Manapság csak a tőkés nyereséget növelő tevékenységet tekintik munkának és minősítik értékteremtőnek. Ami ezen a kereten kívül esik, azt improduktívnak nevezik. Pedig ha valamely tevékenységnek a részvényesek számára nincs is értéke, attól még értékes lehet a társadalom számára. Az érték megítélésének ez az eltérő koncepciója hozta létre – forradalmian és merészen – a társadalombiztosítás általános rendszerét.
Évtizedek óta vívnak harcot a liberális reformererők annak érdekében, hogy a társadalombiztosítás reformjának ürügyén megfosszák a munkásosztályt attól, ami tagjainak szakmai, társadalmi hovatartozásától, nemétől vagy kultúrájától függetlenül az egységét adja, vagyis értéktermelői mivoltától. Ami egységbe tömöríti a vasipari dolgozót a videóssal, a mérnököt a gyártósoron dolgozóval vagy a pékeket a tanítókkal, az az, hogy a „Ki az, aki értéket teremt?” kérdésre egybehangzóan, azt válaszolhatják: „Mi vagyunk azok.”
A burzsoázia ennek az osztályöntudatnak ellenében az 1970-es éves óta kettős offenzívát folytat. Az első ideológiai természetű: megpróbálják elfeledtetni, hogy 1946-ban a munkásmozgalom hogyan követelte ki a társadalombiztosítás általános rendszerét illetve a gáz- és az elektromos energia szektor dolgozóinak különleges státuszát, és hogy ezek az intézkedések elindították a termelési mód megváltozását. Mert ettől kezdve egészen 1960-ig maguk a dolgozók kezelték azokat a hatalmas összegeket, amelyek a TB járulékokból befolytak. (1) Olyan, addig „improduktívnak” tartott tevékenységeket is finanszíroztak belőle, mint a betegellátás, a nyugdíjasok tevékenysége, az otthoni gyermeknevelés munkája stb. Ahhoz, hogy megértsük, mennyire fontos a vállalati vezetők számára, hogy ennek a nyomát is kitöröljék a kollektív tudatból, elegendő néhányat feleleveníteni a háborút követő évek sikeres eredményeiből: bevezetik az egész szakmai életre szóló alkalmazás rendszerét a közalkalmazottaknál, az 1960-70-es években finanszírozták a nyugdíjakat, valamint a teljes egyetemi klinikai rendszert, kölcsönök és részvényesek közreműködése nélkül (igaz, hogy a TB járulék eközben százalékosan növekedett). Ilyen eredmény még a kórházak nem-kapitalista státusza – hogy az ott dolgozók gyakorlati társtulajdonosai az eszközöknek, még ha ez a tulajdonosi státusz kezdetleges formában van csak kidolgozva.
Gyermekcipős kommunizmus
Annak idején a munkásmozgalom nagy ereje abban állt, hogy nem a megtermelt javak elosztásáért, hanem a javak másfajta létrehozásáért küzdött. Ambroise Croisat a CGT (Confédération générale du travail – baloldali beállítottságú szakszervezet) fémmunkás-szakszervezet főtitkáraként 1945-ben miniszter lett azzal a feladattal, hogy vezényelje le a társadalombiztosítási törvény végrehajtását. Arra törekedett, hogy az 1946. augusztusi törvény a szülők produktív munkájának ismerje el gyermekeik felnevelését. A családi pótlék kiszámításánál a vasipari szakmunkások órabérét vette alapul, és a szorzóval kialakított családi pótlékot az órabérrel indexálta. Egy kétgyermekes anya számára ilyenformán 250 munkaórát számoltak el havonta olyan munkáért, amely kívül esik a munkaerőpiacon és a vállalati-tulajdonosi alárendeltségi viszonyokon (a férfiak uralmán persze nem). (2) Az általános társadalombiztosítási rendszer intézményesülése nem abban áll, hogy a megtermelt érték egy részét a „hasznos improduktívoknak” juttatja, hanem úgy teremt értéket, hogy kivonja a munkát a tőke körforgásából. Munkaadók és részvényesek nélkül dolgozni, társadalmasított bért kapni, élvezni a munkaeszközök használatának tulajdonjogát – ez szinte egy (még gyermekcipős) kommunista társadalom képe.
Egy ilyen jövőbeli társadalom elleni második offenzíva arra irányul, hogy megtörje a termelők gazdasági és társadalmi egységét azzal, hogy intézkedések sorával korlátozza a munka fogalmát kizárólag azokra a tevékenységekre, amelyek a tőke jövedelmezőségét szolgálják. A reformerdiskurzus azt ismételgeti, hogy a betegbiztosítás nem teremt értéket azzal, hogy ellátást ad, hanem éppenséggel egészségügyi kiadásokat generál. Vagyis hogy az egészségügyiek fizetése nem a munkájuk ellenértéke, hanem a többi munkavállaló szolidaritásából származik.
A termelő tömegek felbomlasztására vonatkozó törekvés a „fiatalokat” célozta meg először. Az volt a szándék, hogy ne emeljék tovább a munkába állás kezdetekor megállapított bért, mert az feljebb húzta a többiek bérét is. Ennek következtében a 25 évesek bére az 1960-as évek és az 1990-es évek vége között a felére csökkent. (3) Nem is voltak „fiatalok” a munkaerőpiacon, amíg 1977-ben Raymond Barre ki nem talált egy fogalmat annak a 16-18 éves, iskolából kibukó korcsoportnak a jelölésére, amelynek a tagjait, áldozatként, mint a többiek szolidaritására szorulókat mutatta be. Így nem is jogosultak normális bérre. Azelőtt a kollektív szerződésben írottak szerinti bért kapta a dolgozó, korától függetlenül.
Ugyanez a forgatókönyv érvényesül immár negyven éve a munkanélküliekkel, a gyermeküket egyedül nevelő anyákkal, a kevéssé vagy egyáltalán nem képzettekkel, az átalakuló mezőgazdasági régiókban élőkkel stb.: ki kell vonni e kategóriát a termelői státuszból, egész társadalmi csoportokat büntetni, kapitalista szolidaritásra hivatkozni, a bért egyfajta fiskális átalánnyal helyettesíteni. Ez a nagy érvágás a politikai szervezetek, a szakszervezetek, a civil szervezetek tehetetlen tiltakozása ellenére zajlik, és az ő szociális harcukat áttereli az áldozatokkal szemben érzett szolidaritás térfelére. Tehát, először is vissza kell vinni a harcot a megfelelő térfélre. Nem az áldozatok térfelére, hanem a termelők térfelére, akik mi vagyunk.
Munka és osztályharc
Aminek értéke van, amit munkának tekintenek az emberi tevékenységek végtelen tengerében, az nem más, mint a társadalmi viszonyok által meghatározott megállapodás eredménye. Így a gyermekek iskolába kísérésének, mint tevékenységnek, nincs gazdasági értéke, ha azt a szülők végzik el. De ha kisegítő személyzet látja el, akkor értékké válik. A kapitalista diskurzus nem tagadja a gyermekeiket nevelő szülők, az aktív nyugdíjasok és az életmentő ápolók munkájának hasznosságát. De csak azt a tevékenységet tartja termelőmunkának, amelyet a munkaeszközök tulajdonosának alárendelt munkavállaló a tőke jövedelmezősége érdekében végez. Társadalmilag bármely tevékenység elfogadható lehetne munkaként, de csakis kitartó osztályharc eredményeként lehet ilyennek elismertetni: mert most azok döntenek arról, hogy valamely tevékenység munka-e, akiknek hatalmuk van a termelés fölött. Ők döntik el, ki termel, mit termel, hogyan és mennyiért. Az uralkodó osztály hatalma abból fakad, hogy rajta tartja a kezét a munkán, és makacsul igyekszik megtartani ezt a hatalmat, mert e nélkül nincs profit. Ha itt győzni akarunk, egyességre kell jutnunk a termelés, a kutatás, a vállalkozás és a munkagyakorlat megváltoztatásáról. És ehhez támaszkodnunk kell azokra az erős intézményrendszerekre, amelyeket a munkások világa a háború után kényszerített ki.
A liberális reformerek heves ellenállása ellenére folyamatosan nő a munka értékének társadalmasítása: 1945 óta a bruttó bérből a társadalombiztosításba terelt járulékok és adók összege több mint kétszeresére nőtt, a szociális juttatások, amelyek értéke 1959-ben a GDP 15%-át tette ki, 32%-ra nőttek. Az élethosszig számított bér a mai 18 év felettiek egyharmadát érinti (közalkalmazottak, bizonyos ágazatok állandó státuszban lévő kinevezett dolgozói, akiknek a fele nyugdíjas). Ez azonban csak a nem piaci termelési ágazatokra vonatkozik: a tőke még a háború utáni időkben is meg tudta őrizni hegemóniáját a piaci területen. Ezt a korlátot mielőbb le kell bontani! A valamikor forradalmi osztály, a burzsoázia, a XVIII. század végén megalkotta a korábban születési előjogok alapján osztályozott emberek jogi státuszát: „minden ember szabadnak és a jog előtt egyenlőnek születik, és az is marad”. Ma már a burzsoázia, privilégiumaiba kapaszkodva, képtelen antropológiai vagy területi alapon és ökológiai szempontból elfogadható módon megszervezni a javak termelését. Innentől kezdve a bérből és fizetésből élőknek az a feladatuk, hogy egységesítsék az emberek gazdasági státuszát, megkövetelve a szabadságot és a jog előtti egyenlőséget az értékteremtés területén is.
Hogyan? Úgy, hogy minden felnőtt korba lépő embernek három új jogot biztosítsanak: életre szóló bért, amely mindenkinek megadja az értékteremtői státuszt, a munkájuk során használandó munkaeszközök gyakorlati tulajdonjogát, részvételüket a munka koordinálását végző testületekben. Ezekhez a jogokhoz két járulék fizetése tartozik, amelyeket a hozzáadott értékből vonnának le, és a társadalombiztosítási pénztárhoz hasonló módon, speciális pénztárakba fizetnének be: a bérkasszába és a befektetési pénztárba. (4)
Az élethosszig tartó munkabért, amely minden egyes személy képesítéséhez igazodik, de pályája során változhat, ezentúl nem a munkaadó fizetné ki, hanem a bérkasszák. A bér már nem az alkalmaztatástól függene, hanem a munkavállaló attribútumává válna. Hasonlóképpen alakulna a gyakorlati tulajdonjog: a munkát ténylegesen a munkavállalók irányítanák a munkahelyükön, ők döntenének a munkahelyi kollektíva összetételéről, a beruházásokról, a nemzetközi munkamegosztásban való részvételről stb. A gyakorlati tulajdonjog nem korlátozódna a munkaeszközre. Ki kellene terjednie azokra a nagy döntésekre is, amelyek a gazdasági orientációt határozzák meg, mégpedig a beruházási pénztárban folyó tárgyalásokon való részvétel révén. A részvényesek helyett ők döntenének arról, hogy milyen befektetésekre kerüljön sor, mire használják a gazdasági járulékokat, a bankok helyett ők hoznák létre azt az anyagi forrást, amellyel akár új projekteket finanszíroznának, akár fedeznék az ingyenes közszolgáltatások kiadásait. (5)
A tulajdon új modellje
Ez a három jog alapozná meg a gazdaság fölötti népszuverenitást, és a termelői státusznak olyan politikai erőt adna, mint amilyen az emberi és polgári jogok 1798-es deklarációjában szerepel: „A tulajdon szent és sérthetetlen, senkit sem lehet megfosztani tőle.” Az legyen az akció célja, hogy mindannyian birtokosai lehessünk bérünknek és termelőeszközeinknek.
Ilyen csatát akkor tudunk megvívni, ha nem csupán a bérből és fizetésből élők, hanem a földművesek, az önálló munkavállalók és a kisvállalkozók között is meggyőző munkát végzünk. Mint ahogy a dolgozók fellépése a vállalatuknál azt feltételezi, hogy nem kell attól félniük, hogy elveszítik a bérüket, úgy az önálló munkát végzők jövedelme sem lehetne kitéve a gazdasági élet hullámzásainak. Hasonlóképpen, a földművesek meggyőzéséhez hozzásegíthet az, ha a 10 milliárd eurós mezőgazdasági támogatást nem a hektárok vagy a termékek függvényében osztanák el, hanem, az embereknek adnák oda. Ez mintegy évi 20 000 eurós jövedelmet biztosítana 500 000 földművesnek – amivel a rendszer az élethosszig tartó fizetés logikájába illeszkedne. Bizonyára igen nehéz lenne meggyőzni a kis- és középvállalatok tulajdonosait, hogy cégükön tulajdonosi harakirit hajtsanak végre. Az új rendszerben a vállalat nem az övék lenne, csak használati tulajdonjogot élveznének egy-egy termelőeszköz, itt a cég felett, a többi munkavállalóhoz hasonlóan – mert a munkaeszköz közös tulajdonba menne át.
Számos kérdés vár még megválaszolásra, például az, hogy miképpen exportálhat egy ilyen gazdasági szervezet egy másik országba, vagy hogyan illeszkedik a szabadkereskedelem és az európai kötöttségek szövetébe. A termelők osztálya most formálódik a gazdasági felelősség megszerzése révén. Meg kell őrizni a projekt és az odavezető út egyedi jellegét. Nem kell líra a projektbe, nem kell próza az útra. A forradalom nagyon is értelmes opció, ha arról van szó, hogy meg kell becsülnünk az előttünk járók harcát.
