Május, egy tengernyi remény

Értékes pillanat ez egy nép életében. Amikor a törvények fölött eljár az idő, a társadalom „gőze” meg-megemelkedik, mint egy fazék fölött a fedő. Egyszer csak belénk hasít a felismerés, hová vezetnek a szokások, a beletörődés, és eljutunk oda, hogy megkérdőjelezzük ezeket. A „Szürke városok folyama és nincs remény az óceánra (1) ” érzete találkozik más, sodróbb folyamokkal és minden felragyog, majd együtt ömlenek a tengerbe.

Az „Ez van!” helyett jön a „Miért is ne?”. A lázadások sorozata – ötven évvel ezelőtt még nem beszéltek a „harcok konvergenciájáról” – arra figyelmeztet, hogy a történelemnek nincs vége, és hogy a történelmet alakító reformok és forradalmak gyakran tűzték zászlajukra a vak engedelmesség és az alávetettség kényszerének eltörlését.

1968 májusában a főpróbát nem követte premier. Sőt, a lázadásnak, melyet az emberiség történelmének egyik legnagyobb munkássztrájkja kísért, szeplős lett az utóélete, mivel a leghangosabb képviselői éppen azok voltak, akik később a legrosszabb irányba fejlődtek. A tavaly októberben, baleset következtében elhunyt diákvezér, Jacques Sauvageot viszont éppen ellenkezőleg, a Májusi lázadás egyik igazán hiteles személyisége volt, akit pont ezért nem lehetett kisajátítani. Számára a Májusi lázadás „a közösségek terméke, hogy túllépjünk és meghaladjuk az egyénieskedést (2) ”. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy az akkori lázadók a kapitalizmus eltörlésén gondolkodtak, egy olyan kérdésen, melyet ma - és ezt nagyon sajnálta - „nagyon kevesen vetnek fel”. Ő is és elvtársai is tagadták azt a „modernitást”, amely a munka ésszerűsítésére alapoz, ahelyett, hogy a munka vagy a gazdagság felosztását célozná meg. Az a globalizáció, amiről ő álmodott, a „nemzetközi szolidaritás szükségszerű fejlődésében” gyökerezett, ebben bízott, nem pedig az áruk egyre gyorsabb áramlásában. Végül pedig 1968 Májusa nekik azt is jelentette, hogy harcolnak a hatalom ellen, amely már akkoriban is megpróbálta „az egyetemet egy nyereséges vállalkozássá alakítani (3) ”.

Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor máris megkérdőjeleződik az a ma uralkodó új közbeszéd, amely megpróbál minden politikai összeütközésből – ami kicsit idézni akarja ’68 májusát, viszont Emmanuel Macronnal, Angela Merkellel vagy Justin Trudeau-val az élen – a kulturális haladás és a magyar típusú „illiberális demokrácia” közötti harcot láttatni. Pedig különbözőségük ellenére, a nyitott társadalmak pluralizmusa és a nacionalista tekintélyelvűség mindenütt összefog egymással, hogy fenntartsa a gazdasági berendezkedést és az ebből származó elnyomó viszonyokat (4) . Felmutatni a francia elnököt, mint a modern demokrácia nemzetközi jelképét és szembe állítani a „szélsőségekkel,” igazán nagyon furcsa ellenmondás, hiszen épp most provokálja a szakszervezeteket, veszélybe sodorja a menekültjogot és úgy tűnik, hogy leghőbb vágya csak az, hogy a „francia fiatalok milliárdossá akarjanak válni”.

Emmanuel Macron úgy tervezte, hogy megünnepli 1968 májusát. Egy ilyen ünnepnek azonban csak akkor lenne értelme, ha azzal az éppen általa képviselt „régi világgal” való szembenállást ünnepelnénk. A régi világ azonban, amely még ötven év után is jól emlékszik az akkori rémületre, kész további revansot venni.