Vecchia piccola borghesia per piccina che tu sia,
Non so dire se fai più rabbia, pena, schifo o malinconia.
Godi quando gli anormali son trattati da criminali,
chiuderesti in un manicomio tutti gli zingari e intellettuali.
Ami ordine e disciplina, adori la tua Polizia
tranne quando deve indagare su di un bilancio fallimentare.
(Lolli**)
Mint írásunk első részében részletesen megemlékeztünk róla, a tőkés rendszer alaptendenciája a hatvanas években a termelés további racionalizációja volt, az egész társadalom alávetése a termelés ritmusának, a régi munkásosztály „megtörése”, belekényszerítése ebbe az automatizálási folyamatba, egyszerű végrehajtóként, a gép meghosszabbított kezeként. De nem csak erről volt szó, és ezért igaz, hogy „1968” sok tekintetben két korszak határán állt: a munkásosztály utolsó nagy csatája volt, de már egy új korszak hajnala is, ahol a gazdaság, az árutermelés logikája nem hogy elkülönült, hanem „gyarmatosította a mindennapokat is”, a „represszív tolerancia” mindenütt uralkodóvá vált.
A hatvanas években számtalan klasszikus mű írja le a kapitalizmus harmadik szakaszának jelenségeit, Debord-tól (1) Adornón (2) át, mondjuk, Marcuse-ig (3) . Ezekben persze sok az eltérő következtetés, de valamiben majd mindannyian egyetértenek: a kapitalizmus új korszakában a dominancia kiterjed minden életszférára, az elidegenedésnek ezen a magasabb fokán „objektívvé válik”, vagy éppen a tárgyiasulás teljessé lesz az „áru totális fetisizmusának korszakában” (Marcuse). A totális rendszer elleni felkelés is „1968”, és már sok tekintetben a munkásmozgalmon túli „totális lázadás” is, amelyet „’68” jobb- és baloldali ellenfelei valamiféle „életmód-forradalomként” értenek félre.
Ez a korszakváltás jelenti az olasz „hosszú ’68” nagy cezúráját (Franciaországban a két szakasz tulajdonképpen szinte egybeesik, példátlanul rövid idő – egy hónap – alatt megy végbe): a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig a lázadás főszereplője a munkásosztály, a lázadás célpontja pedig a „többletmunka”. A hetvenes évek közepétől viszont a forradalmi szubjektum, hogy klasszikusak legyünk, de hát ők nagyon is azok voltak, a marginalizált fiatal proletariátus [„emarginati”], a forradalom pedig a „vágyak lázadása” a bérmunka társadalma ellen. Az olasz mozgalom fantasztikus gazdagságát, történelemi különlegességét és újra felfedezett aktualitását éppen az adja, hogy ötvözi ezt a két periódust. Azaz Olaszországban nem történt meg 1968 előtt az elmélet „munkástalanítása”, vagyis a kommunizmus, mint program elválasztása a munkásmozgalomtól (Franciaországban ezt a munkát elvégezte részben a Socialisme ou Barbarie [SouB, Szocializmus vagy Barbárság], de persze elsősorban az Internationale Situationniste [IS, Szituacionista Internacionálé]) – Itáliában azonban még sok tekintetben azonos a proletárprogram és a kommunizmus.
Másrészről természetesen közös a két ország tapasztalatában, hogy itt és csak itt teremtődik meg a kapcsolat a kritikai elmélet és egy társadalmi tömegmozgalom között (más szavakkal: sok országban volt „’68”, de csak ebben a két országban volt forradalom). Azonban Franciaországban ez a marxista, kommunista teória már a munkásmozgalmon kívülről érkezik (ez igaz a SouB-ra vagy a Noir et Rouge-ra [Fekete és Vörös] is, az IS-re pedig hatványozottan), míg Olaszországban tulajdonképpen mindenki a kommunista „album di famiglia [Családi fotóalbum]” (Rossana Rossanda) része. Debord-nak nem sok köze van a francia munkásmozgalomhoz, míg Negri, Scalzone, Bologna, de még „Bifo” Berardi is (talán) ennek a nagy családi albumnak a szereplője. Olaszországban a kritikai elmélet a munkásmozgalmon belül hat, itt is megtörténik persze a szakítás a hagyományos proletárprogrammal, de csak igen későn (1973 körül), és a munkásmozgalom hagyományos szervezeti modelljei elképesztő súllyal érvényesülnek majdnem mindvégig (a leninizmus példátlan erejének alighanem döntő súlya volt abban, hogy az olasz mozgalom egy idő után az államhatalom ellen fordult – ehhez képest a francia trockista/maoista csoportok karikatúrának is gyengének bizonyultak).
Mint látni fogjuk, az olasz „’68” diákmozgalmi része és szakasza nagy részben az operaismóból (lásd a cikk első részét – a szerk.) kapott munkásmozgalmi nyelven beszél, míg ez Francaiországban csak a szimbólumok szintjén van így: éppen azért kell a francia diákoknak a gyárakba menni, hogy „kapcsolatba lépjenek” a munkásokkal. A második (4) olasz Biennio Rosso [két vörös év] (1968–69) „anomáliája” éppen ebben áll, hogy míg máshol „’68” antiautoritárius és antiproletár jellegű, addig Olaszországban a „virággyerekek” és a „barbár munkáshordák” (Mario Tronti (5) ) együtt „csinálják” a két vörös évet. Mindez egyrészt egy évtizedig megakadályozza az eseményeknek egy francia mintájú kifutását (egyetemreform + kapitalista restauráció + jóléti, szociális intézkedések: „Grenelle (6) ”), másrészt példátlanul forróvá teszi az olasz hetvenes éveket.
Contro l’università [Az egyetem ellen]
Bizonyos földhözragadt szempontból az olasz diáklázadás hátterében ugyanaz a társadalmi folyamat ismerhető fel, mint minden más országban. Ez a burzsoá társadalom tradicionális értékeinek megremegése (sokan, mint jól tudjuk, csak ezt látják „’68”-ból...), a tőkés rendszer igényeinek és az egyetemek által nyújtott tudás közti törésnek egyre nyilvánvalóbbá válása volt – azaz a rendszer nem volt képes valódi perspektívát nyújtani a kvalifikált munkának, miközben a kvalifikált munkások képzése egyre tömegesebbé vált.
Mindezt persze színezték az olasz sajátosságok. A nagyarányú déli migráció, az elképesztő tempójú iparosodás létrehozta az első igazi nagyvárosokat (amikor Rocco és fivérei „felmennek” Basilicatából Milánóba), közben persze megérkezik az ellenkultúra a beattől a yankees go home-on [Yankeek, haza!], vagy az Onda verde és a Re Nudo alternatív kulturális csoportjain át a Feltrinelli kiadóig, vagy a Quaderni Piacentiniig [Piacentini-i Füzetek], a diákmozgalmak hivatalos fórumáig. Egyszóval Olaszországban is létrejön a radikális véleménykülönbség légköre – maga a társadalmi szövet változik meg, erre ráadásul fullasztóan rátelepszik az államhatalom, amely a lehető legkevésbé titkolja, hogy a jobboldal és a nagytőke érdekeit képviseli, lényegében minden eszközzel (rendőrség, államrendőrség, egyház, cenzúra, politikai kézben levő bíróságok...).
Az 1967 második felében elinduló olasz egyetemi mozgalom kiindulópontja Trento – aligha véletlenül. A Trentói Egyetem volt a rés a klasszikus olasz egyetemi rendszeren — az első olyan egyetem volt, ahova technikumokból is be lehetett kerülni (azaz nem csak a Pierinók [Janikák és Petikék], a gazdag papák fiacskái kerülhettek be), és diplomát lehetett szerezni szociológiából. Renato Curcio (később a Brigate Rosse [Vörös Brigádok] vezetője) fogalmazott emígyen (7) : „a megbocsájthatatlan hibáját, hogy behozta az egyetemre az osztályszármazásunk súlyát, drágán fizette meg a rendszer”. A még leginkább a berlini kritikai egyetemi mozgalmakhoz közel álló „negatív” Trentói Egyetem végül is felteszi a klasszikus kérdést: végeredményben ki tanít itt kit? Hiszen a mostani egyetem csak technikai eszköztárat nyújt az osztályelnyomáshoz, nem tanít mást, mint az uralkodó osztályok ideológiáját (miközben persze „a tudomány semleges”).
A mozgalom gyorsan tovaterjed Torinó, Pisa, Nápoly, Milánó, Velence, Róma, Bari felé – a mozgalom igen sokszínű volt regionálisan, tulajdonképpen a helyi szituáció, hagyományok, egyszerűen a véletlenek sorozata okozta, hogy az „egyetemi mozgalom” egyszerű egyetemfoglalást jelentett vagy éppen tömeges utcai harcokat az egyetemen kívül, a városokban. A leghíresebb, a „valle giuliai-csata”, ahol a római egyetemisták órákon keresztül harcoltak a rendőrség és a fasiszta csoportok ellen („Non siamo scappati più [Ez egyszer nem futottunk el]”), igazi fordulatnak számított: országos ellenállási hullám alakult, egyre radikálisabb és erőszakosabb eszközökkel.
Mindez, mint láthatjuk, sok tekintetben egy ideig közelebb állt a német vagy az amerikai modellhez, mint a franciához (ahol, mint ismeretes, a kezdetektől a kommunista mozgalom szimbólumrendszere és persze beszédmódja határozta meg a diákmozgalmat is a barikádoktól a vörös-fekete zászlókon át a diáktanácsokig – még a CRS (8) =SS jelszó is az 1947-es sztrájkolóktól jött). Azonban mindezt az elsősorban az operaismo döntő hatását mutató speciális karakterekjegyek igen különlegessé tették. Egyébként is a nagy vonalakban eleinte az akadémiai tekintélyelvűség ellen lázadó diákmozgalmak előtt abban a korban két út állt: a „menetelés az intézményeken át” (Rudi Dutschke), illetve az iskola mint misztifikáló intézmény (amelyben az áltudományosság éppen arra szolgál, hogy elrejtse, hogyan működik valójában a társadalom) szemrevételezése a tőke logikájának prizmáján keresztül.
Az utóbbi esetében egyrészt persze olyan tudás kereséséről van szó, amelyet fel lehet használni a tőkés rendszer ellen. Ennek elérése nem lehetséges a mai vagy az akkori képzési rendszer keretei között, „iskolátlanítani kellene a társadalmat” (Ivan Illich), azaz „deprofesszionizálni a második legősibb mesterséget”. Másrészről ez a tudás nem egyszerűen egy alternatív valóság-leírási modell (amely lényegében lehetséges a régi keretek között is, hiszen vannak marxista egyetemi tanárok), hanem egy alternatív valóság akarása: így lesz a kritikai elméletből társadalmi forradalom – éppen ez „’68” lényege.
A mozgalom kezdeti jelszava, a „Potere Studentesco [Diákhatalom]” még egy korporatív érdekek mellett fellépő egyetemi mozgalom képét tárja elénk, amelynek a fő célpontja az „akadémiai” (itt: felsőoktatási) tekintélyelvűség, maga az egyetemi rendszer – egyszóval egy tipikus ’68-as antiautoritárius mozgalomról van szó. Azonban a legkülönbözőbb olasz egyetemi városok mozgalmai már ekkor alapvető kapcsolatot tételeznek fel az egyetem tekintélyelvűsége és az osztálytársadalom elnyomása/kizsákmányolása között – az egyetem csak lenyomata a társadalomban meglevő általános viszonyoknak. A kapitalista rendszer tendenciája a szellemi munka fokozatosan erősödő tőkés gyarmatosítása, amely egy új társadalmi kategóriát hoz létre, az értelmiségi proletárt, akit az egyetem mint „termelőüzem” bocsát az osztálytársadalom rendelkezésre.
„A szakmai képzésünk olyan társadalmi tőke, amellyel valójában nem mi rendelkezünk, hiszen az csak az ipari és a bürokratikus szervezetekben használható fel, amelyeket nem áll módunkban kontrollálni sem politikai, sem szakmai értelemben. Az egyetem tehát olyan végrehajtókat nevel, akik politikailag fegyvertelenek és szakmailag korlátok közé szorítottak. Az, hogy az egyetemen szándékoltan lehetetlenné tesznek minden politikai vagy kulturális természetű vitát, logikus következménye a falain belül folyó tekintélyelvű oktatásnak. Az egyetem csak engedelmeskedni és parancsolni tanít meg” (Mauro Rostagno: Notte sulle lotte studentesche [Egy éjszaka a diákok küzdelmében], Trento). Vagy: „a tekintélyelvű oktatás inkább csökkenti, mintsem növelné a diákjainak kritikai és szintetizáló képességeit. Nem nyújt sem szektorális tudást, sem általános képességeket. Manipulálja a diákokat a klasszikus kultúra mítoszához és a tudomány tabuihoz való menekülése révén” (Viale (9) ).
A diák, az egyetemi hallgató nem más, mint a munkásosztály „képzésben levő része”, „formálódó munkaerő”, a szellemi munka elidegenedésének tárgya. A diákok csak ideiglenesen bírnak valamiféle különleges jellegzetességgel. Hamar egyértelművé válik (egyébként az egyetemfoglaló mozgalom lassú kifulladásával párhuzamosan), hogy a kivezető út az egyetemen túl, vagyis az ismét harcba szálló munkásosztály felé mutat. Mindenesetre az operaismo – és jóval kisebb mértékben a „marxizmus–leninizmus”, vagyis a többféle bolsevik ideológia – jelentős hatást gyakorol rájuk. Az intellektuális munka proletarizálódását, tehát a tudományos-technikai tudást is integráló gyári szervezetet kevésbé az elidegenedés humanista oldaláról veszik szemügyre, mint az anyagi nyomor és a munkásmozgalom tradíciói felől. Ugyanebbe az irányba hat, hogy az olasz egyetemi ifjúság szociológiai szerkezete más. Igen gyakori, hogy a diákok már egyetemi éveik alatt dolgoznak. Ezért a fiatal munkásokkal természetes a közösségük, hiszen egy társadalmi osztályba tartoznak, egy helyen laknak. A diákok is gyakran „fuori sede [kívülről jövők]”, mint a délről érkező munkásfiúk: a közösségi kommuna jóval inkább materiális kényszer, mint valamiféle hippi dolog. Számukra az egyetem legkevésbé az emancipáció útja, a munkásosztályt, valamiféle mitikus képződményt, pedig nem megismerni kívánják, mint Franciaországban, hanem a lehető legjobban ismerik, mint tömegmunkást a mindennapjaikból, teoretikus leírását pedig az operaismóból.
Természetesen nem tudunk erre részletesen kitérni, de a nagy különbség Franciaországhoz képest, hogy az olasz diákmozgalom regionálisan igen sokszínű: Pisa inkább operaista (az ún. Tesi di Pisat [Pisai téziseket] minden egyetemi mozgalmárnak tanítani kellene), Torinó és Trento inkább antiautoritárius. Itt a minta a berlini kritikai egyetem, Milánó „marxista–leninista” (a nagyrészt diákmozgalomból kinővő Movimento Studentesco az egyetlen olasz jelentős klasszikus gauchiste [szélsőbaloldali] szervezet), Róma klasszikusabban vörös (nem oly távol a PCI (10) -től) és így tovább. A diákmozgalmak tanulsága sokak számára az volt, hogy bizonyos szempontból új helyzet állt be a híres osztálykompozícióban: azzal, hogy a diákok egy része visszautasította a tudás tőkés felhasználását, életkörülményeik pedig egyébként is igencsak hasonlítottak a munkásokéhoz, egy új réteg jött létre a diákproletár vagy éppen a proletárdiák.
Mindenesetre az egyetemi mozgalom lassú kimerülésével párhuzamosan a „diák mint rendszerelem, aki arra determinált, hogy az osztályuralmat szolgálja, így a mozgalom célja a szakítás a kijelölt osztálysorssal” jellegű leírásból kiindulva lassan mindenhol uralkodóvá válik a nézet: a diákok emancipációja nem lehetséges a társadalom emancipációja nélkül, „a történelem által a rendszer megdöntésére kijelölt osztály pedig a munkásosztály”, ahogy a nápolyi mozgalom írta.
És bizony: az Autonno caldo [forró ősz] lassan elkezdődött.
A cikk első részét a Magyardiplo szeptemberi számában publikáltuk: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2018-januar/240-2018-szeptember/2590-stato-padroni-fate-attenzione-az-olasz-hosszu-68-elso-resz
*Nyersfordításban: Ne menj a gazda iskolájába!
** Nyersfordításban: Jó öreg kispolgárság! / Nem tudom megmondani, hogy inkább dühös, sajnálatos, undorító vagy melankolikus vagy-e? — / Szereted, ha a háborodottakat bűnözőként kezelik, Bezárnád a cigányokat és értelmiségieket az elmegyógyintézetbe / Szereted a rendet és a fegyelmet és szereted a rendőrségedet, / kivéve, ha csődeljárást kell kivizsgálnia. Lolli, Claudio: Borghesia [A burzsoázia]. Dall’ Album "Aspettando Godot" 1972. – A híres dalt itt lehet meghallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=hYbMT6fzD6g
