Donald Trump diktálja az iráni kapcsolatokat

Kategória: 2018. június
Írta: Ibrahim Warde
Találatok: 1509

trmp 8maiMájus 8-án az Egyesült Államok elnöke Izrael és Szaúd-Arábia kívánságának megfelelően úgy döntött, hogy megtagadja országa aláírását, és belekezd egy az erőviszonyokat összemérő konfliktusba Iránnal. A volt New York-i ingatlanfejlesztő hozzá van szokva a kockázatos vállalkozásokhoz, a törvények semmibe vételéhez és az üzleti partnerek átveréséhez. De most egy egész régió békéje forog kockán.

Donald Trump egész szakmai életét arra építette, hogy mindent újra lehet tárgyalni. Amikor pl. egy épület elkészül, az ingatlanfejlesztő minőségi hibákra (vagy bármi más ürügyre) hivatkozva megtagadhatja az előzetesen kialkudott és szerződött összeg kifizetését. Új feltételeket kényszeríthet rá a különböző kivitelezőkre, például így: „Csak a kialkudott összeg 75%-át fizetem ki.” Ezt vagy elfogadták, vagy mit tudtak csinálni? Akik nem fogadták el, azok elmehettek a bíróságra perelni, de azzal a kockázattal, hogy drága és bizonytalan kimenetelű folyamatban, elszánt és ravasz ügyvédekkel kell majd hadakozniuk. Donald Trump 2004-ben megjelent könyvében (Think Like a BillionaireGondolkodj úgy, mint egy milliárdos) azt javasolta az olvasóinak, hogy „mindig reklamálják meg a számlákat”. Rosszfizető szokásai jól ismertek voltak a szállítók és a bankárok körében, akik közül többen nem voltak hajlandók vele dolgozni[i].

A 2007-ben megjelent Think Big and Kick Ass in Business and Life (Merj nagyot álmodni az üzleti és a magánéletben is) c könyvében azt mondja, hogy szereti „lenyomni a másik felet és bezsebelni a nyereséget”, és jól kigúnyolni a bankárokat, akik elvesztették, amit neki kölcsönöztek. „Ez az ő gondjuk, nem az enyém. Mondtam nekik, hogy nem kellett volna nekem hitelezniük.” A Deutsche Bank, az egyetlen nagybank, amely még dolgozik a Trump-céggel, egy épületes tapasztalatot nyert. 2008-ban, a pénzügyi válság legnehezebb időszakában, perbe fogta az ingatlanfejlesztőt 40 millió nem törlesztett hitelkihelyezéséért. A Trump-cég ellentámadásba indult, és nem kevesebb mint 3 milliárd dollárt követelt. Arra hivatkozott, hogy likviditási gondjai csak a pénzügyi válság miatt voltak. és a Deutsche Bank volt az egyik felelőse a válság kirobbanásának… A banktól végül öt éves halasztást kapott[ii]. A jövendőbeli elnök elég hamar megértette, hogy a perrel fenyegetődzés hasznos lehet. Úgy becsülik, hogy al- és felperesként összesen úgy 3 500 perben volt érintett.

Viszont a politikában zöldfülű Donald Trump, „a történelem legerősebb tárgyalófele”, Amerika szolgálatába akarja állítani a tehetségét. Bejelentette, hogy ahogy megválasztják, azonnal „széttépi – az iráni nukleáris helyzetet érintő – szörnyű bécsi megállapodást” és a párizsi klímaszerződést is. Nem számít neki, hogy szembemegy a nemzetközi joggal, és hogy a szerződések többi aláírói nem értenek vele egyet. Mintha ő maga lenne az isteni gondviselés, ráadásul nem sokat tud se a történelemről, se a diplomáciáról, viszont a kezdetektől elszántan fel akarja számolni elődje minden örökségét. Túl akar lépni a bevett szokásokon, kizárólag ösztöneire hallgat, és át akarja tenni a nemzetközi kapcsolatok terepére az ingatlanfejlesztőként, illetve a valóságshow-k főszereplőjeként kialakított stílusát.

A „Közös fellépés globális terve” nevű megállapodást Bécsben 2015. július 14-én írta alá Irán és a Biztonsági Tanács (BT) öt állandó tagja (Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia), valamint Németország többéves kemény tárgyalássorozat végén. Ráadásul 2015. július 20-án a BT még külön meg is erősítette azt a 2231-es számú, egyhangúlag elfogadott határozatával. Annak fejében, hogy Irán felhagy a hadicélú nukleáris kutatási programjával, és 2025-ig fennmarad a nemzetközi ellenőrzés, fokozatosan megszüntetik – az 1995-ben a BT döntése alapján bevezetett – az Iráni Iszlám Köztársaság elleni szankciókat.

A várható gazdasági következmények szerves részei voltak a megállapodásnak. Bár Irán kereskedelmi kapcsolatai tényleg felélénkültek, összességében a gazdasági következmények messze elmaradtak a három évvel korábban várt eredményektől, főleg mivel továbbra is életben maradtak az 1979-ben az iszlám forradalom után az amerikai Kongresszus által meghozott szankciók. Sok iráni szerint az amerikaiak rosszhiszeműsége egyértelműen kitűnt: az amerikai hatóságok homályos utalásokkal lebegtették a dollárban elszámolt ügyletek sorsát, és ezzel elbizonytalanítottak egy sor beruházót és jövendőbeli exportálót. Az exportáló országok ennek ellenére jelentős fejlődést könyvelhettek el. A francia export Iránba például megháromszorozódott, a szerződéskötés-kori 500 millió euróról 2017-re 1,5 milliárd euróra ugrott fel.

Iránt gyakran nevezik „latorállamnak”, pedig mindig betartotta a kötelezettségvállalásait, mint arról a Nemzetközi Atomügynökség is beszámolt, sőt amit az amerikai kormány rendszeres igazolásai is tanúsítanak. Ez magyarázza egyébként, hogy Donald Trump, akit 2017. január 20-án iktattak be, csak 2018. május 8-án mondta fel a megállapodást. Rex Tillerson külügyminiszter és Herbert Raymond McMaster tábornok nemzetbiztonsági tanácsadó elismerte a szerződés érdemeit, és nem értett egyet a szerződés felbontásával. Csak már miután felmondtak nekik, és helyükre „héjákat” neveztek ki, konkrétan Michael Pompeo-t és John Boltont, akkor kapott Donald Trump szabadkezet. Még ha egyetlen más ország sem követi az Egyesült Államokat, és nem lép ki a megállapodás hatálya alól, Washington döntése akkor is súlyos következményekkel jár európai kapcsolatait illetően, mivel vissza kell állítania a szankciókat azok ellen az amerikai és európai vállalatok ellen is, amelyek kereskedni akarnak Iránnal.

 

Előzmények

Az amerikai törvények területen kívüli alkalmazásának kérdése a hidegháborús időkre nyúlik vissza. 1981. december 13-án a lengyelországi hadiállapot bevezetése után az amerikai elnök, Ronald Reagan kezdetben az amerikai vállalatoknak tiltotta meg, hogy részt vegyenek annak a gázvezetéknek a kiépítésében, amely Szibériából látta volna el az európai országokat. 1982 júniusában az embargót kiterjesztette a leányvállalatokra és az amerikai licenc alapján dolgozó külföldi vállalatokra is azon a címen, hogy a Szovjetunió látja majd hasznát a nemzeti (amerikai) technológiának.

A döntés erős felháborodást váltott ki, és az európai országok válaszintézkedései visszakozásra kényszerítették az USA-t. Mert ha az Egyesült Államok tényleg rendelkezik is a területenkívüliség fegyverével, az európai államok viszont válaszként képesek megtiltani a vállalataiknak, hogy külföldi törvényeknek vessék alá magukat. Még Reagan elnök leglelkesebb szövetségese, Margaret Thatcher brit miniszterelnök is hajthatatlan maradt. Bejelentette, hogy elvi megfontolásból az Egyesült Királyság vállalatainak be kell tartaniuk a megkötött kereskedelmi szerződéseiket. Egy tiltó törvényre (Protection of Trading Interests Act – törvény a kereskedelmi érdekek védelméről) hivatkozott, amelyet 1980-ban szavaztak meg, és amely megtiltja a vállalatoknak, hogy alávessék magukat az amerikai felszólításoknak, amikor nemzeti érdekek csorbulhatnak. Franciaországban Jean-Pierre Chevènement ipari és fejlesztési miniszter egy 1959-es előírásra támaszkodik, amelyet de Gaulle tábornok adott ki, és amelyben egy amerikai gépipari cégcsoport francia leánycégének, a Dresser-France-nak adta parancsba, hogy nem veheti figyelembe anyavállalata utasításait. Washington végül is meghátrált, és a szankciókat 1982 novemberében eltörölték.

A hidegháború után azonban egyre gyakrabban merül fel a területen kívüli jogalkalmazás követelése azon a címen, hogy a globalizáció közös szabályokra kell épüljön. Erre az elvre támaszkodva, csak 1996-ban az Egyesült Államok két szabályzatot is megszavazott. A Helms–Burton-törvény a Kubában beruházó külföldi cégek ellen irányult, míg az Amato–Kennedy-törvény Iránra és Líbiára vonatkozott. Az Európai Unió válaszul megint egy gátló intézkedéssort vezetett be, amely újra megtiltotta minden európai magánszemélynek és jogi személynek, hogy külföldi hatalom által hozott közigazgatási, jogalkotási és jogi aktusnak alávesse magát. Ezenkívül tiltakozást kezdeményezett a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Vitarendezési Testületénél a törvények területen kívüli érvényessége ellen. Sőt, az Európai Bizottság összeállította azoknak az amerikai vállalatoknak a listáját, amelyeket készek voltak ellenszankciókkal sújtani. Az elszánt fellépést siker koronázta: az USA elfogadta, hogy az európaiakkal szemben felfüggessze a szankciók alkalmazását, az európaiak pedig visszavonták a WTO-nál elindított panaszukat.

 

Mai helyzet

Mi történt azóta? Hát megtörtént szeptember 11. A terrorizmus globális jellege igazolásul szolgál például minden pénzmozgás felügyeletére. A támadás után szavazták meg USA Patriot törvényt (Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism - Egyesítjük és erősítjük Amerikát a terrorizmus feltartóztatásához és akadályozásához szükséges megfelelő eszközök biztosításával), amely a végrehajtó hatalom kezébe többletkiváltságokat tett le. Új megjelenési formája ez az amerikai pénz „túlzott kiváltságának” – ahogy hajdanán de Gaulle tábornok megállapította –, minden dollárban bonyolódó kifizetés az Egyesült Államok törvényeinek lett alávetve még akkor is, ha nem kötődött az ország területéhez. „Globalizáció amerikai egyetértés módon”, ahogy ezt a korszakot elnevezik.

Részben diktátum, részben utánzás, de az biztos, hogy az USA törvényei és azok alkalmazásai nemzetközivé válnak. Az is biztos, hogy a pénzmosás, a terrorizmus finanszírozása vagy a korrupcióellenes harc esetében az egész világon átvették az amerikaiak által bevezetett törvényeket[iii]. És gyakran az USA jogászai indítják el azokat a jogi eljárásokat, amelyek szankciókkal sújtanak külföldi vállalatokat olyan ügyletekért, amelyek az amerikai területen kívül történnek. 2014 júniusában a BNP Paribas banknak 8,9 milliárd dollárt kellett befizetnie az amerikai kincstárba, mert svájci leánybankján keresztül megszegte az USA által kikényszerített Kuba-, Irán- és Szudán-ellenes embargót[iv]. Az utóbbi években több európai multinacionális vállalat is beleesett a Foreign Corrupt Practices Act (FCPA – törvény a külföldi korrupciós gyakorlatról) hálójába; ez egy 1977-es törvény, amely megtiltja külföldi vezetők megvesztegetését előnyös szerződésfeltételek érdekében. Több vállalatnak is komoly büntetést kell fizetnie, így a francia Alstomnak (772 millió dollárt 2014-ben) vagy a német Siemensnek (800 millió dollárt 2008-ban). Egy nagyon gyenge kis szálacska is elég, hogy az amerikai bíróság illetékesnek ítélje magát: a BNP Paribas esetében a tiltott ügyleteket dollárban számlázták. Bankszámla az USA-ban vagy egy e-mail üzenet, amely amerikai szerveren halad át, szintén megnyithatja az utat a jogi eljáráshoz.

Az Irán-ellenes szankciók ügye mindenek ellenére töréspontot jelent. Aznap, hogy a nukleáris szerződést felmondták, Berlinben az új amerikai nagykövet Richard Grenell tweet-üzenete valóságos ukáz volt: „Az Iránnal üzletelő német vállalatok azonnal ki kell vonuljanak!” (Később azzal érvelt, hogy ő ezt erkölcsi kötelességként értette.) Az új külügyminiszter, Michael Pompeo pedig a maga részéről azt ígérte, hogy térdre kényszeríti azokat az államokat, amelyek segítik Iránt, hacsak Teherán nem egyezik bele nem kevesebb mint tizenkét feltétel teljesítésébe, ami felérne egy fegyverletétellel nyílt terepen. A kincstár Külföldi Kihelyezéseket Ellenőrző Hivatala (Office of Foreign Assets Control, OFAC) egy tíz oldalas körlevélben adta ki azokat az intézkedéseket, amelyek a szankciók helyreállítását szabályozzák. A „másodlagosnak” nevezett intézkedéseket, amelyeket a bécsi megállapodás szüntetett meg, 90 napon belül (vagyis augusztus 6-án) állítják újra hatályba az autóiparban és százhúsz nap múlva (november 4-én) az olajiparban. Azok a vállalatok, amelyek megtagadják, hogy alávessék magukat az új rendelkezéseknek, Donald Trump személyes döntése alapján rajta lesznek egy olyan listán (Specially Designated Nationals List), amelynek alapján vagyonukat zárolni lehet, és ezekkel amerikai állampolgároknak tilos lesz üzleti kapcsolatban állniuk.

Az Európai Tanács Szófiában tartott megbeszélésén, május 16 és 17-én az európai vezetők egyhangúlag jelentették be, hogy továbbra is érvényesnek akarják tekinteni az Iránnak kötött szerződést – ez egy vágyálom –, de még azt se vetették fel, hogy a WTO elé vinnék az ügyet. Az egyetlen konkrét bejelentés: érvényesítik az 1996-ban megszavazott blokkoló törvényt, amelynek az a célja, hogy az amerikai szankciók területenkívüliségét hatástalanítsa. Bruno Lemaire francia gazdasági miniszter egy független finanszírozási módszer bevezetését is javasolta az iráni beruházásokra, és azt, hogy az Unió kártérítést fizessen azoknak a vállalatoknak, amelyek esetleg áldozatául esnek az USA által újjáélesztett másodlagos szankcióknak. De először is egyáltalán nem biztos, hogy európai kollégái egyetértenek majd a javaslatával, miközben a konkrét vállalatok számára ez nem sokat jelentene, ha attól kell tartaniuk, hogy elzárják őket az amerikai piactól.

Megválasztása óta Donald Trump egyre nagyobb távolságot tart Európától. Szimpátiája az autoriter rendszerek iránt és igazodása az izraeli állásponthoz, valamint a legtöbb Öböl-menti országéhoz az Iránt érintő kérdésekben, jelentős ütközést tett előreláthatóvá az Atlanti-óceán másik partján található szövetségeseivel. Pedig a történelem tanulságai szépen mutatják azokat a kockázatokat, amelyeket az amerikai hegemónia számára az egyoldalú fellépés jelent. Húsz évvel ezelőtt, 1997-ben James Carter, George H. W. Bush és William Clinton elnök diplomáciai tanácsadói, konkrétan Zbigniew Brzezinski, Brent Scowcroft és Richard Murphy figyelmeztettek: „Az egyoldalú amerikai Irán-ellenes szankciók hatástalannak bizonyultak, és hiba volt megpróbálni erőltetni, hogy mások is kövessenek minket. A területenkívüliséggel való megfélemlítés felesleges feszültségeket váltott ki Amerika és legfontosabb szövetségesei között, és veszélybe sodorta a szabad kereskedelemre épülő és az USA által már évtizedek óta támogatott és fejlesztett nemzetközi rendet[v].”

 

A szerző, Ibrahim Warde a Fletcher School of Law and Diplomacy, Tufts University (Medford, Massachutsetts, Egyesült Államok) egyetemi docense.

Fordította: Morva Judit     

 

[i] Alexandra Berzon: Donald Trump’s business plan left a trail of unpaid bills , The Wall Street Journal, New York, 2016. június 9., és Ibrahim Warde: Triomphe du style paranoïaque [A paranoiás stílus győzelme – magyarul nem jelent meg], Le Monde diplomatique, 2016. december.

[ii] Richard Cohen: Why Trump’s handling of a Deutsche Bank loan is so foreboding, The New York Times, 2017. július 20.

[iii] Vö. Ibrahim Warde: L’internationalisation de la compliance à l’américaine [Az amerikai típusú egyetértés/ compliance nemzetközivé vált], Audit, risques et contrôle, Párizs, 2015. negyedik negyedév.

[iv] Lásd Ibrahim Warde: Les États-Unis mettent les banques à l’amende [Az Egyesült Államok bünteti a bankokat – magyarul nem jelent meg] és Jean-Michel Quatrepoint: Au nom de la loi… américaine [Igazságszolgáltatás à la americaine  ],  Le Monde diplomatique, 2014 július és 2017 január (magyarul 2017. márciusban jelent meg).

[v] Zbigniew Brzezinski, Brent Scowcroft és Richard Murphy: Differentiated containment, Foreign Affairs, New York, 1997. május-június.