Mikoron Jugoszlávia a gyarmatosítás elleni harcot támogatta

Kategória: 2018. november
Írta: Jean-Arnault Dérens
Találatok: 2967

titoJugoszlávia szétesése elfelejteti velünk, mennyire fontos szerepet töltött be Jugoszlávia a nemzetközi kapcsolatokban. Azokban az években, amikor a nemzeti felszabadító harcok folytak, sok ország, különösen Afrikában, számíthatott Jugoszlávia támogatására. Akkoriban a Szovjetunió óvatosabb volt, arra vigyázott, hogy fenntartsa a kapcsolatait az USA-val és a volt gyarmati nagyhatalmakkal.

Bizonyos képek visszavágyódást ébresztenek a múltba. Ilyenek például az el nem kötelezettek mozgalmának vezetőié, akik új világrend alapjait próbálták lerakni, vagy például a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnökéről, Josip Broz Titóról (1892–1980) fehér ünnepi uniformisban készült kép, amint az Adria északi részén fekvő Brioni-szigeten lévő villájában fogadja a gyarmati sorból frissen felszabadult országok vagy éppen felszabadulási harcukat vívó afrikai és ázsiai mozgalmak vezetőit.

A Moszkva által szorosan ellenőrzött szocialista táborral való szakítás után a kiközösített Jugoszlávia számára a gyarmatosítás elleni küzdelem támogatása bizonyos értelemben a nemzetközi színtéren való jelenlétet biztosította, azt, hogy a nagyok tábláján játszhasson. A Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt is gyanakvással szemlélte az 1954. évi mindenszentek ünnepe idején Algériában elkövetett merényleteket, amelyek az algériai függetlenségi harc nyitányát képezték. Jugoszlávia volt az első, amely jogot követelt az ENSZ-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontnak (FLN).

Tito és a jugoszláv kommunisták szövetségének vezetői (League of Communists of Yugoslavia – SKJ) a második világháború fasiszta megszállóival vívott saját harcaik révén éreztek rokonságot a harmadik világ felszabadító mozgalmaival. Érzékenyen reagáltak az FLN és a Vietkong sikereire és kudarcaira” – emlékezik Danilo Milić. A korábbi diplomata karrierje az 1960-as években indult és 2011-ig tartott. Pályája során szolgált Guineában, Sierra Leonéban, Gabonban, Bissau-Guineában, Angolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban, az országának egymást követő metamorfózisai nyomán létrejött államokat képviselve: előbb a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot, később az 1992-ben létrejött „Kis-Jugoszláviát”, végül Szerbiát.

„Minket is gyarmatosítottak, az ottomán birodalom vagy az Osztrák–Magyar Monarchia. Emiatt különösen érzékenyek lettünk a gyarmatosítás kérdésére” – mondja Danilo Milić.

A titoizmus nem kidolgozott elvrendszerre épült, hanem elsősorban a gyakorlati politikában testesült meg, amely a második világháború során folytatott partizánharc tapasztalataiból merített. Bár Josip Broz apparatcsik volt – a számos külföldi ügynököt is alkalmazó szovjet politikai rendőrség kemény iskolájában (Állami Politikai Igazgatóság – GPU) képezték ki, és megmenekült a Komintern tisztogatásaitól –, elég hamar kifejezte, hogy a saját kottájából akar játszani, még a felszabadítási harc keretein belül is, és nem vette figyelembe Moszkva utasításait. A Szovjetunió ekkor, kissé félretéve szocialista forradalmi célkitűzést, egyesülésre hívta az összes ellenálló mozgalmat, köztük a csetnikeket is – ezt a Londonba menekült, a royalista kormány majdnem kizárólag szerb híveiből szerveződött ellenállási erőt. Tito számára viszont a fasiszta és a náci megszállók elleni harc elválaszthatatlan volt az új szocialista szövetségi állam létrehozásának tervétől.

 

Tele volt a maquisardoknak szánt fegyverekkel

A partizánmozgalomban szerzett tekintélye révén képes volt kivívni akaratát. 1943-ban még a britek értékes támogatását is megszerezte, akik elengedték a csetnikek kezét. Jugoszlávia és Albánia az a két ország volt, amely belső ellenállás révén szabadult fel, a Vörös Hadsereg észak-szerbiai hadműveletei 1944-ben csak marginális szerepet játszottak ebben. Tito ebből fakadóan olyan legitimitást szerzett, hogy 1948 után szembe tudott szállni Sztálinnal. A jugoszláv sztálinistákkal való kíméletlen elbánás ellenére a rendszer széles népszerűségnek örvendett, ami nem volt elmondható a kelet-európai szocialista országokba a Vörös Hadsereg furgonjain érkezett kommunistákra. Moszkva éppen ezt a függetlenséget nem volt hajlandó elfogadni, és végül a szovjetek „nacionalista elhajlással” vádolták a Jugoszláv Kommunista Pártot.

Pedig kezdetben az új belgrádi rendszer a szovjet modell hű mása akart lenni. Csak fokozatosan került sor az olyan innovációkra, mint a szocialista önirányítás, amelynek elméletét a szlovén Edvard Kardelj (1910–1979) dolgozta ki. A hidegháború által befagyasztott bipoláris világrendben Jugoszlávia nemzetközi kisugárzásának kulcsa a gyarmatosítás elleni harc mellett való elkötelezettsége lett. Bizonyos értelemben opportunizmus volt ez, mert nem csupán arról volt szó, hogy Tito elszigetelődött a szocialista mozgalmon belül, és ezért szövetségesekre volt szüksége, hanem bizonyítania is kellett az országa által kikísérletezett „másfajta” szocializmus érvényességét. És hát elég intelligens volt ahhoz, hogy megérezze a felkavarodott világban megnyíló lehetőségeket.

„A Szovjetunió és a neki alávetett kommunista pártok későn értették meg a gyarmati felszabadító mozgalmak dinamikáját – folytatja Danilo Milić. – Felfogásuk szerint úgy kellett volna eljárni, hogy a kommunista pártok átvegyék a hatalmat a fővárosokban, és azután megadják a szabadságot a gyarmatok lakosságának. Ráadásul a Szovjetunió megszállottja volt a nyugati táborral való kapcsolatok ápolásának. Az enyhülés létfontosságú volt számára, emiatt mindig a status quo mellett tett hitet. Nem akart olyan lépéseket tenni, amelyek nem tetszenének Nagy-Britanniának vagy Franciaországnak”. Jugoszlávia viszont hasznot húzott sajátos pozíciójából. Hamar rájött arra, miképpen lehet a két tábor közötti feszültségek mezsgyéjén lavírozni, hol a Nyugathoz, hol a Szovjetunióhoz való közeledés kártyáját játszotta ki.

Később Tito találkozott a Brioniban lévő villájában Dzsaváharlál Nehruval és Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnökkel, és 1956. július 19-én megalapították az el nem kötelezettek mozgalmát. Ebben a diplomáciai pezsgésben Jugoszlávia nagyon aktívan elköteleződött az algériai forradalom támogatása mellett. 1958. január 19-én Oran magasságában a francia tengerészet átvizsgálta a Szlovénia nevű kereskedelmi hajót, amely tele volt a maquisardoknak szánt fegyverekkel. A jugoszláv média is nagy nyilvánosságot adott a háború eseményeinek: a 2017 novemberében elhunyt montenegrói Stevan Labudović újságíró már 1959-ben csatlakozott az FLN-hez (Algériai Nemzeti Felszabadítási Front). Kamerával a kezében minden harci eseményt filmre vett, egészen a konfliktus végéig.

Az algériai forradalom után következő évek sok kiábrándulást hoztak. Ahmed Ben Bella elnöksége idején a jugoszláv hatás igen erős volt Algírban, de Houari Boumédiène 1965-ös államcsínyét követően Jugoszlávia befolyása meggyengült. Más területeken azonban rövidesen új lehetőségek bukkantak fel. A franciák 1958-as távozása után Jugoszlávia kooperánsok ezreit küldte Guineába, és jelentős támogatást nyújtott a portugál gyarmatok felszabadítási mozgalmaihoz.

 

Túlságosan kötődik a Szovjetunióhoz

Patrick Lumumba kongói miniszterelnök meggyilkolását Tito „a jelenkori történelem legnagyobb bűnének” nevezte. Később, az 1960-as és 1970-es évek során, a kínaiak és a szovjetek egyre fokozódó afrikai versengése megakadályozta, hogy a „harmadik világnak” szocialista tengelye alakuljon, és hogy ennek Jugoszlávia lehessen a vezetője. A gyarmatosítás elleni harcok mindazonáltal lehetővé tették az alulfejlettségből maga is nehezen kikászálódó Jugoszláviának, hogy megsokszorozza a befolyását. „Gyakran kellett súlyos döntést hozni. Ha arról volt szó, hogy afrikai forradalmároknak fegyvert kell szállítani, nem garasoskodtunk, pedig saját országunk egyes régióinak semmijük sem volt” – meséli Danilo Milić.

Tito többször utazott Afrikába, mindannyiszor a Galeb nevű jachtja fedélzetén, hatalmas felhajtással és pompával. 1961 tavaszán egy hetvenkét napos utazás során felkereste Ghánát, Togót, Libériát, Malit és Tunéziát. Gazdag ajándékokat vitt magával és 1400 főnyi kíséretet, köztük mintegy 50 főnyi zenészt és énekest, több varrónőt felesége, Jovanka Broz szolgálatára, minthogy az asszony minden színhelyen más öltözetben kívánt pompázni. Kwame Nkrumah nigériai elnök „a jelenkor leginkább realista államférfijának nevezte Titót […], aki a legjobban értette Afrikát”. Tito „udvartartásának” túlzásai ellenére a jugoszláv diplomaták paternalizmus nélkül tudtak beszélni az afrikaiakkal, minthogy országuk soha nem volt gyarmatosító hatalom.

A Tito emlékét Belgrádban őrző létesítményeket – a Virágok Villáját (ma a volt elnök mauzóleuma) vagy a jugoszláv történeti múzeumot vagy az afrikai művészetek múzeumát – látogatva meglepődhetünk azon, milyen kevés utalás van Dél-Afrikára és az apartheid elleni harcra. A jugoszláv rezsim úgy tartotta, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress – ANC) túlságosan kötődik a Szovjetunióhoz, ezért inkább ennek riválisával, a Pánafrikai Kongresszussal (Pan Africanist Congress PAC) ápolt kitüntetett kapcsolatokat. „Mi minden dél-afrikai felszabadító mozgalmat támogatni akartunk, de az ANC keretében harcoló kommunisták nagyon is sztálinista kultúrájúak voltak. […] Az ő koncepciójuk szerint, aki nem volt teljesen velük, az ellenük volt – ezért tartottak Jugoszláviától, mert mi fenn akartuk tartani kapcsolatainkat a PAC-kal” – bizonygatja Danilo Milić.

Az 1980-as években Jugoszlávia katonai iskoláiban százszámra képeznek ki tiszteket a SWAPO délnyugat-afrikai szervezet (South West African People's Organisation) számára, Namíbia felszabadítása céljából. De szoros kapcsolatokat ápoltak az 1975-ben függetlenné vált Angolával és Mozambikkal is. Ezek az országok maguk is nagy segítséget nyújtottak az ANC-nek, míg Angolának a Pretoria által támogatott és pénzelt Jonas Savimbi gerilláival kellett megküzdenie.

A dél-afrikai hadsereg nemrégiben feloldotta olyan dokumentumok titkosítását, amelyek szerint 1980-ban a dél-afrikai titkosszolgálat – argentin társszerveivel közösen – jelentős akciót tervezett. Ennek során 1500 horvát antikommunista gerillaharcost tettek volna partra Jugoszláviában – az országot ők a „kommunista felforgató tevékenység” egyik fontos gócának tartották. A műveletnek a jugoszláv rendszer megdöntése lett volna a célja, és nyáron, a moszkvai olimpiai játékok idején került volna rá sor, amikor Pretoria szerint a Szovjetunió túlságosan el lesz foglalva ahhoz, hogy reagáljon. De, úgy tűnik, hogy a dél-afrikai kémek nem jól ítélték meg a Jugoszlávia és Szovjetunió közötti valós kapcsolatokat. Az afganisztáni szovjet beavatkozás után ugyanis, 1979-ben Belgrád megemelte haderejének riasztási szintjét, attól tartva, hogy ellenséges gesztus jöhet a varsói szerződés irányából – ettől Tito haláláig tartott.

 

Nem azonnal számolták fel nemzetközi kapcsolataikat

1979 szeptemberében a marsall – utolsó nagy utazása alkalmával a Galeb fedélzetén – Havannába tartott. Az el nem kötelezettek hatodik konferenciájának szónokaként sikerrel szállt szembe a szovjetbarát iránnyal, amelyet Fidel Castro kívánt a mozgalomra oktrojálni. Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy bojkottálják a moszkvai olimpiai játékokat, Tito pedig 1980. május 4-én elhunyt – ez arra vezette a dél-afrikaiakat, hogy töröljék a tervezett akciót. A szocialista Jugoszlávia megalapítójának temetésén a hidegháborús időszakban addig soha nem látott számú koronás fő, állam- és kormányfő vett részt – kivéve a francia elnököt, Valéry Giscard d’Estaing-t és amerikai kollégáját, James („Jimmy”) Cartert, és Fidel Castro sem jött el.

A Jugoszlávia helyébe lépett államok nem azonnal számolták fel ezt a nemzetközi kisugárzást. Amikor 2006-ban Stjepan Mesić Havannába utazott, magával vitte a jugoszláviai diplomácia veteránját, Budimir Lončart, aki 1987 és 1991 között a Jugoszláv Szocialista Föderáció utolsó külügyminisztere volt, és gyakran játszott közvetítő szerepet Tito és Castro között – kettejük kapcsolata gyakran volt viharos. Horvátország az el nem kötelezettek mozgalmának tagja maradt egészen a NATO-hoz való csatlakozásáig, 2009-ig. 2008-ban, amikor Koszovó egyoldalúan deklarálta függetlenségét, Szerbia akkori külügyminisztere, Vuk Jeremić világkörüli útra indult, hogy a lehető legtöbb országot térítsen el az új állam elismerésétől. Ennek érdekében felhasználta mindazokat a szervezeteket, amelyekben Szerbia még mindig megfigyelő szerepet töltött be, mint az Afrikai Unió vagy az Iszlám Konferencia Szervezete. Belgrád ilyenformán arra törekedett, hogy a saját javára támassza fel az el nem kötelezettek halódó hálózatait. Ez az egyoldalú törekvés, a régi szövetségi állam nemzetközi presztízsének megkaparintására, azonban nem lehetett sikeres. Ahogy 2017 nyarán Ana Sladojević, a belgrádi jugoszláv történeti múzeum kurátora aláhúzta egy „Tito és Afrika” kiállítás megnyitása alkalmával: „a gyarmatosítás- és fasizmusellenesség része annak a jugoszláv örökségnek, amit ma minden utódállam igyekszik elfelejteni”.

 

A szerző, Jean-Arnault Dérens az online Courrier des Balkans újságírója. Laurent Geslinnel társzerzője a Là où se mêlent les eaux. Des Balkans au Caucase, dans l’Europe des confins [Ahol a vizek összefolynak. A Balkántól a Kaukázusig, Európa peremén], La Découverte, Párizs. 2018.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér