Az egymásba fonódó válságok

Kategória: 2017. augusztus
Írta: Razmig Keucheyan
Találatok: 2683

válság kMint azt Reinhart Koselleck kimutatta, a modern emberhez eredendően hozzátartozik a válságélmény.[1] A technológia változása, a gazdasági ciklusok vagy a kultúra fejlődése mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy az újat, mint olyant egy állandó jelenségnek érezzük. Ezáltal pedig elkerülhetetlenül együtt élünk a korszakvég-hangulattal is.

De az is lehet, hogy valóságos a válság, sőt az is, hogy többféle válság együttesen van jelen. Ez történik most, amikor is elválaszthatatlanul összefonódnak a politikai, a gazdasági és az ökológiai krízisek. Hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a három dimenzió? Az utóbbi évtizedekben kutatók és kritikai mozgalmak sora gondolkodott ezen.

Viták a politikáról

A mai krízis elsősorban politikai. Három alapvető megközelítés van érvényben ezzel kapcsolatban. Az első azt a kérdést teszi fel, hogy a jelenlegi, különösen korrupt és mohó elit okozza-e a feszültséget, vagy létezik egy mélyebb és általánosabb elégedetlenség a képviseleti demokrácia intézményeivel szemben? Vagyis maga „a képviseleti rendszer van-e válságban”, és ezért magas a nem-szavazók aránya, ezért szavaznak a szélsőjobbra, vagy ezért jelentek meg intézményes kereteken kívüli politikai mozgalmak, mint például „a megvédendő tér” mozgalom a Notre-Dame-des-Landes környékére tervezett repülőtér-építés ellen, amely hosszú évek óta (1972[2]) tart Loire-Atlantique megyében.

Az első álláspontot Iñigo Errejón, a spanyol Podemos párt egyik alapítója képviseli, aki szerint a lakosság többsége továbbra is bízik az igazságszolgáltatásban, a parlamentben, a kormányzatban, röviden a demokratikus államban.[3] Amiben viszont nem hisznek az emberek, az a híres 1%, vagyis az, hogy az elit képes a közjóért munkálkodni, képes gazdagságot előállítani, és képes betartani a törvényeket. Ebből következik, hogy a kritikus mozgalmaknak – mint a Podemos – nem azért kell harcolniuk, hogy meghaladjuk a képviseleti demokráciát, hanem azért, hogy egészséges alapon újraindítsuk. Ebben a felfogásban egyértelműen benne van a keynesi harminc jóléti év utáni vágyakozás, a jól ismert nosztalgia a háború utáni politikai rend után. Iñigo Errejón kiemeli, hogy a demokrácia újjáélesztéséhez szükség van a képviseleti intézmények és a társadalmi mozgalmak együttműködésére az alapoknál.

Van egy jobboldali változata is ennek az álláspontnak, amelyet például Donald Trump személyesít meg. Kritizálja a washingtoni elitet és a többségi médiát, és szintén azt ígéri, hogy visszaadja a hatalmat a népnek. Gyakran hivatkozik a „mozgalomra”, amely a hatalomba segítette, és amely szerinte meghaladja a hagyományos demokrata–republikánus megosztottságot. 2017. február 24-én, a konzervatív választmányi gyűlésen habozás nélkül merte dicsérni az előválasztások demokrata jelöltjét, Bernie Sanderst, akinek sok híve – szerinte – az elnökválasztáson rászavazott.

 

A második megközelítés a politikai válságot illetően épp az 1970-es években Stuart Hall által „erőteljes populizmusnak” nevezett jelenség felbukkanásáról szól, ennek volt első történelmi megjelenése a thatcherizmus.[4] Ehhez a formához háttérként hozzátartozik a gazdasági visszaesés és a baloldal meggyengülése; egy kettős krízis, amely legyengítette a háború utáni szociáldemokrata politikai konszenzust.

Az erőteljes populizmusnak Stuart Hall szerint az a fő jellemzője, hogy gyakran baloldali értékekre támaszkodik, de eltéríti őket eredeti jelentésüktől, és reakciós tartalmat ad nekik. Például a társadalmak demokratizálódása nyomán mélyen beleivódott a lakosságba az egyenlőségre törekvés. A thatcherizmus erre a vágyra építve ágált a „visszaélők”, vagyis azok ellen, akik nem jogosultan vesznek igénybe szociális támogatásokat, szemben a becsületesnek feltételezett többséggel, vagyis a néppel. Természetesen a visszaélők, gyakran – bár nem mindig – a külföldiek, a „jó nép” pedig a helyiek. Ezt az ideológiát testesíti meg Orbán Viktor és a brit Theresa May is, vagy Franciaországban, az ígéretes jövő előtt álló Nemzeti Front elnöke, Marine Le Pen.

 

A harmadik álláspont a „képviseleti demokrácia” eredetét kérdőjelezi meg. Egyes szerzők, mint Toni Negri vagy David Graeber, azt állítják, hogy jelenleg, a közösségi oldalak és az „immateriális” munka jelentőségének megnövekedése következtében, új társadalmi „együttműködési formák” jöttek létre.[5] Ezek az új társadalmi jelenségek ellenmondásban vannak a képviseleti demokráciával, hiszen az a XIX. és a XX. század társadalmi kapcsolatainak tipikus megfelelője. A „képviselet” és a „részvétel” ellentétéről van itt szó. A „képviselet válsága” tehát szerintük a társadalmi kapcsolatok formáinak fejlődésében gyökeredzik.

Wolfgang Streeck szociológus szerint a „képviseleti válságot” épp fordítva, a kapitalizmus gazdasági ellentmondásai magyarázzák. A keynesi jóléti harminc év lecsengésével véget ért a kapitalizmus és a demokrácia közötti szövetség is, amely pedig a lehető legjobb burka volt a kapitalizmusnak. A gazdasági kapitalizmus a kifulladás jeleit mutatja, hiszen képtelen felmutatni valós növekedést, és nem képes kielégíteni a lakosság jóléti keresletét. Ebből következik, hogy a kapitalizmus a jövőben egyre kevésbé demokratikus politikai formációkkal fog szövetséget kötni.

 

Viták a gazdaságról

A korunk szélsőséges jelenségeiről folyó viták a gazdasági kérdéseket is kivesézik. Vajon egy pénzügyi válsággal állunk-e szembe, amely később megfertőzte a „reál” gazdaságot is? Vagy pedig a kezdetektől a felhalmozás válságát nyögjük, amelynek a középpontja a „reál” gazdaságban van? Ebben a második esetben nem a pénzügyi szektor a probléma forrása, az csak a visszfénye a mögöttes „objektív” ellenmondásoknak, amelyek a termelési módban vannak jelen. Ez a válság középpontjáról folyó vita szorosan kötődik ahhoz a kérdéshez, hogy vajon felépült-e a kapitalizmus az 1970-es évek válságából, abból, amely véget vetett a keynesi jóléti harminc évnek, vagy pedig a mai napig ebben a hosszú krízisben vagyunk benne?

Leo Panitch politológus és Sam Gindin szakszervezeti aktivista úgy ítélik meg, hogy a profitráta szintje helyreállt az 1980-as évek közepére és az 1990-es évekre,[6] ami szerintük azt jelenti, hogy a kapitalizmus túljutott az 1970-es évek válságán. Ebben az értelemben a 2007-es események egy új és jelentős válság megjelenését jelentik, amely a negyedik nagyválság a kapitalizmus történetében, az 1873–1896-os, majd az 1929-cel kezdődő, nagy gazdasági világválság, és az 1970-es évek válságait követően. A történész Robert Brenner épp fordítva, amellett kardoskodik, hogy sose léptünk ki a ’70-es évek[7] válságának hullámteréből, és a mai problémák csak új megjelenési formákat képviselnek. Szerinte a profitráta – a pénzügyi szektor és a „fiktív” tőke erőteljes bevetésével – csak látszatra állt helyre.

Láthatjuk, hogy a válság és a krízis szavak használata mindig kapcsolódik a történelmi szakaszolás kérdéséhez.

 

Egy másik gazdasági vita a Japánban és Európában már három évtizede megfigyelhető gyenge vagy nem is létező növekedés kérdése körül bontakozott ki. Egy hosszú távú, esetleg végleges jelenséget kell-e ebben felismernünk, vagy pedig egy tényleg hosszú és mély visszaesést, amely azonban beleilleszkedik a kapitalista gazdaság hagyományos ciklusaiba? Máshogy megfogalmazva a kérdést, egy „évszázados pangást” vagy egy „nulla növekedéses, stagnáló állapot” [8] élünk-e meg? Ezt a fogalmat mások mellett, John Stuart Mill dolgozta ki azokra a történelmi helyzetekre, amelyekben a kapitalista gazdaság ciklikus jellege megszakad, és a gazdaság tartósan stagnáló állapotba kerül. Millnél a stagnáló állapotnak pozitív jelentése van: az emberiség végre felhagyhat azzal a feladattal, hogy mindig többet kell termelni és több gazdagságot előállítani, helyette ennél érdekesebb tevékenységekre, mint például a művészetekre áldozhat. De a stagnáló kapitalizmus, mint elképzelés egy ellenmondást rejt magában, hiszen a kapitalizmus lényegét tekintve dinamikus, és ezért e kifejezés sok vitát váltott ki a XIX. században.

 

A gazdasági vitának van egy harmadik változata is, amely szerint a válság magát a harminc jóléti évet érinti. Az a kérdés, vajon egyedüli kivétel volt-e a kapitalizmus történetében, vagy pedig ez a normális formája a felhalmozásnak. Lehet hogy csak egy különleges konjunkturális helyzetből fakadtak az 1945–1973-as évek előzmény nélküli kiugró növekedési rátái – melynek következtében a fejlett tőkés országokban általánosan nőtt az életszínvonal, miközben csökkent az egyenlőtlenség –, amely soha többé nem fog újra megjelenni.  Egyesek azonban remélik, hogy a jövőben a gazdaság digitalizálása, a biotechnológiai forradalom és a megújuló energia, vagy e három tényező valamilyen kombinációja következtében a kapitalizmus megint hasonló növekedési rátákat lesz képes produkálni.

 

Viták az ökológiáról

A politika és a gazdaság után a válság harmadik dimenziója az ökológia. Ebben mutatkozik meg a legjobban a mai korszak tényleg teljesen új jellege. Túléli-e a kapitalizmus a környezeti veszélyeket? Egyes gondolkodók, mint Jason Moore és Daniel Tanuro úgy értékelik, hogy a rendszer csak azért virágzott három évszázadon át, mert a természetet ingyen vagy nagyon olcsón zsákmányolta ki.[9] Ezt a ritka erőforrást a kapitalizmus úgy használta, mintha korlátlanul állna rendelkezésre. A természetet nemcsak mint inputot vagyis anyagfelhasználást – a nyersanyagot alakította át árucikkekké –, hanem úgy is, mint kibocsátást, outputot használta – kidobálta, mint egy globális szemetesládába a hulladékot, a gazdasági tevékenység melléktermékeit, vagyis a kapitalista felhalmozás negatív externáliáit.  

Pedig, mint arról a környezeti zavarok tanúskodnak, a természet már nincs abban az állapotban, hogy ellássa a kettős feladatot, hogy olcsó erőforrásként és olcsó hulladék-felvevőhelyként szolgáljon a kapitalizmusnak. Egyes, a modern társadalom működéséhez elengedhetetlen erőforrások (víz, kőolaj, tiszta levegő stb.) már hiánycikkek, közben a természet fenntartása és megtisztítása egyre többe kerül. Például bizonyos szennyeződések egyre több egészségügyi kiadást okoznak, ami lefelé húzza a profitrátát. Immanuel Wallerstein szociológus könyörtelen ítéletet mondott: a kapitalizmus már nem tart sokáig, pontosan azért, mert kötelezően szüksége van az olcsó természetre.

De ez az ítélet nem veszi figyelembe a kapitalizmus alkalmazkodó képességét, válaszolják más kritikusan gondolkodók. A gazdasági rendszer képes lesz túllépni ezen a válságon is, mint ahogy túllépett az összes előzőn is. Egy 1974-es írásában a filozófus André Gorz már akkor kimondta: „A kapitalizmus messze nem omlik össze a válságtól, hanem ahogy mindig is, képes lesz kezelni azt: a jól fekvő pénzügyi csoportok nyernek majd versenytársaik válságából, és olcsón felvásárolják azokat, és ezáltal kiterjesztik uralmukat a gazdaságon. A központi hatalom pedig megerősíti a társadalom fölötti ellenőrzést: a technokrata szakértők kidolgoznak és bevezetnek majd optimális szennyezésfelszámolási és termelési normákat.[10]

A közgazdász Michel Aglietta is elképzelhetőnek tartja egy, a megújuló energiákra alapuló „zöld” kapitalizmus megjelenését, amely elhoz egy új, hosszú távú növekedési ciklust. Szerinte a XXI. században Kína lehetne ennek az új ciklusnak a vezérszereplője, ahogy a XX. század első felében az USA volt a fordista ciklus vezére. A 2015-ben beindított európai kampány az „egymillió klíma-munkahelyért” pedig azon az elképzelésen alapul, hogy a „klíma-munkahelyekre”[11] épül fel egy új társadalmi modell. A megújuló energiák köré szerveződve a kapitalizmus képes lehet meghaladni a természet ingyenes felhasználását és a fosszilis energiákat. De megmaradna kapitalizmusnak.

 

A jelenlegi három krízis közül a környezeti a legkevésbé megfogható, és ugyanakkor valószínűleg a legalapvetőbb abban az értelemben, hogy milyen hatással lehet a társadalomra. Szó szerinti értelemben nem is beszélhetünk egy válságról, amely feltételezné, hogy van egy előtte, egy alatta és egy utána levő időszak – vagyis valamikor kilépünk majd belőle. Ha feltételezzük is, hogy a fejlett ipari országok elfogadnak egy sor drasztikus és szükséges intézkedést az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére – ma még messze vagyunk ettől –, a klímaváltozás már most is megfordíthatatlan következményekkel járt. A „nemzetközi közösség” csak annyit tehet, hogy (erőteljesen) korlátozza ezeket a következményeket, de a visszafordítás többé már nem lehetséges.

Ahhoz hogy idáig eljussunk, merész megoldásokat kell találni a politikai és gazdasági válságokra. A felmelegedés alkalmat teremthet a demokrácia újjászervezésére. A társadalmak idomulása az új klímaviszonyokhoz a lakosság mindennapjainak teljes átszervezését követeli meg. De egy ekkora változás nem történhet meg a lakosság bevonása nélkül, ehhez be kell vetni a tudását és összes képességét. Az alapokról induló új demokratikus intézményeket kell létrehozni.

Gazdasági szempontból a köztartozások teljes vagy részleges lenullázása lehetne például egy tipikusan ökológiai intézkedés Ha az állam nem képes jelentős beruházásokba kezdeni az energetikai átmenet finanszírozása érdekében, az csak részben fakad a politikai akarat hiányából, az állam a hitelezőinek a rabja. A politikai, gazdasági és ökológiai válság, mint azt látjuk, egy és ugyanazon probléma felé mutat.

 

A szerző szociológus. A La Nature est un champ de bataille [A természet egy valódi csatatér], című könyv szerzője. Zones, Párizs, 2014.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Reinhart Koselleck: Le Futur passé. Contribution à la sémantique des temps historiques [Az elmúlt jövő. Hozzájárulás a múlt idők szemantikai kérdéseihez], Éditions de l’EHESS, Párizs, 1990.

[2] A mozgalmat bemutató cikket franciául vagy angolul lásd: https://fr.wikipedia.org/wiki/A%C3%A9roport_du_Grand_Ouest  és https://en.wikipedia.org/wiki/A%C3%A9roport_du_Grand_Ouest  a ford. megj.

[3] Lásd franciául például a Ballast-ban megjelent interjút «Podemos à mi-chemin [Podemos félúton», 2016. május 4., www.revue-ballast.fr

[4] Margaret Thatcher Nagy-Britannia miniszterelnöke volt 1979–1990 között. Lásd Stuart Hall: Le Populisme autoritaire. Puissance de la droite et impuissance de la gauche au temps du thatchérisme et du blairisme [Tekintélyelvű populizmus. A jobboldal ereje és a baloldal erőtlensége a thatcherizmus és a blairizmus idején], Amsterdam, Párizs, 2008.

[5] Lásd például Michael Hardt és Toni Negri: Empire [Birodalom], Exils, Párizs, 2000.

[6] Lásd Leo Panitch és Sam Gindin: The Making of Global Capitalism. The Political Economy of American Empire, Verso, London, 2013.

[7] Vö. Robert Brenner, The Economics of Global Turbulence : The Advanced Capitalist Economies from Long Boom to Long Downturn, 1945–2005, Verso, 2006.

[8] Lásd Cédric Durand és Philippe Légé: Vers un retour de la question de l’état stationnaire? Les analyses marxistes, postkeynésiennes et régulationnistes face à l’après-crise [Visszatérünk a stagnáló állapot kérdéséhez? A marxista, keyniánus és regulációs elemzések a válság-utáni korszakban », Arnaud Diemer és Sylvie Dozolme (szerkesztésében), Les Enseignements de la crise des subprimes [A suprimes válság tanulságai], Clément Juglar, Párizs, 2011.

[9] Lásd például Jason Moore: Capitalism in the Web of Life. Ecology and the Accumulation of Capital, Verso, 2015.

[10] Lásd André Gorz: Leur écologie et la nôtre [Az ő ökológiájuk és a miénk], Le Monde diplomatique, 2010. április

[11] Lásd: www.climate-change-jobs.org