy kicsi terület, Gáza, egyiptomi ellenőrzés alá került, megőrizve egy kis függetlenséget. Mivel az ország intézményeit a vihar magával sodorta, a lakosság politikai vezetés nélkül maradt.

 

A felszabadító mozgalom születése

A katasztrófa (arabul Nakbá) már egy korábbi vereséget követett: az 1936–39-es nagy palesztin lázadás letörését, amikor is egy polgári és katonai felkelés követelte a brit jelenlét és a zsidó bevándorlás befejezését. A felkelést, szövetségben a cionista fegyveres milíciákkal, Őfelsége csapatai verték le. A harcok viszont alkalmat teremtettek a milíciák felfegyverzésére (a fegyvereket London szállította) és kiképzésére, így sikerült megverniük az arab hadseregeket 1948–49-ben az első arab–izraeli, függetlenségi háborúban.

A palesztinok a szomszédos országokban sátrakba kényszerültek, vagy izraeli fennhatóság alá kerültek, úgy tűnt, hogy Móse Sárett jövendölése valósággá válik: el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében. Sorsuk hasonló lesz, mint a rézbőrűekké vagy a „bennszülött” lakosságé Észak-Amerika és Ausztrália, Új-Zéland meghódítását  követően, illetve beolvadnak majd egy rokonszenvező arab környezetbe, hiszen ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a kultúrájuk, sőt gyakran a vallásuk is, mint a leendő befogadó országok lakóinak.

Izrael felszólalt és kritizálta az arab országokat, amelyek nem hajlandók befogadni és asszimilálni a menekülteket. Pedig nem ezen országok, hanem maguk a palesztinok tagadták meg a befogadó országok minden letelepítési kísérletét. Az ellenállás első megnyilvánulása az volt, amikor még azt sem fogadták el, hogy sátrak helyett kőből épült lakóházakat építsenek nekik azokban a táborokban, amelyekben elhelyezték őket. Amikor a Gamal Abden-Nasszer által vezetett Szabad Tisztek kerültek hatalomra, és Egyiptom 1953-ban aláírt az ENSZ palesztin menekültügyi szervezetével egy olyan megállapodást, amelyben több tízezer menekült letelepítését tervezték a Sinai félszigeten, óriási tömegtüntetések törtek ki Gázában, a palesztinok elutasították a letelepedésnek ezt a formáját. Számukra a visszatérés maradt az egyedül elfogadható jövőkép.

Uri Avnery pacifista izraeli aktivista mesél el egy – az 1956-os háború és Gáza első és rövid ideig tartó izraeli megszállása idején – a katonai szolgálata alatt megélt beszélgetést: „Kikérdeztem egy arab fiút, aki egy menekülttáborban élt: »Hova valósi vagy? – kérdeztem. Al-Kubáb-ba« – mondta. Válasza meglepett, mivel egy hétéves fiúcska volt. Tehát Gázában született, már a háború után, sosem látta Al-Kubábot, egy kis falut, ami már régen nem is létezett.” Ma, hatvan évvel később, miközben a palesztinok többsége száműzetésben született, a gyerekek, mint ahogy a felnőttek válasza is azonos: mind abba a faluba tartoznak, amelyből elűzték a családjukat. A cionista mozgalomnak, amely egy többezer éves öreg imádságot – „Jövőre Jeruzsálemben” – alakított át politikai programmá, meg kellene értenie ezt a kötődést.

A Nakba után, a vereségen túllépő elszántságra épült fel a palesztin nemzeti mozgalom. Kialakulását a regionális helyzet is segítette. Izrael létrehozása megrengette az egész Közel-Keletet, és felgyorsította a Nyugat-barát rendszerek összeomlását. 1952-ben Egyiptomban Nasszer került hatalomra, de az egész régióban felerősödött a forradalmi nacionalizmus, Irakban 1958-ban bukott meg a monarchia. A gyors változások és az arab országok közötti versengés, amellyel el akarták felejtetni az Izraellel szembeni katonai vereség megalázó emlékét, vezetett el az Arab Liga döntéséhez: 1964-ben megalakították a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ). Ezzel párhuzamosan egy addig ismeretlen szervezet, a Fatah, 1965. január 1-jén megkezdte katonai támadásait Izrael ellen. Az 1967-es újabb arab vereség a harmadik arab–izraeli, a hatnapos háborúban megteremtette a feltételeket a palesztin harcok önállósodására. 1969. február 1-jén a Fatah vezetőjét, Jasszer Arafatot, választották meg a PFSZ végrehajtó bizottságának elnökévé.

A palesztin nemzeti mozgalom létrejötte a nemzetközi színtéren egybeesett az indokínai népek harcával az amerikai beavatkozás ellen, a latin-amerikai gerillamozgalmak és a fegyveres harc megkezdésével a portugál gyarmatosítók, illetve a dél-afrikai apartheid rezsim ellen. Jean Genet francia író 1986-ban Egy megszállott szerelmes című regényében így foglalja össze álmait: Palesztina a szíve „egy óriási forradalomnak, amely tűzijáték-virágok formájában terjed, a tűz átcsap egyik bankról a másikra, operáról operára, börtönről a bíróságokra.”

A remény hosszú ideig kitartott, ám a palesztinok belekeveredtek Libanon belső konfliktusaiba, célpontjai lettek Libanon megszállt területein az izraeli katonai akcióknak, és áldozataivá váltak az arab országok megosztottságának és egyes régióbéli országok (Irak, Szíria, Jordánia) a palesztin belügyekbe való beavatkozási kísérleteinek is, így fokozatosan kénytelenek voltak kevésbé ambiciózus célokat maguk elé tűzni és elfogadni Palesztina megosztásának elképzelését. Lépésről lépésre mondtak le a fegyveres harcról és a „külső akciókról” (mint amilyenek pl. a repülőgép-eltérítések voltak, amelyek ügyüket világszerte ismertté tették, de amelyeket a nyugati államok terroristának bélyegeztek meg). Fokozatosan áttértek a diplomáciai tárgyalások és más politikai megoldások terepére, például ezért hoztak létre többé-kevésbé stabil intézményeket (ifjúsági, női és más szervezeteket, szakszervezeteket, a szépírók egyesületét stb.).

 

Felsőbbrendűségi érzés a helyiekkel, a „bennszülöttekkel” szemben

A PFSZ azáltal kapott nemzetközi státuszt, hogy támaszkodni tudott az 1967-ben, a hatnapos háborúban megszállt területek, Ciszjordánia, Gáza és Kelet-Jeruzsálem lakosságának egyre erősödő lázadására: Arafat felszólalt az ENSZ éves közgyűlésén 1974. november 13-án. A PFSZ-et a világ országainak többsége elismerte, kivéve Izraelt és az USA-t, ez utóbbi csak az 1990-es években változtatott az álláspontján. Az 1980-as években az Európai Unió és Franciaország is támogatta, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy két elvet széles körben megismerjenek és elfogadjanak: a palesztinoknak joguk van az önrendelkezésre, és tárgyalni kell a képviselőjükkel, vagyis a PFSZ-szel.

Szükség volt még az 1987 decemberében kirobbant Intifádára és a hidegháború végére is ahhoz, hogy Washingtonban – William Clinton keresztapasága mellett – 1993. szeptember 13-án Jasszer Arafat és Jichák Rabin, az izraeli miniszterelnök, sikeresen aláírja az Oslói  egyezmény. 1994. július 1-jén Arafat berendezkedik, először Gázában és Jerikóban, a Palesztin Hatóságok nevében. A Megállapodás többértelmű szövegezését elvileg ellensúlyozta egy egyértelmű elv: a „területért békét” cserének tiszta elve. Létrehozták Izrael mellett, az 1967. június 4-i határokkal a Palesztin Államot. Ma már tudjuk, hogy ez a „békefolyamat” egy egyértelmű bukásba torkollott. A megadott „függetlenség” ellenére, a palesztinok hétköznapi élete egyre romlott, a helyváltoztatás a katonai ellenőrzőpontok számának növekedésével egyre nehézkesebbé vált. A gyarmatosítás megállíthatatlanul haladt előre az izraeli bal- és jobboldali kormányok idején is.

Hosszan lehet értekezni a kudarc különböző okairól, de a lényeg a cionista vállalkozás gyarmatosító jellege. Ebből következik az a felsőbbrendűségi érzés a „helyi lakossággal” szemben, ami az izraeli politikusokat arra tolja, hogy de facto ne ismerjék el egyenlőnek a palesztinokat, és ne ismerjék el az önrendelkezéshez való jogukat. Miközben a Tel-Aviv-i kormány számára az izraeliek biztonsága nagyon fontos, addig a palesztinokét semmibe sem veszik.

A 2000 szeptemberében kirobbant második Intifáda kudarca magával hozta a palesztin hatóságok érezhető meggyengülését, az iszlamista Hamasz ellenőrzése alatt álló Gáza és Arafat Fatahjának ellenőrzése alatt lévő Ciszjordánia közötti kapcsolatok megromlását. Azért még történtek vitathatatlan diplomáciai sikerek, mint például az ENSZ elismerte megfigyelői státuszban Palesztina tagságát, és körülbelül száz ország (de Franciaország nem) ismerte el Palesztinát. Egy másik siker: az erőteljes nacionalizmus, amely túllép a helyi viszonyokon, sőt a különböző emigrációban töltött adottságokon is. Sem a belső megosztottság, sem az izraeliek erőfeszítései sem érték el, hogy a palesztinok nem csak ragaszkodnak házaikhoz, de büszkén hivatkoznak nemzeti hova tartozásukra, a megszállt területeken és emigrációban is. Ma, a Palesztin Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a mandataire területeken[i] ugyanannyi palesztin él (ide számolva az izraeli állampolgárságúakat is), mint ahány izraeli, vagyis hatmillió, egy igazi rémálom a cionista vezetőknek, akik egy „lakatlan földről”, „lakosság nélküli földről” álmodtak.

„A békefolyamat felélesztése” ma illúzió – kivéve a „nemzetközi közösség” és Mahmud Abbasz elnök véleményét, aki az általa vezetett és mesterséges, lélegeztetőkészülékkel életben tartott adminisztráció fennmaradását látja benne, amely egyébként a tehetetlenkedését igazolja, azt, hogy nem képes valamilyen új, a nemzetközi jog alapján álló javaslattal előállni.

Milyen új stratégiával állnak majd elő a palesztinok? Idő kell egy új projekt kidolgozásához és befogadásához: az 1967-es háború által kinyitott ajtó véglegesen bezárult az oslói kudarccal, és a viták megosztják a palesztinokat. Fel kell-e adni a terület megosztásának elképzelését? Egy államot kell-e követelni? Fel kell-e oszlatni a Palesztin Hatóságot? Milyen szerepe legyen az erőszaknak? Még a fegyelmezettségéért elismert Hamaszban is éles viták zajlanak — ezt bizonyítja az új programja is, amely először ismeri el egy, az 1967-es határok kereteiben létrejövő állam tervét.

 

A konfliktus szimbolikus jelentése

De, mint azt két palesztin egyetemi oktató magyarázza, „a végleges politikai megoldás tervének hiányában, maradunk az alapjogok követelésénél, úgy mint a palesztin nép önrendelkezési joga, ami minden jövőbeli politikai kibontakozás része kell legyen: a megszállás és a gyarmatosítás alóli felszabadulás, a menekültek visszatérése az otthonukba és a tulajdonukba, a diszkriminációmentesség és az izraeli palesztinok egyenlő jogainak elismerése. Ez a három cél, mint az önrendelkezési jog lényegi elemei, ékesszólóan ki vannak fejtve a palesztin civil társadalom bojkott-felhívásában, melyben a beruházások leállítását és szankciókat követelnek Izrael ellen (BDS-Boycott, Divestment, Sanction), amíg ezek a célok nem teljesülnek”.

A BDS mozgalom, amelyet 2005. július 9-én indított el 171 nem-kormányzati szervezet, jelentős fejezet a palesztin történelemben: a politikai erők tehetetlensége után a civil társadalom vette át a stafétabotot. A békés mozgósítás az egyenlő jogokért – amit egyes, így történetesen a francia kormány is, megpróbálnak kriminalizálni – széles mozgósító erővel rendelkezik, mint azt a Gázai háború idején, 2014 nyarán tapasztalhattuk, Ázsiában, Latin-Amerikában és Európában.

Miért?

A XX század második felében két ügy volt képes a határokon átnyúlóan mozgósítani, vagyis megszólítani az egész világ lakosságát: Vietnám és Dél-Afrika. A felháborodás alapvető oka nem a halottak számában rejlett. A nemzetközi közvélemény nem kizárólag a morbid számláláson alapul; érzékenyen reagál a helyzetek szimbolikus jelentésére is. Egy adott pillanatban egy ügy egyetemes jelentéssel fejezi ki egy korszak igazságát. Eltérésük ellenére Vietnám és Dél-Afrika ügye is az Észak–Dél törésvonal mentén találta magát, és mind két konfliktus gyarmati színezetet hordozott.

Így van ez a palesztin üggyel is: de megváltozott a környezet. Már a dél-afrikai eset is – az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) szivárványszínű projektje, amely a „fekete hatalom” elméleteivel ellentétben „integrálta” a fehéreket – a korszak változását mutatta. A fegyveres harc már nem volt az egyetlen kiút, új utakat lehetett felderíteni a felszabadításért, a követelések központi elemévé vált a jogegyenlőség.

Palesztina, korunk leghosszabb konfliktusa, átnyúlik az egyszerű területi érdekütközés körén. Nem annyira a föld, hanem az igazság a kérdés, vagy inkább az állandóan újrakezdődő igazságtalanság. A megszállt területeken a lakosságnak szembe kell néznie egy olyan jelenséggel, amely máshol már megszűnt: a gyarmatosítás folyamatával. 1967-től Izrael több mint 650 000 gyarmatosítót telepített le Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, ezt a gyakorlatot a Nemzetközi Büntető Bíróság „háborús bűntényként” nevezte meg. A palesztinok napi életét földjeik kisajátítása, házaik lerombolása, letartóztatások – a férfi lakosság többsége már volt börtönben – kínzások, azonnal lövő katonaság, és egy olyan fal építése, amelynek nem az a célja, hogy elválasszon két lakosságot, hanem bezárja az egyiket – jellemzik. Apránként egy szigetekből álló bantusztán képe rajzolódik ki, melyeket olyan utak kerülgetnek, amelyeken csak az izraeliek járhatnak – ez a típusú diszkrimináció még Dél-Afrikában sem létezett. A lakosságot speciális törvényekkel igazgatják egy olyan rendszerben, amely sokban hasonlít az apartheidre: két lakosság, palesztinok és gyarmatosítók, ugyanazon a területen (Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem), kétféle és különböző törvényeknek, törvényi szabályoknak, és bíróságoknak alávetve.

Szerte a világon több millió ember érzi magáénak a palesztinok harcát. Az egyenlő jogokért vívott saját harcukra és a diszkrimináció elleni felháborodásukra emlékezteti őket. A palesztinnal azonosulni tud a nyugati országok szegény külvárosaiban élő fiatalja, a földjéről elűzött indiai, a brit gyarmatosítás elleni harcaikra büszke ír. Ez persze egyáltalán nem képes biztosítani a palesztinok harcának sikerét, de ez a szolidaritás az egyik legfontosabb adu ásza a palesztinoknak, és azt azért biztosítja, hogy elszántságukon túl is, ügyük élő marad.

1917. november 2-án, lord Arthur James Balfour írta alá a brit kormány levelét, melyben bejelentették, hogy „készek kedvezően megítélni, miszerint a zsidó nép (a levél első változatában a zsidó faj kifejezést használta) nemzeti otthont alakítson ki Palesztina terültén, és mindent megtesznek, hogy elősegítsék ennek a célnak a megvalósulását”. „Egy nemzet – írta később Arthur Koestler író, aki a cionista szervezetek mellett harcolt – ünnepélyesen megígérte egy másik nemzetnek, egy harmadik nemzet területét.” Ez a gyarmatosító vállalkozás volt a kezdete egy hosszú évszázadig tartó zavargásnak, háborúknak, és gyűlöletnek. Ebből táplálkozik még ma is a régióban felgyülemlett keserűség. A palesztin dráma megoldása nem teremtene azonnal békét, de amíg tart a megszállás, addig nem lesz se béke, se stabilitás a Közel-Keleten.

Az instabilitás fészke

Néha a szír vagy a líbiai háborúra és mészárlásokra hivatkozva próbálják meg kisebbíteni Palesztina geopolitikai jelentőségét. Pedig a konfliktus egy korábban ennyire még sosem megosztott régióra van hatással. A palesztin ügy maradt az egyetlen, amely egységet teremt a különböző politikai és ideológiai áramlatok között az iszlamista vagy kommunista, a nacionalista vagy liberális arab világban. A régió (és azon túl is a muzulmán világ) minden lakója szemében a Nyugat politikája, Izrael támogatása, egy alapvető igazságtalanságot, a nemzetközi jog megtagadását testesíti meg.

A palesztin helyzet hetven éve táplálja a megaláztatás érzését és ezen is túl a régió instabil helyzetét. Az 1948-49-es háború kiváltotta a nyugat-barát rendszerek összeomlását és az 1956-os, 1967-es és 1982-es arab-izraeli háborúk kiváltó oka volt. Ma felerősíti a nemzeteken túlmutató mozgalmakat, mint az Al-Kaida vagy az Iszlám Állam szervezete (ISIS), amelyek megtelepedtek egyes palesztin táborokban.

David Petraeus tábornok, akkoriban a Centcom, az egész Közel-Keletet magába foglaló amerikai katonai zóna vezetője, a Szenátus katonai bizottságának meghallgatásán 2010 márciusában csak leírta a tényt: „A folytatólagos ellenségeskedés Izrael és egyes szomszédai között külön kihívást jelent, mivel nehezíti érdekeink érvényesítésének folytatását, egy fennhatóságunk alatt álló régióban. Az izraeli-palesztin feszültség gyakran csap át erőszakba és kiterjedt fegyveres összetűzésekbe. A konfliktus Amerika-ellenes érzelmeket vált ki, mivel úgy érzékelik, hogy az USA Izraelt favorizálja. A palesztin ügy miatti arab ellenérzés korlátozza a hatalmunkat, a régió kormányaival és népeivel fennálló kapcsolataink elmélyültségét és gyengíti a mérsékelt rendszerek elfogadottságát az arab világban. Az Al-Kaida és más militáns csoportok ezt a haragot használják fel a mozgósításra.”

Ennél nem lehetett jobban megfogalmazni.


Fordította: Morva Judit

 

[i] A hajdani angol gyarmati területek neve – a ford. megj.