Bizonyosan nem a Hotel Jugoslavija volt az idei berlini filmfesztivál legprofesszionálisabb alkotása. A sztárok és a szuperprodukciók versenyéből inkább alkotója rokonszenves személyisége és baloldali elkötelezettsége emelte ki a Hotel Jugoslavija című filmet.
Alkotója, Nicolas Wagniéres svájci apa és szerb anya gyermekének született a hatvanas években, és kiskorában a szüleivel minden nyarat Belgrádban és a jugoszláv tengerparton töltöttek. Számára Jugoszlávia volt a nyár, az álmok országa, a svájci mellé jugoszláv útlevelet is kapott, és valamelyest szerbül is megtanult. Aztán széthullott az egykor egységes szép ország, véres háborúk törtek ki az egykori tagköztársaságok között, Nicolas-t pedig lefoglalta a maga svájci élete. Bő egy évtizeddel később, 2005-ben utazott először vissza Belgrádba, és döbbenten látta, hogy a város egykori ékessége, az egész Balkán legnagyobb szállodája, a Hotel Jugoslavija lepusztulva várja a csodát, azaz valami külföldi befektetőt.
Az egész film ebben a szállodában játszódik, csak néhány, hangsúlyosan kiválasztott archív filmrészlet szakítja meg a melankolikus emlékezést. Jugoszlávia fénykorában a hotelben amerikai elnöktől és királyoktól filmcsillagokon át a jugoszláv tagköztársaságok vezetőiig rengeteg híresség megfordult. Jelképe volt annak, hogy a semleges és szocialista Jugoszlávia az egész világra nyitott ország. Aztán megkezdődött a széthullás. A szállodát privatizálták, amit lehet, elloptak belőle, majd a NATO-gépek alaposan meg is bombázták. Akkor még újjáépítették, később megint lepusztult, befektetők jöttek, loptak és mentek. A rendező pedig évente visszament, lefilmezte az épület aktuális állapotát, felidézte saját emlékeit és elbeszélgetett a szálloda egykori dolgozóival.
Bratstvo i Jedinstvo, Testvériség és Egység. Ez volt a titói Jugoszlávia jelmondata. Félig idegenként, egy hazalátogató anya gyermekeként a rendező akkor elhitte, hogy ez az eszme működik és összetart egy soknemzetiségű országot, Hitt abban is, hogy az önigazgatás, a társult munka az ideális megoldás a szovjet blokk merev államszocializmusa és a kapitalizmus között, A beszélgetéseiből az is kiderül, hogy az önigazgatás ebben a szállodában bizonyosan működött, a dolgozói tanács nélkül a menedzsment semmilyen komolyabb döntést sem hozhatott. Sok pénz jutott szociális kiadásokra is, és a szálloda mégis nyereségesen működött, A privatizáció után szétverték a munkástanácsot, lényegében megszűntek a szociális támogatások, mégis rendre csődbe jutott a hotel.
Nicolas Wagniéres saját filmje narrátoraként rendkívül rokonszenvesen, szinte elfogódottan beszél arról, hogy ő ma is hisz a szocializmus önigazgató, dolgozói részvételre épülő formájában, mindabban, ami olyan sikeres országgá tette gyermekkora Jugoszláviáját. A Hotel Jugoslavija épülete számára annak a jelképe, hogy a nacionalista szenvedély és a kapitalizmus mohósága hogyan verte szét az országot. De, teszi hozzá, ő mégis hisz a szocializmusban, azaz pontosabban hisz abban a nosztalgiában, amelyet egykor e hit iránt érez.
Remélem, a Diplo magyar közössége valamilyen formában megismerheti ezt a nagyszerű, egyszerre szomorú és lélekemelő alkotást.
