A cikk második része a szovjetrendszer belső ellentmondásait boncolgatja, különös tekintettel a gazdaság és a politika viszonyára, vagy az értelmiség szerepére.
Felhívjuk Olvasóink figyelmét, hogy 1917 c könyvet minden megrendelőnek postáztuk. Kérjük jelezzék, ha nem kapták meg, és újra elküldjük – a szerk.
A szovjet ember
Hruscsov idejében az eredeti terv elviekben mit sem változott – mint sokan emlékezhetnek rá, az ígéretek szerint a nyolcvanasokban jött volna el a kommunizmus – azonban a gyakorlatban a proletárdiktatúra lassan átváltozott „az egész nép államává”, a hivatalos szövegekben a visszatérő formula immár a „néphatalom” lett. Az ouvrierizmus egyre inkább populizmust jelentett, a pártvezetők pedig inkább voltak a nép soraiból érkező narodnyikok, mint a bolsevik élcsapat régi hivatásos forradalmár tagjai. Tulajdonképpen a permanens rendkívüli állapot – melynek bizonyos jelenségeit aligha lehetett elkerülni egy ilyen politikai terv megvalósítása során, hiszen ahogy mondani szokás, a polgárháborúnak csak két frontja van – lassú lezárulásával, Sztálin halála után ez lett a „létező szocializmus” modellje: „népállam”, modernizáció, tervgazdálkodás, „a népi igazgatás” rendszerének gyakran csupán informális elismerése, az általános szociális garanciák rendszerének létrehozása, a lakosság iskolázottsági és kulturális szintjének emelése, a hatékony vertikális mobilitás és így tovább. A híres brezsnyevi pangás pedig semmi mást nem jelentett, mint az eredeti politikai terv immár ideológiai feladását is: elfogadni, hogy az ország és a szovjet ember olyan, amilyen – nem akarni többet meggyőzni senkit semmiről, amiben egyébként már mi sem hiszünk igazán.
Mit érthetünk ezen a „népi igazgatáson”? A hatvanas évek elejétől létrejött a beszámítások, a kis alkuk, az informális megkerülések rendszere, melyet minden „szocialista ember” jól ismer. A jóléti politikákért, a permanens osztályharc, az állandó mozgósítás, a közös nagy célok felfüggesztéséért, a nyugalomért, az individuális célok előtérbe helyezéséért a nép engedelmességgel fizetett. A józan népi bölcsesség elfogadta, hogy a teljes egyenlőség nem valósult meg, nagyon is vannak különbségek a felelősségek, képességek és javadalmazások között, de mindez nem változtatta meg alapvetően a rendszer „népi jellegét”.
A gondot más okozta. Tulajdonképpen az eredeti terv sikere, amely egy tekintetben cáfolhatatlan volt: a társadalmi hierarchia megdöntetett, a munkásosztályból származó káderek irányították az országot, a tervgazdaság pedig működött. A célok megvalósultak, de várttól igencsak eltérő következményeket hoztak magukkal.
Az eredeti politikai terv végleges feladását – kevésbé az ideológiában, mint a gyakorlatban: elvben a Szovjetunióban még a hetvenes években is a kommunizmus épült, miközben a rendszer egyre több elemet vett át a piaci kapitalizmusból – nagyban elősegítette a tervgazdálkodás gazdasági sikere. Ma már kevesen emlékeznek rá, de az 1929-es válság távolról sem csak a Szovjetunióban hozta magával a terv piaccal szembeni magasabbrendűségének gondolatát. Azaz a siker gazdasági volt, nem politikai: innentől kezdve nem az volt a kérdés, hogy a tőkés társadalomtól különböző társadalmi rendet hozzanak létre, hanem hogy felülmúlják a tőkés rendszert. Még maga Trockij is acéltonnákban mérte a szocializmust. A gazdaságé lett a főszerep, a politikát az ötéves tervek ritmusa szabályozta, azaz a politika egyenlő lett a terv végrehajtásának folyamatával. Minden kapitalista rendszerre jellemző a gazdaság totalitarizáló tendenciája, és ez érvényesült a Szovjetunióban is, így a gazdaság végül felzabálta a politikát. A prioritások ellentétükbe fordultak át: az eredeti politikai tervből egyszerűsítő ideológia lett, a politika és a gazdaság elkülönülésének megszüntetési kísérlete pedig elhozta a tervgazdálkodás diadalát. Aligha véletlen, hogy a végső bukás után kik kerültek hatalomra: a volt szovjet gazdasági minisztérium vezető káderei, a nagy ipari konglomerátumok vezetői, a „vörös bárók”. Mindez persze kiegészült a nép egyre növekvő közömbösségével minden iránt, ami az eredendő közös politikai tervet akár csak távolról is érintette volna: mindenki jól tudja, hogy a volt szovjet-blokkban a mai napig bármilyen magasztos gondolat vagy elv irónia, gúny, megvetés vagy egyenesen gyűlölet tárgya.
És a nép igen drágán fizette meg mindezt: a lehető legbanálisabb bukás során a világ második legnagyobb ipari hatalma olyan dezindusztrializáción esett át, amelyre még háborúk idején is ritkán találunk példát. Mindennek az áldozatai természetesen elsősorban éppen a munkások voltak: alig pár év leforgása után úgy tért vissza a kapitalizmus – ráadásul a lehető legtisztább formájában, megszabadulva mind a kapitalizmus előtti hagyományoktól, mind a munkásmozgalom ellenhatalmától, melyek Nyugaton a mai napig ellensúlyt képeznek némiképp – mintha mi sem történt volna.
És ellenségei
A szovjetrendszer konszolidációja és nagyjából 1956 – a XX. kongresszus és a magyar lázadás – között a rendszert sokan és igen szenvedélyesen gyűlölték a másik táborban, de végeredményben egyvalamit senki sem kérdőjelezett meg: a rendszer alternatívát képvisel a piaci kapitalizmussal szemben, és ami még fontosabb: működik. Olyannyira működik, hogy maguk a nyugati országok is kénytelenek voltak különböző engedményeket tenni a szovjetrendszer iránt vonzalmat érző néptömegek számára – ez a jóléti állam igaz története, így a végnapok kezdete aligha véletlenül esik egybe a Szovjetunió bukásával.
A nyugati burzsoázia gyűlölete nem tévesztett célt. A korban mindenki meg volt győződve arról, hogy egyvalamiben a szovjetrendszer biztosan nem állított valótlanságot: a föld valóban kifordult a sarkából, abban az értelemben, hogy az évszázadok óta uralkodó elitek elvesztették a hatalmukat és megtörtént, ami még soha, sehol. A társadalmi hierarchia felborult: az alsó néposztályok kerültek hatalomra. Nem véletlen, hogy a kezdetek kezdete, a Párizsi Kommün, amikor „a munkásosztály belépett a történelem színpadára”, volt a rendszer talán legfontosabb hivatkozási alapja. Mint ahogy az sem, hogy a szovjet-kísérlet éppen ebből a szempontból váltotta ki a legnagyobb gyűlöletet: „patkánylázadás”, ahogy a cizellált magyar jobboldal találta és találja nevezni a Tanácsköztársaságot.
Magának a rendszernek az ideológiája is ezt sugallta: itt nem a királyokat dicsőítették, hanem a parasztlázadásokat; nem a hatalmat, hanem az ellenállást; nem a rendet, hanem a forradalmat – a polgári forradalmi Marseillaise-t éppúgy énekeltették az iskolákban, mint a proletár Internacionálét; nem az engedelmességet, hanem az igazságtalanság elleni fellépést, és így tovább. Nem volt ez jelentőség nélküli, hiszen mindez megadta a népnek a kollektív méltóság legalábbis érzetét – noha, ha valaki mindezeket az elveket magán a szovjetrendszeren akarta számon kérni, akkor igen rosszul járt.
Hiszen volt ebben persze óriási képmutatás is, egy idő után csak az volt, de talán cinizmus jóval kevesebb, mint az azt megelőző és követő rendszerekben. Mikor 1990 után nyilvánosságra kerültek a párt belső dokumentumai, a történészek igencsak meglepődtek, hogy a belső levelezésekben, beszélgetésekben úgy beszéltek egymással a pártvezetők, mint a Pravda vezércikkeiben – el lehet képzelni mostani vezetőink egymás között hogyan beszélnek a népről.
És persze a magaskultúra járt a népnek is. Nem is volt mindez hatástalan: alighanem egy szovjetrendszerbéli munkás műveltebb volt, mint egy ma önmagát publicistának, sőt akár egyenesen irodalmi alaknak képzelő kisnyilas házmester, aki habzó szájjal panelprolizik.
Bizonyos szempontból a baloldalról jóval komolyabb kritikák illették a rezsimet – felvetve a kérdést, hogy lehet-e szocializmusnak nevezni egy országot, ahol létezik az állam, a pénz, a bérmunka, az alapvető elválasztás stb. stb. – mint a jobboldalról. A jobboldal számára ugyanis nem volt kérdés a szovjet-kísérlet antikapitalista és anti-burzsoá jellege. A marxizmusban kevéssé jártas ideológusok ezen alapvetően a piac koordináló szerepének korlátozását és a társadalmi hierarchia félresöprését értették – de ez mit sem változtatott a dolgon: mindenki biztos volt benne, hogy a szovjetrendszer valami más. Ez a meggyőződés nem változott 1956 után sem, csak az iránya módosult: ettől kezdve ezen ideológusok fő célja a rendszer demisztifikálása volt. A munkások, és a nép más tagjai, tulajdonképpen áldozatok a politikai szabadságtól való megfosztottság, a Gulág, a szegénység, az embertelenség szovjet börtönében. Természetesen ebben sok igazság volt, de „a szabad világ” embertelenségéről igen kevés szó esett: nem is arról beszélünk, hogy „Amerikában meg verik a négereket”, noha Amerikában verték a négereket, és egyébként még mindig verik, hanem a kapitalizmus fekete könyvéről, melynek lapjait olyan apróságok díszítik, mint a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, az imperialista háborúk, az ökológiai katasztrófa, vagy éppen a XIX. századi Manchester egy vidám napja.
Jellemző volt az is, hogy a rendszer igazi elvi ellenségei távolról sem a munkások voltak, hanem – a burzsoázia lényegi megsemmisítése után – az értelmiségiek. A munkásfelkelések (1953, 1956, 1968, 1980-81) azt kérték számon a rendszeren, hogy miért hazudja magáról azt, hogy szocializmus, míg az értelmiségiek mozgolódásai azt, hogy miért szocializmus. Hiszen a társadalmi hierarchiák felborulásának nagy vesztese, a kezdeti, a hivatásos forradalmárokat a hatalomba emelő szakasz után, elsősorban a „nem-termelőmunkát végző”, ezért a rendszer munkás-ideológiája szerint alacsonyabb státuszú, értelmiség volt, elsősorban a humán értelmiség. Nem véletlen, hogy olyan kevés értelmiségi könny hullott a rendszer bukása után, ami persze érthető, de azért az a teljes közöny, amivel e példátlan társadalmi-kulturális-gazdasági összeomlást végignézték egy szó nélkül az értelmiségiek, mindenesetre beszédes. Még az ilyesmire fogékony irodalomban is sok szó esett édösapákról, családregényekről, nyelvi bravúrokról, arról a katasztrófáról azonban, melyen a rendszerváltás alatt átestek a posztszovjet társadalmak: szinte semmi.
Az átmenet, a rendszerváltás példátlan szociális kegyetlenségét, érzéketlenségét, radikalizmusát aligha tudjuk megmagyarázni, ha nem feltételeznénk némi bosszúvágyat a „rendszerváltó – értelmiségi és gazdasági – elit” részéről a munkásosztállyal szemben. Elég kinyitni egy korabeli liberális újságot, hogy azonnal szembesüljünk mindezzel – amit persze a korszellem, vagyis a neoliberalizmus, és maga a munkaerőpiac globalizációja tett lehetővé és egyértelművé. A munkásosztály igencsak drágán fizette meg pár évtizedes uralmának árát.
Azon kevéssé lepődhetünk meg, hogy a felemelkedő gazdasági elit milyen szinte irracionális dühvel támadt a munkás-autonómia amúgy is kivérzett jelenségeire. A diadalmaskodó liberalizmus számára nem volt nagyobb ellenség a kilencvenes évek elején, mint a szakszervezet. Érdekes, hogy a „lenti” társadalmi rétegekből származó – mert nehezen tagadható, hogy a „létező szocializmusban” összehasonlíthatatlanul jelentősebb volt a vertikális mobilitás, mint előtte, vagy éppen napjainkban – értelmiség, és gazdasági elit sem volt hajlamos enyhíteni a nép sorsa iránti érzéketlenségen.
Mondanunk sem kell, hogy szembe menni a mainstream szovjetrendszer-elemzéssel, akár ahogy Rita di Leo teszi, akár máshogy, ma leginkább politikai feladat. Távolról sem menthetetlen dolgok mentegetéséről van szó, valamiféle nosztalgiáról, vagy éppen üres, szimbolikus hommage-ról.
A szovjetrendszer temetésekor nem csak attól az illúziótól vettünk búcsút, hogy a néphatalom lehetséges, hanem minden politikai terv, egyáltalán a politikai gondolat lehetőségétől is: a nagy, profán, politikai kísérletet két társadalmi szereplő kísérte a sírba: a munkás és az elkötelezett értelmiségi. Néha felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a szocialista/kommunista gondolat azért pusztult-e el egy jó időre, mert megszűnt a munkásosztály, vagy éppen fordítva, azért szűnt meg a munkásosztály, mint politikai tényező, mert meghalt a szocialista/kommunista eszme...
A mai ellenforradalmi időkben a nagyon széles spektrumú antikommunizmus fő vonása, hogy el sem tudja viselni a tényt, hogy „ott, az a valami, valamikor, megtörténhetett”. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy harc volt, hogy egy politikai terv nevében hadat lehetett üzenni istennek, úrnak, hazának. Mert jelenkorunkban is igaz: a társadalom alján levőknek nincs más fegyverük csak a politika, az osztályharc és más semmi. Azaz a társadalmi hatalom egyensúlyozása a politikai hatalommal.
Napjainkban már nem is az elfogult rágalmaké a fő szerep – mintha milliófajta kritika a rendszerrel szemben nem lenne legitim – hanem leginkább a hallgatásé: szinte kitöröltetik az emlékezetből a profán kísérlet, amelynek nagyságát, történelmi jelentőségét józan ésszel aligha lehetne tagadni.
Hiszen 1917-ben nem kritikával illették a Palotát – egy bizonyosat különösen: a Télit – hanem birtokukba vették, hogy „vitába szálljanak az évszázadokkal”.
