hu | fr | en | +
Accéder au menu

Peking és Moszkva: partnerek, de nem szövetségesek

Donald Trump és Vlagyimir Putyin július 16-i találkozójának célja az amerikai–orosz kapcsolatok normalizálása volt, ehelyett a félreértések csak nőttek. Ez még inkább Peking karjaiba sodorja Oroszországot, annak ellenére, hogy az erőviszonyok a két ország között nem kiegyensúlyozottak. Moszkva és Peking szorosabbra fűzi kapcsolatait, de mindketten erősen védik saját, önálló érdekeiket, amelyek nem mindig esnek egybe.

JPEG - 29.5 kio

Miközben a nyugati kommentátorok – helyesen – nem győzik kiemelni az Oroszország és Kína közötti hatalmi viszonyok egyensúlytalanságát, ami – megítélésük szerint – egy idő után elkerülhetetlenül akadályozni fogja a most alakuló együttműködést, addig a két érdekelt ország kommunikációja folyamatosan partnerségük erősségéről és a kölcsönös bizalomról ad számot.

A Krím annektálása és az Ukrajna keleti részén 2014-ben kezdődött konfliktus óta a kétoldalú kapcsolatok egy orosz politológus szerint a „kölcsönös megértés” fázisába jutottak. Ez azt jelenti, hogy „a legmagasabb politikai szinten kölcsönös empátia és megértés uralkodik. A kínai cégek jobban hozzáférnek Oroszország energetikai forrásaihoz, a kínai néphadsereg az orosz katonai technológiához, és Oroszország területén számos lehetőség nyílt a Kínát Európával összekötő infrastrukturális tervek megvalósítására (1) .

Való igaz, számos fontos lépés történt ez ügyben. 2014-ben a mindaddig óvatos oroszok Sz–400 légvédelmi rendszereket és Szu–35 vadászgépeket voltak hajlandóak eladni Kínának. Az amerikai rakétaelhárító rendszerek ázsiai telepítése mindkettejükben ellenérzést keltett, ami szerény mértékű, de szimbolikus jelentőségű együttműködéshez vezetett közöttük. 2014 májusában aláírták a Szibéria Ereje elnevezésű megagázvezeték-megállapodást. Kínai forrásból oldották meg a Jamal-félszigeti gázcseppfolyósító pénzügyi nehézségeit, amelyek a nyugati szankciók miatt léptek fel. Ma a China National Petroleum Corporation a projekt 20%-át tartja kézben, míg a Selyemút Alap (Silk Road Fund) további 9,9% tulajdonosa. 

Az 1990-es évekig folyamatos feszültség volt tapasztalható

Az állami rádió-televízió cégnek, a China Media Groupnak 2018. június 6-én adott interjújában a frissen újraválasztott Vlagyimir Putyin feszültségektől mentes és optimista képet fest országa és Kína kapcsolatáról. Olyan épülethez hasonlítja, amely „minden évben újabb méreteket ölt, újabb emeletekkel bővül, egyre magasodik”, kínai kollégáját, Xi Jinping-et pedig „jó és megbízható barátnak” nevezi. Megemlíti a sikerrel kecsegtető együttműködést a robotika, a számítástechnika és a mesterséges intelligencia területén, és elégedetten nyilatkozik a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO – Shanghai Cooperation Organisation) fejlődéséről. A közös kreálmány a Szovjetunió felbomlása után létrejött Sanghaji Ötökből alakult meg 2001-ben. A két országon kívül tagja még Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. A megállapodás Moszkva és Peking részéről is Közép-Ázsia e régiója stabilizálásának szándékát testesíti meg, majd, Putyin szerint, „globális szervezetté” vált azzal, hogy 2017-ben belépett India és Pakisztán (2) .

Az orosz lakosság jóindulattal viseltetik Kína iránt. A Levada központ által 2017-ben végzett felmérés szerint csak a megkérdezettek 2%-a tekinti Kínát Oroszország „ellenségének” (vrag), ami nagyon messze van az USA 67%-ra taksált, Ukrajna 29%-os és az Európai Unió 14%-os értékétől. Egy 2018 februárjában publikált felmérés adatai szerint a megkérdezettek 70%-ának van pozitív képe Kínáról, és mindössze 13%-é negatív.

A hidegháborút követő években az orosz és kínai hatóságok egyaránt saját, belső fejlődésükre koncentrálnak, és ehhez kedvező nemzetközi környezetre van szükségük. Meg kívánják haladni a múltbeli konfliktusokat, és végre jószomszédi kapcsolatokra törekednek. A kapcsolatok valóban nem voltak ütközésmentesek, kezdve a XIX. században, erőfölényből megkötött egyezményektől egészen a két kommunista állam közötti ideológiai feszültségekig az 1950-es évek végétől, és akkor még nem is említettük a közös határt illetően fel-fellobbanó vitákat, amelyek 1969-ban az Usszuri folyó (az orosz Damanszkij-, kínai nevén Zhenbao-sziget) kapcsán fegyveres konfliktushoz is vezetett. Mint egy kínai kutató megjegyzi, ez a feszültség az 1990-es évek elejétől kezdve mindkét országban „ránehezedett a politikai, gazdasági és társadalmi fejlődésre” (3) , tehát meg kellett szabadulni tőle.

A két fél egyetértett abban, hogy jó kapcsolatok kiépítésére van szükség, és ez oda vezetett, hogy megállapodtak a több mint négyezer kilométer hosszúságú közös határ vonalában. Mindazonáltal bizonyos időre volt szükség ahhoz, hogy ez a megállapodás 2005-re létrejöjjön. Az oroszok és a kínaiak ilyenformán túljutattak a legjelentősebb akadályon, amely elválasztotta őket. Ezzel párhuzamosan stabilizálták katonai és biztonsági kapcsolataikat is. 2009-ben elfogadtak egy tízéves együttműködési megállapodást a határ menti régiók között, ebben 168 projektet fogalmaztak meg. Ugyanakkor kétoldalú kormányzati munkacsoportokat hoztak létre az esetleg előforduló konfliktusos jelenségek – illegális migráció, csempészáru-forgalom, környezetvédelmi stb. problémák – kezelésére.

A konstruktív és békés közegbe ágyazódó kétoldalú kapcsolatok szándéka a másik fél ügyeibe való kölcsönös be nem avatkozásra való elkötelezettségben fejeződik ki. Mindkét ország bizalmatlan olyan harmadik felekkel szemben, akikről a destabilizáció szándékát feltételezik. Moszkva és Peking egyaránt prioritásként kezeli rendszerük fennmaradását. És hát mindketten úgy gondolják, hogy a hidegháborút követő időszakban a nyugati országok és elsősorban az Egyesült Államok támogatott, mi több irányított, saját politikai és geopolitikai érdekeit szolgáló rendszerváltozásokat. Így értelmezték a „színes forradalmakat” a volt Szovjetunió területén: miközben Moszkvát elsősorban a grúz (2003) és ukrán (2004) forradalom nyugtalanította, Peking a kirgizisztáni „tulipános forradalom” (2005) miatt aggódott, mert attól tartott, hogy a szomszédság destabilizálódása esetleg felbátoríthatja Xinjiang (4) függetlenségi törekvéseit. Mindketten úgy látták, hogy a Nyugatnak tevőleges része volt az „arab tavaszok” eseményeiben. Ezek miatt még inkább megfogalmazódik a határ menti területek stabilitásának kérdése, mert úgy érzik, hogy itt „elviselhetetlen kényszernek […] veti alá őket Amerika katonai jelenléte és a szövetségeseinek és partnereinek nyújtott politikai támogatása.” (5)

Ennek alapján érthető, hogy miért nincs, vagy inkább még miért nincs komolyabb feszültség közöttük a közép-ázsiai közös szomszédsági ügyekben. Ez magyarázza, hogy Peking, amely a 2000-es évek óta nagy ütemben növeli gazdasági jelenlétét a régióban, gondosan ügyel arra, hogy ne vitassa Moszkva politikai és biztonsági téren gyakorolt vezető szerepét ebben a „közeli külföld” régióban. Történelmi együttműködés van a háttérben: a két ország 1996-ban létrehozott egy multilaterális platformot – a Sanghaji Ötöket –, hogy rögzítsék a régi szovjet–kínai határt, és megküzdjenek a regionális instabilitással. Oroszországnak Kazahsztán révén hosszú határvonala van Közép-Ázsiával, ahogy Kínának is az észak-nyugati Xinjiang tartomány kapcsolódásával. Az SCO-vá átalakult Sanghaji Ötök szervezet mostanság elsősorban „a terrorizmus és a szeparatizmus” ellen küzd. A kínaiaknak és az oroszoknak nem okoz nehézséget egyetérteniük ebben a kérdésben. Moszkva a második csecsen háború óta az elszakadási törekvéseket a Kaukázusban megjelent radikális iszlámhoz köti, Kína pedig a muzulmán Xinjiang régióhoz. Egyébként tény, hogy e két régióból származó egyének csatlakoztak az Iszlám Államhoz (IS).

A kínai hivatalos szervek – miközben őrizkedtek attól, hogy jóváhagyják Moszkva ukrajnai tevékenységét – hangsúlyozzák, hogy „a kínai politikusok és diplomaták tisztában vannak azzal, mi vezetett az ukrajnai válsághoz, valamint a nyugat által támogatott »színes forradalmakhoz« a posztszovjet államokban, mint ahogy érzékelik azt a nyomásgyakorlást is, amit a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete) keleti irányú (6) terjeszkedése jelent Oroszországnak”. Oroszország pedig a dél-kínai tenger kérdésében a semlegességét hangoztatja, miközben támogatja Pekinget, amely kritizálja az Egyesült Államok destabilizáló szerepét a térségben. Kilépve szokásos visszafogott szerepéből 2016-ban hajlandó volt részt venni egy közös tengerészeti hadgyakorlaton a dél-kínai tengeren (természetesen a vitatott zónákon kívül eső területen) (7) . A következő évben a két haditengerészet egységei közös műveletekben vettek részt a Balti-tengeren, ahol az Oroszország és a NATO közötti feszültség az utóbbi években elmérgesedett.

A két ország tehát számos kétoldalú és multilaterális kérdésben is egyetért. Ennek ellenére a befolyásos Nemzetközi Kapcsolatok Oroszországi Tanácsa (RSZMD) 2017. évi jelentésében a 2018-as évre vázolt kérdések között kiemelte a Pekinghez fűződő gazdasági és politikai kapcsolatok növekedő aszimmetriáját, és Moszkva diplomáciai tevékenységének egyik legfontosabb célkitűzéseként jelölte meg a kapcsolatok minőségi javítását (8) .

Együttműködés Oroszország távol-keleti térségében

Az erőviszonyok több területen, de elsősorban gazdasági téren Oroszország kárára fordultak meg az utóbbi negyedszázad alatt. Minthogy a kapcsolatok jók voltak, ez a növekedő egyensúlyhiány nem képezte szoros elemzés tárgyát a biztonság és a szuverenitás szempontjából. Mindazonáltal Moszkva hatalmi törekvéseit zavarja. Kína a GDP-je alapján a világ második legjelentősebb gazdaságaként mutatkozik, a Nemzetközi Valutaalap szerint a világ (vásárlóerő-arányos) GDP-jének 17,7%-a itt keletkezik. Ez tízszer több, mint Oroszországé, amely 3,19%-ával a 12. helyet foglalja el a világ rangsorban. És miközben 2010 óta Oroszország legfontosabb kereskedelmi partnere Kína (a külkereskedelem 15%-a itt valósul meg), Oroszország csak a kilencedik Kína kereskedelmi partnerei sorában. 2014-ben a kínai–orosz kereskedelmi forgalom 95 milliárd dollárt tett ki (2003-ban 16 milliárdot), az Európai Unióval Kína 615 milliárd dollárt ért el, az Egyesült Államokkal pedig 555 milliárdot.

A kereskedelmi kapcsolatok szerkezete is problémás: Oroszország elsősorban nyersanyagokat exportál, és szerszámgépeket, illetve ipari berendezéseket importál. Egyebek között ez is oka annak, hogy a bonyolult egyeztetések ellenére (egyfelől a szerzői jogok kérdései, másfelől a nemzetközi fegyverpiac éles konkurenciája) Moszkva 2014-ben úgy döntött, hogy előbbre lép a fegyverpiacon (az Sz–400 és a Szu–35 eladásával). Egyébként Kína oroszországi beruházásai jelentősebbek, mint fordítva (9) .

A határvidéken is kiegyenlítetlen a kereskedelem. Az orosz Távol-Kelet helyzete (ipartalanítás, elnéptelenedés stb.) az orosz vezetés szemében nemzetbiztonsági kockázatként merül fel: a térségbeli fejlesztési programok meghiúsulása esetén felmerül az orosz szuverenitásvesztés lehetősége. Ha nem is mondják ki, a veszélyérzet részben a Kínával szembeni népesedési aszimmetriához kötődik (1,1 lakos négyzetkilométerenként szemben Kína északi részének egy négyzetkilométeren élő 100 vagy még több lakosával) (10) . Ráadásul az 1990-es évek óta a kínai gazdaság gyorsan fejlődik az északi térségben – ami feléleszti a terület státuszának történelmi gyökerű feszültségeit. Már a XIX. század végén, az Amur mente (Priamurje) és a Tengermellék (Primorje) felett gyakorolt orosz állami ellenőrzés gyengesége teret adott olyan enklávék kialakulásához, amelyek valójában kínai kereskedelmi egyesületek markában voltak, pedig Moszkva igyekezett korlátozni a tevékenységüket (11) . Az 1990-es évek elején kínai kereskedők fektetnek be azon az orosz távol-keleti piacon, amelyet nagy áruhiány jellemez, és jelentős mennyiségű fogyasztási cikket hoznak be. Az évek folyamán ez diverzifikálódik: megmarad a kereskedelem, de a kínai jelenlét ma már kiterjed a mezőgazdaságra, az építőiparra stb. (12) .

A 2009-es együttműködési program szerint a partnerkormányok törekednek arra, hogy összefogják és irányítsák Kína észak-keleti és Oroszország távol-keleti régióinak kereskedelmi kapcsolatait: Pekinget elsősorban a regionális fejlesztési szempont vezérli – az orosz Távol-Keletet Kína a saját észak-keleti részének természetes piacaként fogja fel, Moszkvát ezzel szemben az ellenőrzés szándéka vezeti (13) . Az orosz fél nem is mindig adja jelét annak, hogy akarja ezt a programot. Ebben része van a pénzügyi lehetőségek hiányának és a nehézkes ügyintézésnek, de a helyi és szövetségi hatóságoknak a kínai gazdasági jelenléttel is összefüggő ambivalenciájának is. Oroszország a saját kezében kívánja tartani az irányítást. 2012-ben létrehozták az Orosz Föderáció Távol-keleti Fejlesztési Minisztériumát, űrrakétakilövő állomást építettek Vosztotcsnijban, modernizáltál a Bajkál–Amúr Vasutat (BAM), kiegyensúlyozták ázsiai külpolitikájukat stb.

Moszkva nyilvánvalóan beletörődött abba, hogy a távol-keleti régiók fejlesztése külföldi befektetőket igényel. De jobban szeretné, ha azok a világ különféle részeiből jönnének, és miközben tudatában van annak, hogy külföldi munkaerő nélkül a fejlődés nem lenne könnyű, a munkaerő-bevándorlás terén is diverzifikációt szeretne elérni. A távol-keleti fejlesztési programok egyelőre szerény eredményei is táplálják azt az aggodalmat, hogy „a Kína felé való túlzott nyitás a távol-keleti régiókat a diverzifikálódás minden esélye nélkül, csupán alapanyag-szállító szerepre kárhoztatná” (14) .

Oroszország megpróbálja mederben tartani Kína gazdasági terjeszkedését Közép-Ázsiában is. Például, az SCO keretében Kazahsztánnal együtt megakadályozta a szabadkereskedelmi övezet, valamint egy fejlesztési bank létesítését (15) . Ez volt az egyik fő célkitűzése a 2015 januárjában indított Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) létrehozásának is Oroszország és négy ex-szovjetköztársaság (Örményország, Belorusszia, Kazahsztán és Kirgizisztán) részvételével. Moszkva mozgástere azonban korlátozott, hiszen ezek az államok nem haboznak kétoldalú megállapodásokat kötni Pekinggel (energia, beruházások stb.), ha érdekeik úgy kívánják. Oroszország súlya nem nagy a kínai pénzügyi „csapásmérő” erőhöz képest, és az új „selyemutak” (Belt and Road Initiative, BRI) terve még több kölcsön és hitel megszerzésére ad lehetőséget a közép-ázsiai országok számára (még az oroszoknak is kínai állami bankokhoz kell fordulniuk kölcsönért, gyakran nagyon kemény feltételek mellett).

Ráadásul a Krím félsziget annektálása óta az EU országai sokkal tartózkodóbbak az Oroszországgal való kapcsolataikban. Moszkva kezdi elveszíteni azt a szimpátiát, amit az egyre erősödő Kínától való feszélyezettség miatt élvezett a régióban. Azt is tapasztalnia kell, hogy a kínai befektetések nem követik a „nagy orosz–kínai egyezség” geopolitikai célkitűzéseit, hanem a gazdasági ésszerűség szempontjait tartják szem előtt. Oroszország megállapíthatja, hogy fenntartásai és aggodalmai nem fogják vissza Kína közép-ázsiai (és az új selyemúthoz, a BRI-hez tartozó kaukázusi és ukrajnai) nyomulását (16) .

A legjobb esetben is az arcvesztést sikerült elkerülnie – egyelőre nagyon is felszínes módon – azzal, hogy az orosz és a kínai elnök 2015 májusában közös nyilatkozatot adott ki, amely szerint összekötik majd a BRI-t és az EAEU-t. De senki meg nem mondja, hogy a három évvel későbbi Kína–EAEU gazdasági és kereskedelmi megállapodás (vámellenőrzés, szellemi termékek jogai, szektorok közötti együttműködés, közbeszerzés, elektronikus kereskedelem, konkurencia stb.) aláírása kézzel fogható eredményekkel jár-e majd.

A kínai–orosz stratégiai partnerség 2018-ban megbízható és stabil. A vezérlő elv mindkét ország belső stabilitása és bármiféle nyugati beavatkozás – élen az Egyesült Államokéval – elutasítása a saját országukban, illetve a közvetlen szomszédságukban. Mindazonáltal ez a szilárd alap nem jelenti azt, hogy a két hatalom a nagy nemzetközi ügyekben kötelezőnek érezné a rendszeres egyeztetést. Még akkor sem, ha mindketten igyekeznek kerülni minden olyan stratégiai jelentőségű kezdeményezést, amely a másikat zavarja, ha már nem támogatja őt. Egyébként a kettős erősebb, kínai tagja a maga útján jár, és a saját kottájából játszik. Csak akkor hajlandó beruházni Oroszországban, ha a projektek gazdaságilag meggyőzőek a számára, és nagyjelentőségű gazdasági érdekei miatt nem követi partnerét a Nyugat heves bírálatában.

Moszkvára hárul az a feladat, hogy kezelje a hatalmi különbséget mélyítő tényezőket, amelyek rontják megítélését, sőt később talán még a biztonságát is veszélyeztethetik. Ezzel magyarázható, hogy olykor védekező állásba helyezkedik, például megakadályozza, hogy a Rosznyefty olajtársaság tőkéjének 14%-át felvásárolja a CEFC China Energy. Moszkva eddig bizalmi kapcsolatok építésével és a lehetséges súrlódási felületek csökkentésével igyekezett mederben tartani a „kínai kockázatot”. Élénk közel-keleti diplomáciai és katonai tevékenysége révén, az erőviszonyok látszólagos kiegyenlítődésével pillanatnyilag visszanyerte nyugalmát. Kína hadiipari kiadásai messze meghaladják az oroszokét (a Nemzetközi Stratégiai Kutatóintézet (IISS) adatai szerint 150 milliárd dollár 2017-ben, szemben az orosz 45,6 milliárddal), de Moszkva nukleáris területen magasan felette áll partnerének.

Moszkva elvárja Pekingtől, hogy kötelezze el magát a gazdasági aszimmetria leküzdéséért – gazdasági együttműködések révén – az olyannyira szükséges infrastrukturális fejlesztésekhez való hozzájárulással. De nem biztos, hogy Kína is így látja a helyzetet, és úgy érzi, hogy kénytelen lenne bármely témában az oroszokéhoz igazítani saját ritmusát. A labda tehát az orosz térfélen pattog. Oda vezet ez, hogy felgyorsítja gazdasági modernizációját, és nyíltabb nemzetközi kapcsolatokat épít majd ki?

Isabelle Facon

A szerző, Isabelle Facon a Stratégiai kutatások alapítványának kutatója (Fondation pour la recherses stratégiques – FRS).
Völgyes Gyöngyvér

(1Dmitri Trenin: Russia’s Asia strategy: Bolstering the eagle’s eastern Wing, Russie.Nei. in: Visions, No 94, Institut français des relations internationales (IFRI), Párizs, 2016. június.

(2[A szerkesztőség megjegyzése.] Nincs valódi ideológiai egység az SCO-n belül: India és Pakisztán Kasmírban ütközik egymással, miközben India és Kína még mindig nem rendezte határproblémáit.

(3Yang Cheng: Sino–Russian border dynamics in the soviet and post-soviet era: a Chinese perspective, Septième conférence de Berlin sur la sécurité en Asie (Hetedik berlini konferencia az ázsiai biztonságról), 2013. július 1-2.

(4Ld. Marc Lateigne: Russia, China and the Shanghai Cooperation Organization: Diverging security interests and the „Crimea effect”, in: Russia’s Turn to the East: Domestic Policymaking and Regional Cooperation (Edited by Helge Blakkisrud and Elana Wilson), Palgrave Macmillan, Basingstoke (United Kingdom), 2018.

(5Dmitri Trenin: Russia’s Asia strategy, (idézett mű).

(6Fu Ying: How China sees Russia. Foreign Affairs New York, 2016. január–február. Fu Ying asszony a népi nemzeti kongresszus külügyi bizottságának elnöke.

(7Ld. Didier Cormorand: Et pour quelques rochers de plus … (Mindössze néhány darab szikláért …), Le Monde diplomatique, 2017. június.

(8Az orosz külpolitika: kitekintés 2018-ra [orosz nyelven], in: RSMD, rapport No 36, Moszkva, 2017.

(9Olga Alexejeva – Frédéric Lasserre: L’évolution des relations chino-russes vue de Moscou: les limites du rapprochement stratégique (A kínai–orosz kapcsolatok Moszkvából nézve: a stratégiai közeledés határai), in: Perspectives chinoises, No 3/2018, Párizs (sajtó alatt).

(10Jean Radvanyi: Les paradoxes de l’Extrême-Orient russe: façade maritime dépressive cherche nouveaux moteurs de croissance (Az orosz távol-keleti paradoxon: nyomott tengerparti régió új növekedési hajtóerőt keres; in: Regards de l’Observatoire franco-russe; Cherche Midi; Párizs; 2015.

(11Malin Ostevik - Natasha Kurt: The Russian Far East and Russian security policy in the Asia-Pacific region, in: Russia’s Turn to the East … (idézett mű).

(12Jean Radvanyi: Les paradoxes de l’Extrême-Orient russe … (Az orosz távol-keleti paradoxon) (id. mű)

(13Tobias Holzlehner: Economies of trust. Informality and the state in the Russian-Chinese borderland, in: Trust and Mistrust in the Economics of the Russian-Chinese Borderland, szerkesztette: Caroline Humphrey, Amsterdam University Press, 2018.

(14Jean Radvanyi: Les paradoxes de l’Extrême-Orient russe … (Az orosz távol-keleti paradoxon) (id. mű)

(15Alexander Gabuev: Taming the dragon: How can Russia benefit from China’s fianancial ambitions in the SCO?, 2015. március 19, http://eng.globalaffairs.ru

(16Chine-Russie: Moscou à l’initiative face aux nouvelles routes de la soie chinoises (Moszkva és az új kínai selyemút-kezdeményezések), in: Revue Défense nationale, Párizs, 2018. június.

Megosztás