Mit keresnek az oroszok Szíriában?

Kategória: 2018. június
Írta: Nyikolaj Kozsanov
Találatok: 4615

bachar al assad et poutineAmikor Moszkva elszánta magát a szíriai beavatkozásra 2015 szeptemberében, akkor megmentette Bassár el-Aszad rendszerét, és visszanyerte az elvesztett területek nagy részét. A Kreml most saját politikai elképzelése szerint alakítja a helyi viszonyokat, és próbál kiegyensúlyozott kapcsolatot tartani a területen érdekelt minden szereplővel: a nyugatiakkal, a törökökkel, izraeliekkel, szaúdiakkal, és ne felejtkezzünk el az irániakról sem.

Oroszország 2015-ös szíriai katonai beavatkozása nem volt magától értetődő. A háború első évében (2011–2012) a Kreml úgy vélte, Bassár el-Aszad rendszere képes lesz felülkerekedni, amennyiben védelmet kap a külső beavatkozások ellen. Ez az illúzió fokozatosan szertefoszlott, ahogy egyre súlyosbodtak az összecsapások. Moszkva ekkor kísérletet tett Damaszkusz és „a nemzetközi közösség” közötti kompromisszumos megállapodásra, és az orosz vezetés kezdett különbséget tenni el-Aszad és a szíriai állam között. Moammer Kadhafi 2011-es bukása után rendszere darabokra hullott. Ebből az oroszok levonták a tanulságot, és Szíriában prioritásként kezelték az állami intézmények fenntartását. Annak idején úgy gondolták, hogy csak el-Aszad képes megakadályozni a szíriai állam szétesését. Ami persze nem jelentette azt, hogy készek lettek volna örökké kitartani az államfő személye mellett.

Az orosz vezetés sohasem bízott meg teljes mértékben el-Aszad-ban. Nem felejtették el neki, hogy hatalomra jutása idején, 2000-ben kísérletet tett Európához, különösen Franciaországhoz való közeledésre. Csak akkor fordult az oroszok felé, amikor ez a kísérlet kudarcot vallott a szíriaiak libanoni jelenléte miatt. Arra is jól emlékeznek, hogy az 1990-es és a 2000-es években Damaszkusz nem reagált a csecsenföldi orosz civilek és katonák elleni támadások után Szíriába elmenekült lázadókra vonatkozó orosz megkeresésekre sem. Így azután Moszkva óvatossá vált a Damaszkusszal való partnerségben. Egy 2016-ban mondott beszéde alkalmával Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy az egyik napról a másikra szövetséges-váltásra képes Szíriával nem akarja ugyanazt a hibát elkövetni, mint amit korábban Egyiptommal: 1972 júliusában Anvar Szadat úgy szakította meg a kapcsolatait a Szovjetunióval, hogy minden magyarázat nélkül több ezer szovjet katonai tanácsadót kiutasított.

2015 szeptemberében a szíriai ellenzék egyre nagyobb területeket foglalt el, és radikalizálódott is, ezért a Kreml erősen aggódni kezdett a damaszkuszi hatalom jövőjét illetően, a rendszer közeli összeomlásától tartott. Úgy vélte, hogy katonai és technológiai segítségnyújtással csak meghosszabbíthatja a rendszer agóniáját, de megmenteni azt nem tudja. Egy közvetlen és hosszú távú katonai beavatkozás célszerűbb megoldásnak látszott, mint az egyébként felmerülő két másik forgatókönyv: egyfelől eseti és költséges katonai támogatást nyújtani el-Aszadnak, vagy pedig hagyni hatalmának összeomlását. Az orosz vezetés döntését itt is a líbiai és az iraki előzmény befolyásolta, amelyeknél a fennálló rendszerek bukása semmi jót sem hozott. Nem akarták az oroszok, hogy Szíria a régió egy újabb dzsihádközpontjává váljon.

 

Szíria ne legyen dzsihádfészek

A Kreml már jóval 2015 szeptembere előtt figyelmeztette „a nemzetközi közösséget” erre a veszélyre. Kezdetben az orosz nyilatkozatok arra tették a hangsúlyt, hogy a közel-keleti válság egyik tényezője a Nyugat. A veszély akkor vált igazán fenyegetővé, amikor egyre több harcos érkezett Európából, Oroszországból, a Kaukázusból és Közép-Ázsiából, hogy az Iszlám Állam és más iszlám csoportok sorait erősítse Szíriában és Irakban. Az orosz titkosszolgálat és független elemzők is úgy számolnak, hogy 2015-ben közel 12 000 észak-kaukázusi vagy más orosz régiókból származó, illetve a külföldi csecsen közösségekből érkező oroszajkú harcos volt jelen és küzdött Szíriában különböző iszlamista csoportok soraiban, így például az an-Nuszra Front és az Ahrar-Al-Sham mellett. Ráadásul ezekben a csoportokban már több száz azeri és a volt Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiból érkező, például tádzsik, illetve üzbég harcos is jelen volt. Ezek nem mind azonosultak az Iszlám Állam ügyével, sem az an-Nuszra Frontéval. Többen úgy tekintettek a Szíriában folyó harcra, mint a saját országukban majdan megvívandó harcok előkészítő szakaszára.

Oroszország szíriai beavatkozásának egyik legfontosabb célkitűzése a rendszer politikai és katonai erejének helyreállítása volt. Így a bombázások elsődleges csapásai azokat a csoportokat sújtották, amelyek komoly fenyegetést jelentettek Damaszkusznak, beleértve azokat is, amelyek nem voltak iszlamisták, illetve amelyeket a Nyugat nem tekintett terroristáknak. De ezt a Kreml sohasem ismerte el, és ma is azt állítja, hogy csak terroristákat vett célba.

 

A szíriai rezsim megmentése

Az orosz katonai légierő bevetése hamar elért két célkitűzést. Először is megnőtt annak az esélye, hogy a szíriai rendszer hosszú távon fennmaradjon. Másfelől lehetetlenné tette, hogy a nyugati hadseregek repüléstilalmi zónát hozzanak létre, illetve esélytelenné tett egy közvetlen és sikeres szárazföldi beavatkozást a szíriai kormányerők ellen. Ugyanakkor más országokkal, köztük az Egyesült Államokkal Moszkva igyekezett információ cseréje és katonai műveletek koordinálása útján lépéseket tenni az Iszlám Állam elleni széles koalíció kialakítása érdekében – ebben részt vett volna Szíria is, ilyenformán el-Aszad kiszabadult volna a nemzetközi elszigeteltségből. A Latakia várostól dél-nyugatra fekvő Khmeimim bázison telepített légierő révén Moszkva diplomáciai pozíciója is megerősödött, mert nyilvánvalóvá vált, hogy semmilyen Szíriával kapcsolatos döntést nem lehet az ő álláspontja ellenére meghozni.

Sokkal ambiciózusabb céljai voltak tehát, mint a szír hatalom megmentése. Természetesen azt állította, hogy elsődleges törekvése a háború befejezése, és ezért kész volt létrehozni a nemzeti párbeszéd rendszerét a rezsim és az ellenzék között (kivéve ebből a radikális iszlamistákat és a külföldi haderőt). Ugyanakkor a nemzeti megbékélés folyamatát saját feltételei szerint indította be, így az ország területi egységének fenntartása és az Iszlám Állam elleni koalíció létrehozása is célja volt, ahogy azt Putyin elnök az ENSZ közgyűlésén 2015 szeptemberében bejelentette. Moszkva megkövetelte, hogy a létező szíriai állam fennmaradjon, a rendszer megváltoztatását csak a meglévő alkotmányos keretek között tudta elfogadni. 2016-ban Putyin elnök továbbra is szót emelt a szíriai békefolyamat mellett, amelyet úgy képzelt el, mint egy lehetőséget a fennálló rendszer és az ellenzék „egészséges” része közötti hatalommegosztásra. Addigra már nem lehetett Bassár el-Aszad eltávolítását a nemzeti párbeszéd előfeltételeként követelni.

 

Az oroszok kapták a jó fiú szerepet

Aleppó eleste 2016 decemberében megmutatta, hogy Oroszország, képes irányítani a dolgok alakulását Szíriában és az egész régióban. Még a Donald Trump megválasztásával átalakult amerikai politikai helyzet sem ingatta meg ebben a meggyőződésében. 2017-ben Moszkva úgy érezte, elérte egyik fő célját: sikerült megőrizni a rendszert, és visszaszerezni az elvesztett területek egy részét. De ezzel nincs vége: az orosz vezetés nem vonhatja ki haderejét, amíg nem fejeződnek be – az egyelőre meglehetősen hipotetikus – politikai tárgyalások.

Ebben a kontextusban jött be a képbe az asztanai néven ismertté vált tárgyalási platform (nevét a kazah főváros adta, ahol a tárgyalások elkezdődtek), amelyen lehetővé vált a tűzszünetről való tárgyalás Damaszkusz és az ellenzék között, és amely megkerülte az ENSZ Genfben indított tárgyalási folyamatát. Az asztanai tárgyalások lehetőséget nyújtottak a régió két fontos szereplőjének, Iránnak és Törökországnak, hogy közvetlenül tárgyalhassanak – erre korábban nem kaptak lehetőséget –, és ezzel a konfliktus a diplomáciai megoldás irányába mozdult el.

2017-ben, az Iszlám Állam utolsó bástyáinak elestével az orosz stratégia megváltozott. Decemberben Putyin elnök még az orosz haderők részleges kivonását is elrendelte. De a Kreml nem ringatja magát illúziókban: tudja, ha össze is omlott az Iszlám Állam, akkor sem számolódott fel teljesen, a polgárháború sem ért még véget, így folytatnia kell a katonai támogatást, ha el-Aszadot hatalmon akarja tartani. Ilyen körülmények között fenn fogja tehát tartani a fegyveres orosz jelenlétet, ráadásul a konfliktus mostani szakasza nem igényel különösebben nagy létszámú katonát a terepen. Amikor a csapatok egy részét visszahívják, ezt inkább a rotáció érdekében teszik, a katonai jelenlétet a mindenkori szükséglethez igazítva. Másfelől a korábbi, kivonásra vonatkozó bejelentések nyomán gyakran kiderült, hogy az orosz hadsereg mindig képes arra, hogy megemelje kontingense létszámát, ha a helyi körülmények úgy kívánják.

A kivonás bejelentésének inkább volt politikai, mint katonai jelentősége. A 2018-as elnökválasztást közvetlenül megelőző időszakban Vlagyimir Putyin nemzetközi sikereket akart felmutatni. Miközben Ukrajnában a helyzet bemerevedett, és a nyugati országok meghosszabbították és szigorították is a gazdasági szankciós nyomást Oroszország ellen, a Közel-Kelet volt az egyetlen terület, ahol a Kreml sikeres külpolitikáról számolhatott be. Folyton azt hangoztatta, hogy a katonai jelenlét átmeneti – amivel kedvező színben tüntethette fel magát –, miközben az amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson arra készült, hogy hosszú távon tartsa fenn Amerika jelenlétét Szíria észak-keleti részén.

 

Törökök és szaúdiak a képben

Ma az orosz diplomaták elsősorban azokkal a partnerekkel tárgyalnak, akiknek közvetlen befolyása van a szír területen, amilyen például Irán, Törökország és Szaúd-Arábia.

Szaúd-Arábia királyának, Szalman ibn Abdul-Aziz Al-Szaúdnak 2017. októberi moszkvai látogatása alkalmával azt javasolták, hogy hozzon létre egy egységes ellenzéki tömörülést, amely a genfi tárgyalások alkalmával a Bassár el-Aszaddal szembenálló erőket képviselné. Ezzel párhuzamosan Moszkva felélénkítette a tárgyalásait Teheránnal és Ankarával Afrinról és Idlibről, illetve azokról a területekről, amelyeken később fog a béke helyreállni. Az orosz fél ugyanakkor igyekezett megnyugtatni a partnerei iránt való elkötelezettségében kételkedő két fővárost. 2017. november 7-én  Szergej Lavrov orosz külügyminiszter Irán szíriai katonai jelenlétének legitimitását hangoztatta, amivel Teheránnak azt üzente, hogy az Iránnal való együttműködés ugyanolyan fontos Moszkva számára, mint amelyet Izraellel folytat.

Hivatalosan Oroszország elítélte a Törökország által Afrin térségében 2018 januárjában indított katonai offenzívát. Valójában viszont megnyitotta légterét a török légierő előtt, és hozzájárult ahhoz, hogy a törökökkel kötött informális megállapodás értelmében Törökország szabad kezet kapjon Afrin vidékén, ha nem akadályozza a szíriai erők nyomulását Idlib környékén és Gútában – a lázadók utolsó bástyájánál, Damaszkusz külvárosában. A sikeres művelet azt is jelentette, hogy megnőtt a távolság Törökország és az USA, valamint a többi NATO-ország, így Franciaország között is –, minthogy a NATO inkább az arab–kurd erőket támogatja.

 

Az EU és az USA szerepe

A 2018. áprilisi szír katonai célpontok – amerikai, brit és francia – bombázása ellenére Moszkva úgy tartja, hogy sem az Európai Unió, sem az Egyesült Államok nem játszik jelentős szerepet. Az orosz stratégák szerint ezek az országok nem akarnak a szíriai ügyekben valódi szerepet vállalni és elköteleződni a katonai terepen, így Moszkva számára úgy tűnik, hogy nincs valós befolyásuk a térségben. Donald Trumppal való 2017. novemberi vietnami találkozása idején Putyin elnök elérte, amit Washingtontól akart: az USA ismerje el Bassár el-Aszadot mint a szíriai állam legitim elnökét, tartsa tiszteletben Szíria területi integritását és a háborús felek közötti lassú megbékélés elvét, továbbá támogassa a genfi folyamatot. Cserében Putyin elnök belement amerikai partnere játékába – az utóbbi ugyanis a terrorizmus elleni harcot tartja a térség prioritásának. Közös nyilatkozatukban megerősítették, hogy folytatják az Iszlám Állam elleni harcot a teljes győzelemig, az Egyesült Államok segítségével. Végeredményben Moszkva nem hajlandó Szíria jövőjéről tárgyalni a fenti témákon kívül, csak ha az amerikaiak erőteljesebben kezdenek el belefolyni a szír belpolitikába.

Mostanáig Oroszország is és az USA is gonddal kerülte a közvetlen ütközést Szíriában. Pedig nehéz fenntartani a kényes egyensúlyt. 2018 februárjában például orosz zsoldosok, a szír haderővel együttműködve, megpróbáltak megszerezni egy olajmezőt, amit a Conoco termel ki, és a Dajr Ez-Zaur város közeli kurd haderők ellenőrzése alatt áll. A Kreml azt állítja, hogy nem hagyta jóvá az akciót, amely Damaszkusz és Jevgenyij Prigogyin üzletember Euro Polis nevű orosz cégének kezdeményezése volt. Az orosz sajtó információi szerint a cég megállapodott Damaszkusszal, hogy „felszabadítja” a helyi olajmezőt, és cserében a helyi bruttó kitermelés egynegyede az Euro Polisé lesz.

De Moszkvának tudnia kellett a tervezett támadásról. A Khmeimim közelébe telepített orosz katonákat a kurd és az amerikai harcosok is figyelmeztették, hogy megnőtt a zsoldosok és a szír haderő jelenléte az olajmezők közelében. De semmit sem tettek, hogy megakadályozzák a hadműveletet, és ennek legalább három oka is van: kíváncsiak voltak az amerikaiak reakcióira, tesztelték a kurd harcképességet, és végül – siker esetén – az olajmező bevételei jól jöttek volna a damaszkuszi rendszernek.

Az amerikai légierő megtámogatta a kurdokat, és ez véget is vetett a támadásnak. Több tucat orosz zsoldos életét vesztette az amerikai bombázásban. A sikeres amerikai ellentámadásnak azt kellett bebizonyítania az oroszoknak, hogy ellentétben Barack Obamával a Trump kormányzat kész kiállni az érdekeiért. Nem véletlen tehát, hogy 2018 februárja óta, Moszkva vigyázva kerül minden provokációt, még akkor is, ha azzal fenyegetődzik, hogy S-300-as rakétákat szállít Damaszkusznak. Ebben az értelmezésben az áprilisi amerikai, brit és francia bombázások – válaszul arra, hogy a szírek állítólag átlépték a „vörös vonalat”, amit a vegyifegyverek használata jelent –, azt is üzente Moszkvának, hogy nem egyedül ő határozza meg a helyzet alakulását a terepen.

 

A szerző, Nyikolaj Kozsanov a Szentpétervári Európai Egyetem Energiapolitikai Központjának docense, valamint a Chatham House Oroszország–Eurázsia Program vendégkutatója.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér