Donald Trump szereti a nagyvárosoktól messzire lakó, szegény, gyakran a mezőgazdaságból élő Államok vidéki „elfelejtett amerikaiak” – akik közül sokan szavaztak rá – védelmezőjeként feltüntetni magát. Hát épp innét indult el egy társadalmi mozgalom, amely megkérdőjelezi a közszolgáltatások felszámolásának republikánus politikáját. Ebben az ütközetben a tanárok kulcsszerepet játszanak.
Chicago, 2018 áprilisa. Az O’Hare repülőtér közelében lévő luxushotel elképesztő miliőjében mintegy kétszáz ember skandálja magasba emelt ököllel Arizona, Kentucky és Oklahoma oktatóinak támogatására szánt szlogenjeit: „Tartsatok ki!”, „Ne hátráljatok meg!”. A szolidaritási akció a harcos Labor Notes folyóirat által két évenként rendezett szakszervezeti konferencia lezárása. A pulpituson hat tanár: a Red for Ed mozgalom (Vörösök az oktatásért) emblematikus színeibe öltözött öt nő és egy férfi. Rájátszanak a vörös színre, ez önmagában is zavarba ejtő, hiszen egyfelől a szocialistákra rímel, másfelől az USA-ban hatalmon lévő republikánus pártot idézi, ők kormányoznak azokban az államokban, ahol február vége óta sztrájkok sorozata zajlik.
A tiltakozás első lángja a tél kellős közepén csapott fel Nyugat-Virginiában. Az 1930 óta demokraták által vezetett államot az 1970-es években hosszan tartó és heves bányász-sztrájkhullám rázta meg, majd a 2000-es évek fordulóján határozottan jobbra tolódott, a választók rendszeresen a republikánus jelöltre szavaztak az elnökválasztásokon (1) . És Wyoming mellett ez az a két állam, ahol Donald Trump a legtöbb szavazatot kapta (68% körül) a 2016-os választáson.
2017-ben a tanárok egy csoportja szervezkedni kezdett a legfontosabb helyi szakszervezeti tömörülés margóján – közülük néhányan „szocialista demokraták” (Democratic Socialists of America, DSA) –, hogy közös megoldást keressenek gazdasági és társadalmi helyzetük romlására. Ebben az államban 2001 óta 8,9%-kal csökkent a tanárok bére (2) , miközben a társadalombiztosítási járulék egyre nőtt. A kormányzó viszont mindössze 2%-os béremelésre tett ígéretet, és a betegbiztosítási szolgáltatások újabb befagyasztását tervezi a közalkalmazottak ügynökségénél (Public Employees Insurance Agency).
Patkányfogók az álmennyezetben
A tanárok az internet segítségével decentralizált aktivistahálózatot hoztak létre, és minden iskolában szavazást rendeztek a munkabeszüntetés kezdeményezéséről. Az eredmény elsöprő lett: az ötvennégy nyugat-virginiai körzet a munka beszüntetése mellett döntött, február 22-i kezdettel. 1990 óta ez az első sztrájk, amelyet az oktatók és az oktatási személyzet szervezett. Igen nagy erővel léptek fel amiatt is, hogy százával vannak betöltetlen állások. A szakszervezeti vezetés késznek mutatkozott tárgyalni a kormányzóval, de a vezetés javaslatával ellentétben a munka beszüntetése öt nappal meghosszabbodott, és a kilencnapos sztrájk végén, március 7-én 5%-os béremelést értek el mind az oktatói, mind a nem oktatói állományra vonatkozóan, továbbá moratóriumot a betegbiztosítási járulék emelésére. Ezzel együtt sikerült leállíttatni az állammal szerződött magániskolák rendszerére vonatkozó tervek (charter schools) (3) folytatását.
A siker nyomán a sztrájk más államokra is átterjedt: Arizona, Oklahoma, Kentucky, Colorado és Észak-Karolina államokat is elérte. A követelések listáján szerepel az alacsony bérek, a munkafeltételek romlása, a társadalombiztosítási rendszer (beteg- és nyugdíjbiztosítás) nem kielégítő állapota. Az USA-val szövetséges Puerto Rico szabad államban is sztrájkolnak a tanárok, tiltakoznak az iskolák privatizációs programja ellen, amelyet a sziget oktatási minisztere, Julia Kehler irányít. Az utóbbi 2017-es hivatalba lépése óta közel 170 iskolát zárt be, vagyis az intézmények 15%-át. És egy 2018-ban megszavazott törvény újabb 300 iskola bezárását irányozza elő (4) . Egyes sztrájkok pontszerűek (Észak-Karolinában egy nap), mások hosszabb ideig tartanak, Arizonában hat nap, Oklahomában tíz, Colorado-ban több mint tizenöt… Több helyen sikerült béremelést elérni (Coloradóban 2%-ot, Arizonában három évre szétterítve összesen 20%-ot), és az eszközállomány javítására vonatkozó ígéreteket is kicsiholtak. Coloradóban az alsó- és a felsőház is megszavazta az oktatási költségvetés növelését, amivel a 2008-as válság előtti szintre álltak be újra.
A helyi sajátosságok mellett közös elemek is mutatkoznak. A sztrájkok elsősorban azokat a területeket érintették, amelyekben különösen nehéz az oktatói munka. Szövetségi szinten 2017-ben (5) egy tanár bruttó átlagos jövedelme (a társadalombiztosítási járulék levonása előtt) évi 59 000 dollár (51 000 euró), valamivel kevesebb, mint a mediánbér. És az átlag mögött komoly különbségek rejtőznek. A szövetségi államszervezet miatt az oktatáspolitikák (költségvetés, iskolai programok, bérrendszer, kollektív szerződés, szakszervezeti jogok) nagy különbségeket mutatnak egyik államról a másikra, és a különbségek csak növekednek. Ilyenformán New York államban a tanárok átlag bruttó 79 500 dollárt (69 000 eurót) vehetnek föl (ebből lejön a társadalombiztosítási járulék), vagyis állandó dollárértéken számolva 2000 óta 8,9%-os emelésben részesültek. Mississippi államban azonban az átlagbér csak évi 42 000 dollár (36 000 euró), ami a 18 éves időszak alatt 6%-os csökkenést jelent. Ebben az államban a tanároknak második, sőt harmadik állást kell vállalniuk, hogy megéljenek. A munkakörülmények gyakran elképesztőek. A Labor Notes konferenciájának pulpitusán Dylan Wegela megdöbbent hallgatósága előtt a termek álmennyezetében elhelyezett patkányfogókról beszélt, meg hogy éjszaka égve hagyják a villanyt, hogy elűzzék a csótányokat stb.
A mozgalom, meglepetésre, a szakszervezetek bürokratikus szervezetei margóján fejlődött tovább. A Labor Notes egyik munkatársa, Chris Brooks szerint „a nemzeti oktatási szövetséghez csatlakozott számos szakszervezet elsősorban formálisan működik. Megelégednek azzal, hogy tagjaiknak bizonyos szolgáltatásokat nyújtsanak, és nagymértékben támaszkodnak a politikai kommunikáció szakembereire annak érdekében, hogy nyomást gyakorolhassanak a választott képviselőkre[vi]”. Az arizonai sztrájk vezetői az Arizonai Oktatók Egyesült Szervezete mellett párhuzamos szervezetet hoztak létre, amely az aktivistahálózat hiánya miatt a közösségi hálót használta fel.
A sztrájkok többsége egyébként azokban az államokban szerveződött, ahol a szakszervezeti jog közjogi értelemben alig vagy nem is létezik. A kollektív szerződések tárgyalása itt nem az oktatási tanácsokban, nem a szakszervezetek és a helyhatóságok (Boards of Education) között folyik, hanem a helyi parlamenti képviselők által megszavazott törvényekben döntenek róluk. Ráadásul Oklahoma, Kentucky vagy Arizona állam abba a huszonnyolc amerikai államot tömörítő csoportba tartozik, ahol érvényben vannak a „munkához való jognak” (right to work) nevezett 1947-es Taft–Hartley-törvények, amelyek szerint minden alkalmazottra – akár szakszervezeti tag, akár nem, akár fizeti a szakszervezeti tagdíjat, akár nem, – érvényes a szakszervezet által letárgyalt kollektív szerződés – ilyenformán a szakszervezetek jelentős bevételektől estek el.
A nevezetes „Janus v. American Federation of State, County and Municipal Employees Council 31” (Janus kontra Szövetségi Állam, Amerikai Állami, Területi és Önkormányzati Tisztviselők Szövetsége AFSCME) perében hozott döntés egyébként az összes államra kiterjesztheti ezt a fajta intézkedést. Illinois republikánus kormányzója, a milliárdos Bruce Rauner bíztatására az állam egyik szociális munkása, Mark Janus 2015-ben indított pert az AFSCME ellen, azt állítva, hogy a kötelező szakszervezeti tagdíj sérti az ő véleményszabadságra vonatkozó jogait, amelyet pedig a törvény első módosítása garantál. Az ügy egészen a legfelsőbb bíróságig jutott, amely június 27-én a felperes javára döntött (7) . A közoktatásban dolgozó 3,8 millió oktató 70%-át tömörítő szakszervezetek súlyosan érintettek ebben a legfelsőbb bírósági döntésben. Az a veszély fenyegeti őket, hogy elveszítik tagjaik és a tagdíjak közel egyharmadát. (8)
Ha túlságosan a politikai körülményekre koncentrálunk, nem látjuk meg, hogy a tanárok szervezkedése beleillik az egyéb területeken is megugró szociális mozgalmak körébe, és azt ekként kell értelmezni: ide sorolható Wisconsin (9) közalkalmazottainak hosszú sztrájkja, a 2011-es Occupy Wall Street, a gyorséttermi dolgozók már 2013-tól zajló harca a minimálbér növeléséért. 2012 szeptemberében Chicago 30 000 oktatója már beszüntette a munkát az új kollektív szerződés tárgyalási kudarca miatt. Elsősorban az egyéni teljesítményen alapuló bérezés bevezetése, illetve az állami szerződés alapján működő magániskolák fejlesztését favorizáló intézkedések ellen léptek fel. A Labor Notes konferencián részt vevő Rebecca Garelli korábban Chicagóban tanított, majd 2017-ben Arizonába költözött. Aktív résztvevője volt a 2012-es mozgalomnak. „Chicagóban megtanultam, hogy mindenképpen meg kell szerezni a szülők és a közösség támogatását” – meséli az őt lelkesen hallgató Jesse Sharkey-nek, aki a chicagói tanárok szakszervezetének, a Chicago Teachers Unionnak (CTU) a társelnöke – és aki egyébként a vitát vezette a rendezvényen. Ritka eset, de a sztrájk sikerre vezetett: emelték a béreket, meghosszabbították az oktatási napokat, eltörölték az egyén értékeléséből fakadó bérkülönbség bevezetését.
2010-tól kezdve, és amióta az alapfokú oktatási bizottság (Caucus of Rank-and-file Educators, CORE) vezetőjévé vált, a CTU harcos szakszervezeti munkát végez. Arra törekszik, hogy megtörje az amerikai korporatizmust és a bürokratikus szervezési formát. Az új szakszervezeti vezetés első döntései között egy aktivistabázis létrehozása szerepelt. „Harcos szakszervezetté akartunk válni, szoros hálózatot akartunk létrehozni a tanulók szüleivel, a lakóközösséggel” – így emlékszik erre az időre Sarah Chambers, 2009 óta speciális képzésben dolgozó tanár – aki egyébként a CORE társelnöke lett 2017-ben. „Az én iskolámban azzal kezdtük, hogy létrehoztunk egy bizottságot a kollektív szerződés megvitatására. Mindenkinek megvolt a feladata: a kommunikáció, ápolni a szülőkkel és a lakóközösségekkel, a tanulókkal való kapcsolatokat. A szülők szolgáltatták a sztrájkőrséget, hoztak nekünk ételt reggel és délben, a tanulók muzsikáltak.”
Ez a stratégia példát mutatott. Kentuckyban például a 2018-as sztrájk előkészítése során a tanárok megnyerték a szülők bizalmát és támogatását, információs táblákat állítottak fel az iskolák kijáratánál, megszervezték az intézmények elfoglalását, megszervezték az ételosztást, hogy ne kelljen a tanulóknak étkezést kihagyniuk egy olyan államban, ahol 24,5%-uk a szegénységi küszöb alatt él. Az állam kormányzója „csibészmentalitásnak” nevezte a mozgalmat, és a tanárokat „egoista és rövidlátó” jelzővel illette – kifakadása nem váltott ki túlzott hírverést (10) …
A demokrata városokban is
A chicagói sztrájk egyébiránt azt is megmutatta, hogy az oktatást illetően a republikánusok és a demokraták ideológiája azonosságot mutat. A mobilizáció az egyik demokrata fellegvárban zajlott, amelynek polgármestere, Rahm Emanuel a közszolgáltatások (közlekedés, kórház, oktatás) agresszív privatizációja mellett politizált. 2011-es hatalomra kerülése óta az pszichiátriai kórházak felét bezárta, a javarészt fekete vagy spanyolajkú lakosságot számláló szegénynegyedekben több tucat iskolát bezárt – ugyanakkor favorizálta a charter schools (állami szerződéses magániskolák) fejlesztését. Miközben a múlt havi sztrájkokat támogatóan fogadták a „progresszív” sajtókommentátorok, a New York Times és a Washington Post néhány éve még pellengérre állította a demokrata vezetésű Chicagóban sztrájkoló oktatókat – akiknek sérelmei egyébként nem különböztek a Kentuckyban vagy Oklahomában dolgozó kollégáikéitól. A New York Times szerint (2012. szeptember 11) „a tanári sztrájkok ártanak a tanulóknak, családjaiknak, ezért helytelenek”, és a Washington Post úgy tartja, hogy „fékezik a tanulókat az előrehaladásban” (2012. szeptember 10). „A jelenlegi mozgalom kényelmetlen helyzetbe hozza a demokratákat. Egyfelől támogatják a megmozdulásokat, mert a republikánusok felségterületén szerveződnek, és a novemberi választások idején hasznot remélnek ettől. De nyilvánvaló, hogy határozottan ellenük fordulnak, ha az általuk irányított városokra is kiterjednek” – mondja Kevin Prosen szakszervezeti aktivista, aki angolt tanít New York-ban, a Queens középiskolában.
A kérdés hamarosan kiéleződhet, mert a mozgalom kezd túllépni az iskolák határán. 2018-ban több mint kétezer ápolónővér és segédápoló lépett kétnapos sztrájkba Burlingtonban, Vermont államban, béremelést és azt követelve, hogy hozzanak létre egy minden betegre kiterjedő általános betegségbiztosítást. „Red for Med” jelszóval („Vörösök a gyógyításért”) azonnal szolidaritási mozgalom indult. Az aláírók között a tanárok mozgalmának számos vezető személyisége is szerepel.
(1) Lásd Serge Halimi: Le petit peuple de George W. Bush [George W. Bush kisemberei], Le Monde diplomatique, 2004. október.
(2) Digest of Education Statistics 2017 [2017-es oktatási statisztikák], National Center for Education Statistics, Az USA oktatási minisztériuma, Washington, DC.
(3) A „charter schoolsról” ld. Diane Ravitch: Volte-face d’une ministre americaine [Egy amerikai miniszter pálfordulása], Le Monde diplomatique, 2010. október.
(4) Gobernador de Puerto Rico firmó la ley de reforma educativa enfocada en las escuelas charter y vales educativos, Univision, Guaynabo, 2018. március 29.
(5) Digest of Education Statistics, 2017, id. mű.
(6) Chris Brooks: After the wave, Jacobin, New York, 2018. május 7.
(7) Doug Henwood: The disappearing strike, Jacobin, 2018. február 12.
(8) Dana Goldstein és Erica L. Green: What the Supreme Court’s Janus decision means for teacher unions, The New York Times, 2018. június 27.
(9) Ld. Rick Fantasia: Sursaut du mouvement social américain [Az amerikai társadalmi mozgalmak újjáéledése], Le Monde diplomatique, 2011. április.
(10) Philip M. Bailey: Bevin renews spat with Kentucky teachers, saying pension opponents have a “thug mentality”, The Courier-Journal, Louisville, 2018. március 22.
