Igazságosabban elosztani a jövedelmeket, vagy megszabadulni a piac hatalmától?

Kategória: 2019. február
Írta: Daniel Zamora
Találatok: 871

pikettymarx jaco2013-ban jelent meg és 2,5 millió példányban kelt el a világban Thomas Piketty hatalmas sikert aratott könyve, a Le Capital au XXe siècle (A tőke a 21. században), azóta az egyenlőtlenségeket széles körben korunk nagy erkölcsi problémájának tekintik. Az Egyesült Államokban az Amazon „Free Enterprise” kategóriájában Marx a bestsellerek között szerepel, a Jacobin, a néhány éve indított, negyedévenként megjelenő baloldali kiadvány pedig népszerű, tömeglappá nőtte ki magát.

Kérdéses azonban, hogy ez a divat mennyiben egyezik meg Marx gondolataival. A jövedelmi egyenlőtlenségek fogalmát valójában ritkán használták a 19. században, és azzal, hogy az egyenlőtlenséget helyezték a nyilvános viták középpontjába, jelentősen elszegényítették a társadalmi igazságossággal kapcsolatos gondolkodásunkat[i].

Ezt a változást akkor érthetjük meg legkönnyebben, ha belepillantunk a szocializmus egyik klasszikus művébe, a Tőkébe. Meglepőnek tűnhet, de az „egyenlőtlenség” kifejezés kevesebb, mint öt alkalommal fordul elő a német filozófus terjedelmes főművében. A 19. század végéig egyetlen gondolkodónak sem jutott eszébe, hogy minden egyes egyént egy tengelyen helyezzen el, az összjövedelmet pedig egy másikon, és így mérje meg annak elosztását. Az osztályok és a termelési tényezők közti különbségek számítottak, sokkal inkább, mint az egyének közti különbségek. Csupán Vilfredo Pareto (1848–1923) olasz szociológus tevékenysége eredményeképpen jönnek létre az egyenlőtlenségek mérésére szolgáló modern eszközök. Marx szerint a probléma nem az volt, hogyan lehet a jövedelmeket az egyének között szétosztani, hanem elképzelni egy, a piactól mentesített társadalmat.

Legyen szó a termelésről, a munkáról vagy általánosságban az emberek közötti kapcsolatokról, a Polányi Károly közgazdász és antropológus által „piaci társadalomnak” nevezett jelenséget a demokráciára nézve fenyegetésnek tekintik, amennyiben hagyja, hogy a piac alakítsa a társadalom rendjét, nem pedig fordítva. A piaci társadalom nemcsak kizárja a politikai vitából az erőforrások elosztásának kérdését, hanem megváltoztatja magát a társadalmi kapcsolatok és ügyletek jellegét is.

 

A „dunkerque-i szellem”

Richard Titmuss szociológus azt az álláspontot védte, amely szerint a szociális állam célja, hogy kialakítsa és fenntartsa „a dunkerque-i szellemet”. A kifejezés az 1940 május–júniusában a francia partok mellett zajlott mentőakcióra utal, amelyben a Franciaországban rekedt több ezer brit katonát sok száz civil hajó szállította át Nagy-Britanniába. Az eseménynek igen jelentős hatása volt az Egyesült Királyságban[ii]. Titmuss ebben látta a leendő „segítőkész társadalom” első csíráját. Azt írta: 1940 nyarán, Dunkerque-kel „megváltozott a nép életérzése és ezzel az értékek is. Mivel osztozni kellett a veszélyben, hasonlóképpen kell lennie az erőforrások esetében is”. Azonban az új rendszer egyáltalán nem korlátozódott a jövedelmek újraelosztására, hanem a célja az volt, hogy demokratikus intézményeket hozzon létre, amelyek képesek a háborús körülmények után is fenntartani a szolidaritást és legyőzik az öt „óriást” – a szegénységet, az egészségtelen életkörülményeket, a betegséget, a tudatlanságot és a munkanélküliséget –, ahogyan az William Beveridge, brit közgazdász és a szociális állam teoretikusa 1942-es híres tervében szerepel.

Következésképpen, „a dunkerque-i szellem” jelentősen kiterjesztené az állam számára kijelölt szerepet, elsősorban a célból, hogy lakosainak általános szociális jogokat biztosítson (jogot az egészséghez, az oktatáshoz, a munkához, a lakhatáshoz stb.) A társadalom lázadása a „laissez-faire[iii]” ellen egy középúton indult el: a Bismarck kancellár által az 1880-as években Németországban megvalósított szociális törvények, valamint a Szovjetunióban 1917 októberétől indított széles körű társadalmasítás közötti úton.

A bérek növekvő részét társadalmasítják, hogy így finanszírozzanak jelentős társadalombiztosítási szolgáltatásokat. A legvagyonosabbra kivetett magas adókulcsok lehetővé teszik a közszolgáltatások létrehozását, ez teremti meg az új „társadalmi tulajdon”alapját. A „társadalmi tulajdon” fogalmát Franciaországban a 19. század végén kezdték használni, hogy elűzzek a társadalmat ketté szakító polgárháború rémképét, hiszen akkoriban kizárólag a tulajdonnal rendelkezők számítottak teljes jogú állampolgárnak. A meglévő magántulajdon mellett a társadalmi tulajdon „a tulajdonnal nem rendelkezők részére egyfajta jövedelmet biztosítana, ez nem egy magántulajdon közvetlen birtoklását jelenti, hanem szociális célú közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés jogát[iv]”.

A jóléti állam intézményeit a demokratikus szükségszerűség meghosszabbításaként kell értelmezni, amely állam az egyének fizikai és társadalmi újratermelését politikai kérdésként fogja fel, azaz közös döntés alapján alakítja ki, hogy mennyire emberséges legyen a társadalom. Ezzel a jövőképpel magyarázhatjuk, hogy a 20. század elején számos közgazdász a pénzbeli juttatásoknál fontosabbnak tartotta a közszolgáltatásokat. Az államnak kell cselekednie ott, ahol a „laissez-faire” nem képes biztosítani a lakosság újratermelődését. Ezért írta 1950-ben Thomas Humphrey Marshall brit szociológus, hogy „az alapvető egyenlőséget csak úgy lehet létrehozni és fenntartani, ha korlátozzuk a piaci verseny szabadságát”.

A közhatalom szerepének új felfogása teret hódít az egész világon. 1944-ben a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) célkitűzéseit megerősítő Philadelphiai Nyilatkozat kihangsúlyozza, hogy „a munka nem árucikk”, és alapvető célként tűzi ki „a társadalombiztosítás kiterjesztését”. Az ipari országokon túl a volt gyarmatok vezetői, Jawaharlal Nehru Indiában, Kwame Nkrumah Ghánában vagy Léopold Sédar Senghor Szenegálban kötelezettséget vállalnak arra, hogy megvalósítják az imperialista világ határain túl a szociális állam ígéreteit.

 

Az általános társadalombiztosítás helyett

A társadalmi igazságosságról alkotott felfogás akkor kezdett átalakulni, amikor az 1960-as évek Amerikájában kizárólag a szegénység kérdését kezdték előtérbe állítani. 1962 márciusában jelent meg Michael Harrington szocialista aktivista bestsellere, a The Other America. A szociális állam programjai szerinte a probléma részét képezik. A szegények Amerikájára nem vonatkoznak „az 1930-as évek szociális és politikai vívmányai”. Nem csupán arról van szó, hogy a társadalombiztosítási intézmények, a minimálbér, a munkaügyi törvények és a szakszervezetek nem veszik tekintetbe a hátrányos helyzetűeket, hanem egyenesen hozzájárulnak „a kirekesztésükhöz”. Harrington szerint a szegénység különleges körülmény, amely elkülönül a bérmunkás társadalom vagy a piac kérdésétől. A szegénység nincs kapcsolatban a bérrel, hanem amellett létezik, és gyökeresen eltér a 19. század pauperizmusától[v]. Ha a szegény egy „külön rendet képez”, akkor külön, sajátos problémát is jelent. A New Yorkerben erről így ír Dwight Macdonald a Michael Harrington könyvéről 1963-ban megjelent beszámolójában: „az egyenlőtlen gazdagság önmagában nem feltétlenül jelentős társadalmi probléma; a szegénység azonban az[vi]. Ezután a legfontosabb feladat egy jövedelmi küszöb megállapítása lesz, inkább, mint a társadalombiztosítás általánossá tétele.

Az 1970-es évek elején „a szegénység problematika” látványos berobbanása a közgondolkodásba azt eredményezte, hogy a társadalmi igazságosság elvét elkezdték leszűkíteni a pénzben kifejezhető értelmezésére. Az alsó jövedelmi küszöbérték meghatározása – amely alá senki sem eshet – kiszorítja azokat a vitákat, amelyek a felső jövedelmi határról vagy a piaci verseny alól kivont szociális ellátásokról folynak. Ekkor hódítják meg a magas rangú tisztségviselőket és a politikai pártokat a Milton Friedman monetarista közgazdász által hirdetett feltétel nélküli alapjövedelem vagy a negatív adó[vii] programjai, amelyekben végre a közvetlenül a szegénység elleni harc eszközét látták. Franciaországban Lionel Stoléru pénzügyminisztériumi tanácsadó, Valéry Giscard d’Estaing és François Mitterrand leendő államtitkára úgy vélte, hogy a szegénységgel hatékonyan kell foglalkozni, mert ez az egyetlen ésszerű szociálpolitika egy szabadpiaci rendszerben. Friedman maga is azt írja, egy ilyen politika „a piac közvetítésével hatékony, de nem hamisítja meg és nem is akadályozza meg a piac működését[viii]. A szociálpolitikák ezen új felfogása szerint a fő feladat a piaci mechanizmusok és az árrendszer megóvása. Ha a piac „láthatatlan keze” nemkívánatos helyzetet állítana elő, azt inkább pénzbeli juttatásokkal kell megoldani és nem állami beavatkozásokkal.

Robert McNamara – John Kennedy és Lyndon Johnson védelmi minisztere, majd 1968-tól a Világbank elnöke – égisze alatt ez a felfogás gyorsan elterjed a nemzetközi intézményekben. A Világbankban kialakít egy szegénység elleni stratégiát, amely már nem az újraelosztásra helyezi a hangsúlyt, hanem „a szegényeknek nyújtott segítségre, amellyel munkaképessé válhatnak[ix]”. Samuel Moyn történész elemzése szerint „a társadalmi igazságosságot globálissá tették és minimalizálták”, ezzel meghúzhattak egy vonalat, amely alá „senkinek sem szabad süllyedni”, ugyanakkor azonban élesen szembe fordulhattak a felszabadult gyarmatok vezetői által hirdetett egyenlőség eszmékkel[x]. Az 1980-as években a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) és az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) is átveszi McNamara megközelítési módját. Korábban a társadalmi igazságosság elképzelése szerint a lakosságot kellett megvédeni a piaci hatásoktól, míg az új koncepció célja szerint mindenki számára biztosítani kell, hogy részese lehessen a piacnak.

Az egyenlőtlenség hosszú ideig nem szerepelt a közbeszédet uraló témák között, ez azonban a 2008-as pénzügyi válság következtében megváltozott. A 2011-es Occupy Wall Street mozgalom és a „99%” jelszavai elindították a képzelőerőt, és nevet adtak az előző évtizedek során kialakult szélsőséges jövedelmi és vagyoni polarizálódásnak. Pedro Ramos Pinto történész azonban kiemelte, hogy ez a siker nem eredményezte a szigorúan mennyiségi és monetáris meghatározásokkal való szakítást. Bár a téma visszatért a közbeszédbe, és a szegénységre való összpontosításhoz képest javulást jelentett, de továbbra is az egyén problémájaként mutatták be, nem pedig a társadalmi rétegek és osztályok jellemzőiként. Az egyenlőtlenséget nem annyira politikai kategóriaként és viszonyként értékelik, „inkább a hatásai fölött sajnálkozik, minthogy az okokat keresné[xi]”.

 

Kétféle válasz az egyenlőtlenségekre

Hogyan kellene ezután foglalkozni az egyenlőtlenségekkel? Kétféle klasszikus válasz kétféle ellentétes politikai jövőképet vázol fel. Az egyik koncepció a hatásokra korlátozódik, tehát szorosan a jövedelmek közötti különbségekre, ebből következik, hogy ha csökkentik a gazdagok és a szegények közötti pénzbeli jövedelmek különbségét, az elvezet egy nagyobb egyenlőséghez. Ez olyan világot eredményezne, ahol a gazdasági verseny továbbra is kíméletlen, de senkinek sem kell tartania a nélkülözéstől. Ezt a világot egyetlen 19. századi szocialista gondolkodó sem képzelte volna el, olyannyira szorosan kapcsolták az egyenlőtlenséget a gazdasági liberalizmus problémájához.

A második koncepció oly módon próbálná elérni az egyenlőséget, hogy nem tekintene árunak és demokratizálna olyan javakat, mint az egészségügyi ellátás, az oktatás, a közlekedés, az energia stb. Ez a világ társadalmasítaná és garantálná mindenki hozzájutását a legfontosabb létfeltételekhez, csökkentené a piactól való függést, vagyis attól a mechanizmustól, amely az egyenlőtlenségeket okozza[xii]. Ezt a tervet sokáig még a legmérsékeltebb reformerek sem tekintették felháborítóan utópisztikusnak.

Felvetődik természetesen a kérdés, miért kell többet követelni, mint a jövedelmi egyenlőtlenség csökkentését, egy olyan időszakban, amikor még ez a szerény cél is elérhetetlennek tűnik.

A berlini fal leomlása után, a jobboldal újra őszintébben beszél és nyíltabban hirdeti ideológiai álláspontját. A drámai változások közepette a baloldalnak is fel kellene mutatnia egy merészebb és ígéretesebb jövőképet, hogy meghaladhassuk végre a piaci verseny utópiáját. A nagy gondolatok ereje onnan származik, hogy nemcsak a kártyák újraosztását célozza, hanem a játékszabályok megváltoztatását is. A kevésbé individualista és barátibb jövőt ígérő vízió hívta életre 1942 decemberében a Beveridge-tervet. Több ezer ember állt sorban a hidegben, hogy megvásárolja ezt a száraz szakmai szöveget, nem kevesebb, mint 635 ezer példányt adtak el belőle. „Forradalmi pillanata ez a világtörténelemnek, a forradalmak ideje és nem a toldozgatásoké”jelentette ki a szerző.

 

A szerző, Daniel Zamora az FNRS (Tudományos Kutatások Nemzeti Alap) szociológus kutatója a Brüsszeli Szabad Egyetemen. Műve: Foucault et le néolibéralisme (Foucault és a neoliberalizmus), Aden, Bruxelles, 2019. Mateo Alaluf-fal közösen szerkesztette a Contre l’allocation universelle (Az általános alapjövedelem ellen) c. tanulmánykötetet. Lux, Montréal 2017.

Fordította: Rácz Ágnes    

 

[i] Pedro Ramos Pinto: Inequality by numbers: the making of a global political issue? [A számokkal mért egyenlőtlenség: globális politikai kérdés kialakítása?], Christian O. Christiansen  és Steven B. Jensen (szerk.): Histories of Global Inequality: New Histories [Történetek a globális egyenlőtlenségről: új történetek], Palgrave, London, megjelenés előtt.

[ii] Vö. Antoine Capet: „A dunkerque-i szellem”, amikor az elit enged..., in: Royaume-Uni, de l’Emipre au Brexit [Egyesült Királyság, a Birodalomtól a brexitig], Manière de voir, n°  153, 2017. június–július.

[iii] Az a felfogás, hogy a kormányzatnak csak a lehető legkisebb mértékben szabad befolyásolnia a gazdasági tevékenységeket, a döntéseket a piacra kell hagynia.

[iv] Robert Castel: La propriété sociale: émergence, transformations et remise en cause [A társadalmi tulajdon: kialakulás, átalakulások, megkérdőjelezés], Esprit, no 8–9, Párizs, 2008. augusztus–szeptember.

[v] A pauperizmus a szegénység Hobsbawn által megkülönböztetett szélsőséges formája (E.J. Hobsbawm; Poverty. – In: International Encyclopaedia of the Social Sciences. Macmillan and Free Press. 12. k. 398. o.)

[vi] Dwight Macdonald: Our invisible poor [Láthatatlan szegényeink], The New Yorker, 1963. január 19.

[vii] A negatív adó gondolatát az 1940-es évek elején Milton Friedman dolgozta ki, ez a feltétel nélküli alapjövedelem egy változata. Az alapelv egy, az adózási rendszeren keresztül mindenkinek garantált jövedelmi küszöb.

[viii] Milton Friedman: The Distribution of Income and the Welfare Activities of Government [A jövedelem elosztása és a kormány jóléti tevékenysége], előadás a Wabash College-ban, Crawfordsville (Indiana), 1956. június 20.

[ix] Rob Konkel: The Monetization of Global Poverty: The Concept of Poverty in World Bank History [A globális szegénység pénzproblémaként kezelése: a szegénység felfogása a Világbank történetében], 1944-90, Journal of Global History, vol. 9, no 2, Cambridge, 2014. július.

[x] Samuel Moyn: Not Enough: Human Rights in an Unequal World, [Nem elég: Az emberi jogok és az egyenlőtlen világ], Harvard University Press, 2018.

[xi] Pedro Ramos Pinto: The Inequality Debate : Why Now, why Like this? [Viták az egyenlőtlenségről: miért most, miért így?], Items, Social Science Research Council [a Társadalomtudományi Kutatótanács kiadványa], 2016. szeptember 20. https://items.ssrc.org

[xii] L.Bernard Friot: En finir avec les luttes défensives [Ne mindig csak védekezzünk], Le Monde diplomatique 2017. november.