Tüntetések magyar módra a Balkánon – a lázadás hulláma söpör végig az Unió perifériáján

Kategória: 2019. március
Írta: Jean-Arnault Dérens és Simon Rico
Találatok: 1515

szerb2018. december 8. óta minden héten több tízezren tüntetnek Szerbiában Aleksander Vučić rendszere ellen. Albániában a diákok fenyegetik a szociáldemokrata Edi Rama kormányát, miközben Orbán Viktor Magyarországában is haragos szelek fújnak. A nemzeti különbségeken túl Közép-Európa lakossága ugyanazon politikák ellen szervezkedik.

Szerbia egy új tavasszal ajándékozta meg magát ezen a télen. Mint 1996–1997-ben, amikor az állampolgárok tízezrei tüntettek Slobodan Milošević rendszere ellen, a felvonulások egymást követik minden szombaton Belgrádban. A 2018. december 8-án kezdődő tiltakozási hullám Aleksandar Vučić elnök erőszakos és szociálisan érzéketlen politikája ellen lassan az ország minden városára átterjed. Belgrádban a tüntetők folyama mindig megáll a Szerb Rádió és Televízió székhelye előtt, tiltakozás ez a hatalom média felett gyakorolt szoros ellenőrzése ellen. A tüntetések közös jelszavai között ott van, hogy „kapjon öt perc antennaidőt a RTS újság”. Az is, hogy tisztázni kell a Koszovóban 2018. január 16-án meggyilkolt szerb ellenzéki, Oliver Ivanović halálának a körülményeit, és az is, hogy mondjon le a belügyminiszter.

„Már harminc éve tart, hogy a szerb állampolgárok kénytelenek az utcára vonulva követelni a szabadságot és az igazságot. A mostani megmozdulás az utolsó esélyünk, különben az ország el fog tűnni” – mondta január végén Branislav Trifunović. A színész minden belgrádi felvonulás előtt felszólal, szigorúan szól a – megosztott – pártvezetőkhöz, a jelenlegi parlamenti ellenzékhez, akik egyébként meglehetősen visszafogottan viselkednek. „Az emberek minden már egyszer hatalmon volt pártot elutasítanak, hiszen a gazdasági korrupció beszennyezte őket” – ismeri el Borko Stefanović, a Szerb Baloldal (Levica Srbije) vezetője, akire november 23-án vasrudakkal támadtak rá – ez indította el egyébként a tiltakozási hullámot.

Az elutasítás még messzebbre nyúlik vissza: a különböző „demokratikus” ellenzéki szervezetek, amikor hatalmon voltak a 2000-es években, neoliberális politikát folytattak, hasonlót ahhoz, amit Vučić elnök követ jelenleg. Vučić a szélsőjobboldali, háborús uszító körökből érkezett, és úgy egy évtizede vált az európai uniós integráció lelkes hívévé. Belgrád új ura a lekötelezettek és támogatottak nagyon szűk rétegére támaszkodva uralkodik az országon. Minden ideológiai meghatározottságtól mentesen, elszántan arra, hogy gyorsan gyarapítsa személyes vagyonát, segédeire támaszkodva teljesen alávetette az országot részben az erőszakos elnyomás, részben a kiemelés és favorizálás eszközével.

„A megmozdulás legyőzte a félelmet. Szerbiában az emberek félnek, hogy elveszítik az állásukat, ha kritizálják a rendszert… Ez a nyomás kezd felszakadni – értékeli Jovana Gligorijević az egyik utolsó ellenzéki újság, a Vreme hetilap újságírója. – Az Unió országai bár pontosan tudják, hogyan kormányozza Vučić Szerbiát, azt gondolják, hogy ő az egyetlen, aki képes garantálni az ország és a régió stabilitását.” Ebből a szempontból a helyzet nem nagyon különbözik az 1996 előttitől: akkoriban, közvetlenül a Daytoni Békeszerződés 1995. decemberi aláírása után – ami véget vetett a háborúnak Bosznia-Hercegovinában – a nyugatiak támogatták Szlobodán Milosevićet. Vučićtól most azt várják, hogy megoldja a koszovói problémát és „történelmi” egyezséget köt pristinai partnerével, Hashim Thaçival. A szerb államfő ügyesen emeli a tétet a nyugatiakkal való kapcsolatában, meglengetve a közelségét Oroszországhoz és Vlagyimir Putyinhoz, akit nagy beccsel fogadott január közepén. Ugyanakkor felgyorsította a szerb gazdaság neoliberális átalakulási folyamatát, hiszen rögtön az után, hogy hatalomra került a kormány elnökhelyetteseként 2012-ben, azonnal leépítette a munkatörvénykönyvet.

„Normális országban szeretnénk élni. Ma mindenki kivándorol, mert lehetetlen munkát találni vagy vállalkozást indítani anélkül, hogy tagja lennél a Progresszív Pártnak” – magyarázza egy belgrádi diák, a tüntetések szervezőinek sárga mellényében. Mint a Balkán minden országát, Szerbiát is elérte a kivándorlás új hulláma[1]. A miniszterelnök, Ana Brnabić pedig megállás nélkül a gazdasági növekedéssel és az új munkahelyekkel büszkélkedik. De ez az eredmény a külföldi vállalatoknak nyújtott nagy összegű állami támogatásoknak köszönhető, amelyet azok lelkesen bezsebelnek, majd esetleg szépen elvitorláznak más égtájak irányába. Az egyik legújabb példa erre: a dél-koreai elektromos kábelgyártó Yura, amely a termelésének egy részét áttelepítette Albániába épp az után, hogy 7 000 euró közvetlen támogatást kapott a Leskovaci[2] gyára minden egyes dolgozója után. A Balkánon egyre csak szaporodnak az olcsó és „rugalmas” munkaerőt foglalkoztató üzemek, ahol a foglalkoztatási törvények általában ismeretlenek, és a bérek a valóságban alig érik el a havi két-háromszáz eurót.

Decemberben Albániában is lezajlott a legnagyobb diáktüntetés a kommunizmus bukása óta. Az iskoláztatás költségeinek emelése váltotta ki, illetve a szociáldemokrata Edi Rama kormánya által tavaly elfogadott új, az Unió által lelkesen üdvözölt törvény, amely versenyezteti az egyetemeket, és működésüket aláveti a piac szabályainak. Edi Rama 2013-ban került hatalomra, és csak egy receptet ismer Albánia „modernizálása” érdekében: a public-private partnership, rövidítve ppp-szerződéseket, amikor az állam a közfeladatok megoldásába bevonja a magánszektort, ami persze lehetőséget nyújt a Szocialista Párthoz közel álló vállalkozók gyors meggazdagodására.

A diákok haragja közvetlenül ez ellen irányul. Elutasítják mindkét pártot, amelyek egymást váltották a hatalomban 1991 óta, amikor megbukott a sztálinista kommunista rendszer, vagyis a Szocialista Pártot és „örök ellenfelét”, a jobboldali Demokrata Pártot. Egy negyed évszázad után, amikor minden köztulajdont becsméreltek, miközben a magántulajdont az egekig magasztalták, több megfigyelő szerint is a diákmozgalom az „átmenet utáni” új generáció megjelenését jelzi. Nyomására Edi Rama visszavonulót fújt, teljesítette a diákok követeléseinek egy részét, és 2018. december 28-án leváltotta fele kormányát. Miközben a nemzet fiatalsága folyamatosan kivándorolt Albániából – Franciaországban a menekültjogot kérők között az albánok vezetnek – a tüntető diákok most azt követelik, hogy a hazájukban élhessenek és dolgozhassanak.

A Boszniai Szerb Köztársaságban (Republika Srpska), a még ma is megosztott Bosznia-Hercegovina szerb „entitásában” több ezren provokálják rendszeresen Milorad Dodik rendszerét, és követelik a 2018. március 17–18-ai éjjel nem világos körülmények között meggyilkolt fiatalember, David Dragičević esetének tisztázását és általában is az igazság- és jogszolgáltatást. December végén a hatóságok minden gyülekezést megtiltottak, tucatjával tartoztatták le a fiatalokat, és a rendőrség speciális egységeit is bevetették azok ellen, akik továbbra is mécsest akartak elhelyezni a hóban. Milorad Dodik[3] hosszú ideig élvezte a nyugatiak támogatását, és most nem fogja vissza magát. Minden a hatalma ellen irányuló kritikát a szerb „entitás” „destabilizálására” irányuló kísérletnek nevez. Ezt a stratégiát követik egyébként a bosnyák és a horvát nacionalista pártok is: mind egyetértenek abban, hogy állandó válsághelyzetet teremtsenek, amelynek egyértelműen és kizárólag az a célja, hogy fenntartsák a félelem légkörét, és legyengítsenek minden tiltakozást.

A balkáni országok állampolgárai belefáradtak már a nacionalista és háborús retorikába. A 2014-ben Bosznia-Hercegovinában kirobbant plénummozgalmak[4] és a 2016-os macedóniai elbukott „színes forradalom” óta ugyanaz a mélyről jövő törekvés jelent meg mindenhol: legyen vége a gazdasági és szociális kiszorításuknak Európából, és meg lehessen tisztességesen élni a saját országukban. Sokan álmodnak arról, hogy kivándorolnak Nyugat Európába, de végül meg kell állniuk Magyarországon, Szlovákiában vagy Csehországban, vagyis azokban az országokban, amelyek néhány éve perifériás ipari feldolgozó országokká váltak, ahol a nyugati vállalkozók alacsonybérű és „rugalmas” munkafeltételekkel találnak maguknak alvállalkozó üzemeket. A lázadás ez ellen a politika ellen átterjedhet az egész régióra, hiszen az itt élőknek elegük van abból, hogy másodrendű európaiaknak nézzék őket, akiket végtelenül lehet terhelni, és akik elkerülhetetlenül csúsznak le a lejtőn.

 

A szerzők, Jean-Arnault Dérens és Simon Rico újságírók a Courrier des Balkans-nál.

Fordította: Morva Judit        

 

[1] L. Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin: Cet exode qui dépeuple les Balkans [Lakosságvesztés a Balkánon], Le Monde diplomatique, 2018. június (a Magyar Kiadásban nem jelent meg).

[2]. Nikola Radić: Serbie: les Sud-Coréens de Yura (re)délocalisent en Albanie [Szerbia: A dél-koreai Yura (újra) Albániába telepszik], Le Courrier des Balkans, 2018. szeptember 26.

[3] A Boszniai Szerb Köztársaság elnöke 2010-től 2018-ig, Milorad Dodikot 2018 októberében beválasztották Bosznia-Hercegovina kollektívan gyakorolt elnökségébe. Mindemellett egyértelműen ő gyakorolja a hatalmat a szerb entitásban, annak ellenére, hogy nincs választott funkcióban.

[4] L. Jean-Arnault Dérens: La Bosnie enfin unie… contre les privatisations [Privatizációellenes megmozdulások Boszniában], Le Monde diplomatique, 2014. március. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2014-1-12/178-2014-marcius/1501-kozeleg-a-balkani-tavasz-privatizacio-ellenes-megmozdulasok-boszniaban