Könnygáz, avagy könnyeink aranyat érnek

Részletek: Kategória: 2018. augusztus; Írta: Anna Feigenbaum; Találatok: 3396

lacry Hasonlóan a francia tüntetőkhöz – ’68 májusában vagy jelenleg a Notre-Dame-des-Landes repülőtérré alakítása, illetve Nanterre-ben az egyetemi szelekció elleni tüntetéskor – a világ minden aktivistájának közös tapasztalata: a belélegzett könnygáz. Egy évszázad alatt a veszélytelennek beállított fegyvert a rendfenntartás egyetemes eszközévé tették.

Eltérően más piacoktól, a rendfenntartási ipar nem fél sem a társadalmi nyugtalanságtól, sem a politikai válságoktól – éppen ellenkezőleg. A 2011-es „arab tavasz” felkelései és az utóbbi évek világot megrázó tömegtüntetései szinte felrobbantották a könnyfakasztó gázok és más, a lázadások ellen bevetett eszközök piacát. Megrendelési tömbjeikkel a hónuk alatt a kereskedők beutazzák a bolygót. Szakértők hadai árgus szemmel figyelik a lakossági elégedetlenség legkisebb jeleit is, és tanácsokat osztogatnak gyártóknak, vásárlóknak egyaránt a legjobb napi ajánlatokról. A könnygáz kétségtelenül az iparág zászlóshajója: a kormányok világszerte úgy tekintenek rá, mint egy gyógyszerre, mint a társadalmi tiltakozások legmegbízhatóbb és a legkevésbé fájdalmas orvosságára – ami nem ismer sem határokat, sem versenytársakat – a rendbontás ellen.

Innovációk a rendfenntartás szolgálatában

Azt, hogy „ezek az innovációk” milyen károkat okoznak az áldozatoknak vagy milyen problémákat jelentenek a közegészségügy szempontjából, senki nem tudja, mert senki nem törődik vele. Egyetlen országban sem létezik törvényi kötelezettség, hogy számot adjanak az áldozatok számáról. Nem kötelező adatokat szolgáltatni sem a szállításokról, sem a felhasználásról, sem az általuk generált profitról, vagy éppen az okozott környezetmérgezésről. Már majdnem egy évszázada sulykolják belénk, hogy ez csak egy felhő, ami nem okoz kárt senkinek, csak csípi a szemet. Amikor emberek halnak meg – például az Orvosok az Emberi Jogokért Egyesület jelentése szerint harmincnégy haláleset kapcsolódott könnygáz használatához a bahreini tüntetések során 2011-2012-ben[1] –, a közhatalom ezt egyszerűen balesetnek állítja be.

Valójában a könnyfakasztó gáz nem gáz. Azok a kémiai összetevők, amelyek megindítják a könnyezést – a latin lacrima, „könny” szóból – olyan kedves neveket viselnek, mint a CS (2-klorobenzilidén malonitril), CN (kloroacetofenon) és a CR (dibenzoxazepin). Irritáló anyagok, amelyeket pára, gél vagy folyadék formájában is csomagolhatnak. E „turmix” célja, hogy egyszerre befolyásolja mind az öt érzékszervet és fizikai és lelki traumát idézzen elő. A káros hatások, sérülések, amelyeket a könnygáz alkalmanként okoz, különbözőek: könnyezés, a bőr égési sérülései, látászavarok, orrváladék folyása, nyelési nehézség, fokozott nyálelválasztás, légzési nehézség a tüdőben, köhögés, fulladási érzés, hányinger, hányás. A „könnygázok” okozhatnak vetélést, izomproblémákat és hosszú távú légzési problémákat is[2].

A vegyi fegyverek használata legalább az ókorig nyúlik vissza. A peloponnészoszi háború idején a harcosok kénes gázokat használtak az ostromlott városok ellen. De a XIX. század közepére, a tudomány fejlődésének következtében etikai viták indultak használatukkal kapcsolatban. A vegyi és biológiai fegyverek korlátozására irányuló első próbálkozások már az 1899-es és 1907-es hágai konferenciákon megtörténtek, de a kétértelmű megfogalmazások eljelentéktelenítették ezeknek a megállapodásoknak az értékét. Az első világháború azután nyílt színi laboratóriumként szolgált a mérgek új választékának kidolgozására.

Általánosan elfogadott, hogy a francia csapatok szabadították fel a könnygáz uralmát a „határon folyó harcokban” 1914 augusztusától, amikor xililbromiddal – egy irritáló és semlegesítő, de a szabad levegőn nem halálos hatású anyaggal – töltött gránátokat lőttek az ellenséges árkokba. A németek 1915-ben azzal válaszoltak, hogy egy sokkal halálosabb terméket, a mustárgázt, vagy iperitet alkalmazták – ez volt a történelemben az első példa klórtartalmú vegyi fegyver tömeges használatára.

Eleinte távol tartva magukat ettől az innovációtól, az amerikaiak sem késlekedtek sokáig, hogy behozzák a lemaradásukat. A háborúba lépés napján az Egyesült Államok egy kutatási bizottságot hozott létre, hogy „kutatásokat végezzenek mérgező gázokkal, azok előállításával és ellenszereikkel háborús célokra[3]”, de még egy vegyi háborús szolgálatot is szerveztek (Chemical Warfare - CWS), amelyet bőségesen elláttak pénzzel és munkaerővel. 1918 júliusában ez a témakör közel kétezer tudós figyelmét kötötte le.

A konfliktus után a katonák megosztottnak mutatkoztak. Azok, akik saját szemükkel látták a vegyi fegyverek okozta pusztítást, elítélték azok embertelenségét, amit csak fokozott a félelem és szorongás, az a lelki hatás, amit kiváltott. Mások bizonyos irgalmasságot tulajdonítottak nekik, és azzal érveltek, hogy kevesebb halált okoznak, mint egy tüzérségi tűz. Egy cambridge-i biokémikus, John Burdon Sanderson Haldane, a harci gázok hatékonysága mellett érvelt és szentimentalizmussal vádolta az ellenzőket: ha „harcolhatunk karddal”, miért ne harcolhatnánk „mustárgázzal”?

Jean-Pascal Zanders történész szerint, az első világháborút követő viták egy kettős örökséget hagytak ránk[4]. Egyrészt, különbséget tettek a „mérgező gázok” – amelyek ellen egykor Hágában is küzdöttek – és az 1914 és 1918 között kidolgozott új vegyi fegyverek között. Ez a különbségtétel számos alkalommal felbukkan a nemzetközi egyezményekben, legitimálva, hogy azért tiltunk be bizonyos fegyvereket, hogy jóváhagyjunk másokat, azzal az érvvel, hogy nem halálosak. Ennek az érvelésnek köszönhetően adtak a könnygáznak legális utat, azzal, hogy kedvezőbb más mérgező ágenseknél.

Másfelől, akkoriban fontos szempont volt a születőben lévő vegyipar kereskedelmi érdekeinek támogatása. Ha korlátoznák az ágazat kreativitását a hadiiparban, az elviselhetetlen kárt okozna a szektornak – ez az érvelést még ma, száz évvel később is érvényesnek fogadják el. A Versailles-i szerződés (1919) és a genfi jegyzőkönyv (1925) óta a szövetséges hatalmak gazdasági érdekei így egybeolvadtak a nemzetközi joggal. A háborún túllépve, a béke fenntartása a határokon belül – és azokon kívül a gyarmatokon – prioritássá vált az amerikaiak és európaiak számára. Innen a növekvő érdeklődés a könnyfakasztó gázok iránt, melynek a későbbiekben a CWS és annak igazgatója, a sokszorosan kitüntetett Amos Fries tábornok lesz a buzgó úttörője.

Az állami erőszak egyik „humánus” formája

Az 1920-as évek hozzák el a „könnygáz”, francia becenevén a „lacrymo” aranykorát. Tőkét kovácsolva a vegyi fegyverek használatából a háború alatt, Amos Fries a mérget mindennapi politikai eszközzé alakította át. Egy elszánt lobbinak köszönhetően egy új képet alakított ki a könnygázról, amelyet már nem mérgező fegyvernek, hanem egy ártalmatlan eszköznek tüntet fel a közrend fenntartására. Egy ügyvéddel és egy segédtiszttel összefogva maguk köré gyűjtöttek egy sor reklámszakembert, tudósokat és politikusokat, akik lelkesen támogatták a médiában „a könnygáz használatát békeidőben”.

A gazdasági sajtó logikusan a legkészségesebb volt és szintén gyakran ismételgette a „gáz a békéért” refrént. A Gas Age-Record folyóirat 1920. november 6-i számában lelkes portrét közölt Fries tábornokról. Olyasmiket olvashattunk, hogy a CWS „dinamikus főnöke” „közelről tanulmányozta a gáz és a füstök használatának kérdését, hogy szembeszegüljenek a tömeggel és a vadakkal. Őszintén meg van győződve arról, hogy amikor a rendőrök és a gyarmati tisztviselők megismerik a gázt, mint a rend fenntartásának és a hatalom védelmének eszközét, a társadalmi tiltakozások és a vadak felkelései visszaszorulnak és szinte teljesen eltűnnek majd. (…) A könnyfakasztó gázok kiválóan alkalmasnak látszanak arra, hogy izolálják az egyént a tömeg szellemétől. (…) Ennek a harci gáz enyhe formájának az az előnye, hogy a tömeggel szemben a rendőr nem fog habozni, hogy használja azt.”

A promóciós érvelés e korai mintái egy vékony rúdon egyensúlyoztak: fel kellett magasztalni a termék elnyomó képességét, miközben ünnepelték a fájdalmatlan jellegét. A könnygázok iránti őrület egy olyan piacon, amely eddig csak a gumibotot és a puskát ismerte, sokat köszönhet az antagonizmusok művészi összeegyeztetésének. A gáz elpárolog. A rendőrség végre feloszlathat egy tüntetést „minimális negatív visszhanggal[5]”, anélkül, hogy vérnyomokat és kék foltokat hagyna maga után. Ahelyett, hogy a testi és lelki kínzás egy formájának látszana, a „könnygáz”, a « lacrymo » úgy jelenik meg a közvéleményben, mint az állami erőszak egy „humánus” formája.

A rádió és az újságmegjelenés mellett a tábornok és csapata nyilvános bemutatókat is szervezett. 1921-ben egy szép júliusi napon Amos Fries egy régi barátja és kollégája, Stephen J. De La Noy, megjelent egy rakomány gázzal Philadelphia központjának közelében. Hogy bemutassa arzenálja előnyeit, meghívta a városi rendőröket, hogy próbálják ki az árut. Az újságírók nagy számban jelentek meg, hogy halhatatlanná tegyék az eseményt: kétszáz egyenruhás rendőr közvetlenül az arcába kapta a gázt.

Csak néhány évet kellett várni, hogy a kísérletezéstől a gyakorlati felhasználásig eljussanak. Az alkalom 1932. július 29-én jött el, amikor a nemzeti gárda parancsba kapta az első világháborús veteránok ezreinek feloszlatását. A volt katonák, akiket „bónusz hadseregnek” neveznek, családjaikkal együtt tanyáznak a washingtoni Capitolium előtt, hogy követeljék fizetésük fennmaradó részének kifizetését, amelynek zárolását a miniszter vonakodott feloldani. Könnygázgránát-eső hullott a tömegre, ami pánikszerű mozgást idézett elő. A brutális kiürítés három halottat, ötvenöt sebesültet és egy vetélést eredményezett. Az áldozatok között volt egy gyerek, aki néhány órával a támadás után halt meg – hivatalosan betegség következtében, de az a tény, hogy mérgezett gázt lélegzett be „bizonyosan nem segített rajta”, mondta egy kórházi szóvivő.

Az elzavart veteránok körében a könnyfakasztó gázt „Hoover fejadagnak” keresztelték el, hivatkozással Herbert Hoover elnökre (1929-1933), aki a csapatokat küldte ellenük; ugyanakkor utalva az országban egyre terjedő társadalmi egyenlőtlenségekre. A rendőri vezetők és az iparág képviselői számára viszont a hadművelet sikeres volt. A Lake Erie Chemical, a Capitoliumnál használt gáz gyártójának értékesítési osztálya örömmel és büszkén mutogatta a véres evakuálás képeit a katalógusában. Később mutogattak képeket az ohiói és virginiai sztrájkolókról is, amint gázfelhők alatt futva menekülnek. „Egyetlen ember, aki Chemical Warfare gázzal van felszerelve, annyi embert tud megfutamítani, mint ezer fegyveres”: ez a jelszó díszelgett büszkén a reklámfüzetekben. A gyártó azzal dicsekedett, hogy terméke „vakító és fojtogató fájdalmat” okoz, azonban garantálja, hogy nem keletkezik „semmilyen tartós sérülés” – szólt még mindig az egyensúlyt kereső marketing. Az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság idején, az Egyesült Államokban egyre több könnygázt használtak a társadalmi tiltakozások megfojtására. Egy szenátusi bizottság szerint az 1933 és 1973 közötti gázbeszerzések, amelyek „főként a sztrájkok ellen, vagy azok megelőzésére” szolgáltak 1.25 millió dollárt tettek ki (mai értéken 21 millió dollárt, vagy 17 millió eurót).

A könnygáz, mint multifunkciós fegyver

Egy másik ígéretes piac a „vakító és fojtogató fájdalom” iparága számára: a gyarmatok. 1933 novemberében Sir Arthur Wauchope, a palesztinai brit főmegbízott is reklamálta saját részét a csodatermékből. A gyarmati hivatalhoz írt levelében így panaszkodik: „Úgy vélem, hogy a könnyfakasztó gáz nagyon hasznos lenne a rendőri erők kezében Palesztinában, hogy feloszlassák az illegális gyűléseket és a lázongó tömegeket, különösen a régi városnegyedek szűk, kanyargó utcáiban, ahol a tűzfegyverek használata visszaüthet, mert aránytalan veszteségekhez vezethet emberéletekben.”

Hasonló kérés érkezett 1935-ben Sierra Leonéból, ahol a gyarmati tisztviselőknek kellett szembe nézniük a fizetésemelésekért szervezett sztrájkokkal. Utána következett Ceylon, a későbbi Sri Lanka. Utasítást adtak az új brit gyarmatügyi államtitkárnak, Malcolm MacDonald-nek, hogy dolgozza ki az általános politikai irányelveket a könnygáz használatára. Ebből a célból egy listát kapott azokkal a helyekkel, ahol a fegyver már bizonyította hatékonyságát: Németországban, ahol 1933-ban Hamburgban a sztrájkolók ellen használták; Ausztriában, ahol a kommunisták ellen használták 1929-ben; Olaszországban, ahol beépítették a rendfenntartó erők alapfelszerelésébe; sőt még Franciaországban is, ahol a használata már triviális volt.

Ebben az időszakban vált az államok kiemelt fegyverévé a könnyfakasztó gáz, hogy megakadályozzák a változásra irányuló követeléseket. Kettős funkciója, egyidejűleg fizikai (szétoszlatni a tömeget) és pszichológiai (demoralizálni a tüntetőket), ideálisnak látszik, hogy megzabolázza a népszerűtlen intézkedések miatt kialakuló ellenállási próbálkozásokat. Mivel egyébként már most is teljesen legálisan lehet gázzal rátámadni békés vagy passzív tüntetőkre, a hatóságoknak nem kell többé nyugtalankodniuk a nem-erőszakos közösségi tiltakozások miatt. A „könnygázt” úgy vezették be, mint egy multifunkciós fegyvert, amely nem csak egy tüntetés megakadályozására alkalmas, de a polgári engedetlenség minden formájának aláásására is.

Ez a politikai funkció máig fennmaradt. Miközben a háborúkban a vegyi fegyverek minden formájának használatát nemzetközi szerződések tiltják, a rendfenntartó erők nemzeti szinten minden korábbihoz képest nagyobb felhatalmazást kapnak a mérges gázok alkalmazására egyének vagy felvonulások ellen, saját választásuk szerint. Egy rendőr így hordhat az övén egy könnyfakasztógáz-porlasztót, miközben egy katonának ehhez nincs joga. Ennek az ellentmondásnak a közel egyhangú elfogadása nagyban hozzájárul a rendfenntartó ipar virágzásához – és az egész világ tiltakozóinak könnyeihez.

A szerző, Anna Feigenbaum kutató az Egyesült Királyság Bournemouth-i Egyetemén, a Tear Gas. From the Battlefields of World War I to the Streets of Today [Könnygáz. Az első világháború harcmezeiről a mi utcáinkra] c. könyv szerzője, Verso, London, 2017.

Fordította: Hrabák András

[1] Tear gas or lethal gas ? Bahrain’s death toll mounts to 34 (Könnygáz vagy halálos gáz? Bahrein halálos áldozatainak száma 34), Physicians for Human Rights, New York, 2012. március 16.

[2] Facts about riot control agents (Tények a lázadásokat ellenőrző ügynökökről), Centers for Disease Control and Prevention, Atlanta, 2013. március 21.

[3] Idézi Gerard J. Fitzerald: Chemical warfare and medical response during World War I (Vegyi eszközök és orvosi válasz az I. világháborúban), American Journal of Public Health, n° 98, Washington, DC, 2008. április.

[4] Jean-Pascal Zanders: The road to Geneva (Út Genfhez) cikke a Innocence Slaughtered. Gas and the Transformation of Warfare and Society, Uniform Press, London, 2016.

[5] Seth Wiard: Chemical warfare munitions for law enforcement agencies (Vegyi eszköz ellátások a bűnüldöző szervek számára), Journal of Criminal Law and Criminology, vol. 26, n° 3, Chicago, 1935.