Már kapható az 1917-es szovjet forradalom századik évfordulójára készített kiadványunk.
A Magyardiplo csapata által Olvasóinknak készített cikkgyűjtemény első cikkét, Serge Halimi a Le Monde diplomatique elnök-igazgatójának értékelését adjuk most közre – kedvcsinálóként.
CCCP: Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (1) . Kezdetben nem egy földrajzi területre, hanem egy eszmére, a világforradalomra utalt. A „határai” végül is az Oroszországban győztes forradalom területi határai lettek. Egy óriási, tisztavörös zászló felső részén a sarló és kalapács szimbolizálja az új államot. Első himnusza az Internacionálé lett.
Lenin, a Szovjetunió alapítója kétségtelenül internacionalista. Hivatásos forradalmár volt, életének nagy részét száműzetésben élte le (München, London, Párizs, Krakkó, Zürich, Helsinki...). A munkásmozgalom szinte minden fontos vitájában részt vett. Miután Oroszországban kirobbant a forradalom és a cár lemondott, 1917 áprilisában visszatért hazájába, és hiába vagyunk az I. világháború legkiélezettebb időszakában, a vonaton a Marseillaise-t hallani, azt a dalt, amely a Francia Forradalmat jelképezi. Lenin tanulmányaiban gyakrabban hivatkozik a francia forradalomra, mint a cári Oroszország történelmére. Célja: legalább olyan jól csinálni, mint a jakobinusok, „a legjobb példa a demokratikus forradalomra, és a királyok koalíciója elleni ellenállásra”, (2) tovább tartani ki, mint a párizsi Kommün. A nacionalizmusnak tehát semmilyen szerep sem jut ebben a célkitűzésben.
A bolsevik vezér később így emlékezik: már 1914-től, szemben a legtöbb európai szocialistával és szakszervezetissel, akik hagyták magukat besorozni a külföldi ellenséggel szembeni „szent szövetségbe”, Lenin pártja nem félt felvetni a cári monarchia vereségét és rámutatni, hogy a „háború két imperialista fél ragadozó háborúja”. Ahogy tehát hatalomra jutnak a bolsevikok, „békét javasoltak minden népnek és [vállalták], hogy megtesznek mindent, ami csak lehetséges, hogy siettessék a forradalmat Németországban és más országokban”. (3) Tehát internacionalizmus ebben is, ekkor is!
Vár az európai forradalomra
A legnagyobb ellenmondás, amellyel szembe kellett nézniük, és amelynek súlyos következményei lettek: egy olyan párt volt képes kihasználni a Romanov-dinasztia hirtelen bukását és azt, hogy nincs más komoly jelölt a hatalomra, (4) és magához ragadni az államapparátust és a kormányzást, amely egy olyan ország proletárdiktatúrát hirdető munkáspártja volt, amelyben a munkásosztály csak a lakosság alig 3%-át teszi ki. De van-e ennek jelentősége a kezdetben, hiszen a siker csak átmeneti, a támogatásnak, az erőnek külföldről kell majd jönnie, a fejlettebb országokból, a politikailag képzettebbektől. Ez csak hetek, esetleg hónapok kérdése: Németországban, Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban érik a harag, egymást követik a lázadások. 1917 októberében Lenin türelmetlen. Az orosz felkelés már nem képes várni, hiszen „már megjelent egy nagy változás, egy világméretű forradalom összes cáfolhatatlan tünete”. A bolsevikoknak jutott az első sortűz elsütésének feladata. Várva az utánuk jövőkre.
Berlinben, Münchenben, Budapesten a változást követelőket leverik. És amikor az „új hatalom minden háborúban lévő népnek az azonnali, területfoglalás és kártérítés nélküli békét javasolja”, a birodalmi Németország folytatja a harcokat, számítva arra, hogy az orosz katonáknak, a maguk részéről, elegük van a mészárlásból. Hogy megmeneküljön, a fiatal állam aláírja a breszt-litovszki szerződést, és lemond területeinek egy részéről. Földet ad, hogy időt nyerjen, hiszen továbbra is vár az európai forradalomra… Ehelyett azonban a következő lépés az ellenforradalomé: a Lenin által javasolt „munkások békéje minden kapitalista ellen” – helyett tíz expedíciós erő (USA, Kanada, Franciaország, Egyesült Királyság, Szerbia, Finnország, Románia, Törökország, Görögország, Japán) siet a „fehér” seregek segítségére, hogy visszaállítsák a régi rendet.
Szovjetoroszország és az elkerülhetetlen forradalom mítosza
A forradalmi Oroszország 1921-ben győztesen, de lerombolva kerül ki ebből az új háborúból. És kiközösítetten a nagyhatalmak által, akik annál is inkább ellenségesek vele, hiszen soha sem titkolta szándékát, hogy megbuktassa őket. Október után a tőke elveszítette hatalmát a Föld legnagyobb kiterjedésű országában. És mintha ez a villámcsapás nem lenne elegendő, a kommunista – borzas, fenyegető, kozmopolita, zsidó, késsel a szájában – többé már nem csak orosz nemzeti jellegzetesség maradt, akit végül is be lehet szorítani egy „cordon sanitaire” mögé. Már belső ellenség is, a moszkvai központú Internacionálé fegyelmezett gyalogosa, a szociális forradalom fenyegető harcosa. Itt és most, és mindenütt másutt is.
Félelem? Ugyanakkor remény is, szívós remény annak ellenére, hogy útját vértócsák övezik. „Marx emlékének meggyalázása, amikor Szovjetoroszország zsarnokai Marx kultuszát ünneplik” – írta Simone Weil filozófus és munkásaktivista 1934-ben. Három évvel később, a sztálini tisztogatások csúcspontján, amikor a bolsevik vezetők 70%-át kivégzik, pedig így fogalmaz: „Szovjetoroszország mítosza felforgató abban az értelemben, hogy a munkafelügyelő által elbocsátott kommunista gyári munkás azt érzi, hogy mögötte ott van a Vörös Hadsereg és Magnyitogorszk, és ez segít megőrizni büszkeségét. Bár ugyanezt a szerepet tölti be elvontabb formában a történelmileg elkerülhetetlen forradalom mítosza: amikor valaki nyomorult és magányos, fontos érzés, ha tudja, vele van a történelmi igazság.” (5)
És a tény: az elmúlt évszázad legfontosabb politikai mozgalma, az a társadalmi rendszer, amely a világ egy harmadát szabályozta. Még legfélresiklottabb formáiban is azt jelentette majdnem mindenütt, hogy eltörölték a kapitalista tulajdont, fejlesztették az oktatást, ingyenessé tették az egészségügyet, emancipálták a nőket, támogattak – diplomáciai, katonai, pénzügyi, technikai eszközökkel – majd minden gyarmati felszabadító harcot és az újonnan alakult független államokat. És akkor még nem beszéltünk „az alsó néposztályok sosem látott politikai előléptetéséről”, ami „munkásokat és parasztokat helyezett az addig kizárólag a polgárok képviselőinek fenntartott hatalmi pozíciókba”. (6)
A kommunista aktivisták közötti nemzetközi kapcsolatok ugyanúgy kiterjedtek, nyelvtől, vallástól, etnikumtól, határoktól függetlenül, mint ma a közösségi hálózatok. A Simone Weil által felemlegetett gyári munkás hite-reménye ugyanazzal az erővel jelent meg, amikor Magnyitogorszkra gondolt az 1930-as évek radikális és szekuláris Franciaországában, mint a protestáns Németországban, a konfuciánus Kínában, a muzulmán Indonéziában, a dohányültetvényeken Kubában, vagy az ausztrál birkanyírók között. (7) Melyik politikai mozgalom képes ezt ma elmondani magáról?
Luis Sepulveda novellájában, A Csapajev katona esete Santiago de Chilében elmesél egy szolidaritási akciót a vietnámiakkal, 1965 decemberében, az amerikai háború idején. Az olvasó, ahogy előrehalad a történetben, megtudja, hogy a szerző a chilei kommunista párt Maurice Thorez pártcsoportjának volt a politikai titkára, hogy a barátja a Nguyen Van Troi pártcsoportot vezeti, és gyakran vitáztak a permanens forradalom elméletéről (Lev Trockij) vagy Lenin Állam és forradalom könyvéről, és tudják, hogy a „szentpétervári dumában a bolsevikok és a mensevikek hetvenkét órán át vitáztak, mielőtt felkelésre szólították volna az orosz népet”, és hogy amikor udvaroltak, akkor a lányokat Nyikolaj Osztrovszkij Az acélt megedzik regényével és szovjet filmekkel hódították meg... Ehhez hasonló internacionalista történetek a valóságban ezrével, sőt milliószámra fordultak elő.
A „boldog globalizáció” boldogtalan kísérőjelenségei
Moszkva után Davos? A Szovjetunió szétesése felgyorsította, a vele éppen ellentétes tendenciájú egyetemesség győzelmét: a tulajdonos osztályét. Az átalakulás annyira félelmetes volt, hogy már 2000-ben a következőket írta, egy figyelmet felkeltő cikkében Perry Anderson történész: „A reformáció korszaka után első ízben történik meg, hogy a nyugati félteke gondolatvilágában egyszerűen nincs ellenzék – vagyis egy rivális társadalmi elképzelést hordozó csoport – és szinte világszinten sem, ha eltekintünk az archaikus és működésképtelen vallásos elméletektől. […] A neoliberalizmus mint egységes elvek összessége, vetélytárs nélkül uralkodik a földgolyón.” (8)
Ennek kézzel fogható és jól jövedelmező következménye, ahogy Branko Milanović a Világbank közgazdásza kifejti, hogy 1988 óta a gazdagság növekedése az egyenlőtlenségek növekedését okozza, miközben 1914-től 1988-ig ez épp fordítva történt. De Milanović e társadalmi restaurációban nem vesz észre egy párhuzamot: „Az orosz forradalom, a szocialista és szakszervezeti mozgalmak nyomására – amelyeket még felerősített az alsó néposztályok elégedetlensége a gazdagok osztályával szemben, akiket felelősnek ítéltek a konfliktus kirobbantásában – elősegítette a jövedelem-újraelosztás jelenségét.” (9)
Progresszív jövedelemadó, munkatörvények, nyolcórás munkaidő, társadalombiztosítás, sőt az államügyeket sem bízták a gazdagokra: egyeseknél mindez nem volt független a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nyújtotta példától, másoknál a forradalomtól való félelemtől. Amióta az októberi forradalom kikerült a látótérből, a „boldog globalizáció” boldogtalan kísérőjelenségei egyre csak szaporodnak: a szociális vívmányok lebontása, a nyugat „beavatkozási joga”, a közszolgáltatások privatizálása, mindenféle forradalmi elképzelés – kommunista, anarchista, önigazgatási – lejáratása.
Néhány héttel megelőzve a Szovjetunió felbomlását, egy francia ügyvéd – közép-baloldali és akadémikus – 1991 augusztusában egy kissé melankolikusabban fogalmazott a „történelem végét” egyébként elkáprázva bejelentők hadánál. Jean-Denis Bredin írja akkoriban: „Lehet-e azt mondani, hogy a szocializmus, nálunk, talán csak egy más néven definiált radikalizmus volt. (10) És ha nem lett volna a kommunizmus, amely állandóan felügyelte, ellenőrizte, mindig készen arra, hogy a helyére lépjen, és megakadályozta, hogy túl hamar vagy túlzottan elsodródjon? […] Lehet-e azt mondani, hogy ezek a makacs, dacos és konok emberek, ezek a fáradhatatlan sztrájkolók, a gyárainkat és az utcáinkat megszállók, akik állandóan felfordulást okoztak, akik állandóan és konokul reformokat követeltek – miközben a forradalmat remélték –, ezek a történelemmel szembemenő marxisták voltak azok, akik megakadályozták, hogy a kapitalizmus nyugodt lelkiismerettel szundikáljon… Lehet, hogy sokat köszönhetünk nekik?” (11)
A „kommunizmus vége” úgy tűnt, hogy véget vetett a nagy vitának, amely az orosz forradalom után szembeállította a nemzetközi baloldal két legjelentősebb szárnyát: az egyik főszereplő veresége a másik győzelmét jelenti, vagyis a szociáldemokrácia elégtételt vett zabolátlan kistestvérén. De ez a győzelem csak rövid ideig tartott. A Téli Palota ostromának századik évfordulója tanúja lett a reformista ág vereségsorozatának. A Clinton dinasztiát elsöpörték, Anthony Blair, Felipe González és Gerhard Schröder üzletemberek, François Hollande-ról pedig szó se essék… Ugyanakkor újjászületett a türelmetlenség, a radikális elvárások egy formája ezekben az országokban – és másutt is.
Az 1789-es kétszáz éves ördögűzés illatú évforduló előtt nem sokkal Franciaországban, a szocialista Michel Rocard úgy ítélte meg, „hogy a forradalom veszélyes, és ha el lehet kerülni, akkor az a szerencsésebb megoldás”. (12) Harminc év telt el azóta, a globalizáció uralkodóvá vált, az árnyak visszatértek, a forradalom múmiája még mozog.
