Az ökológiai átmenet kulcsa a szociális igazságosság

Kategória: 2019. március
Írta: Philippe Descamps
Találatok: 521

climPéldátlanul hosszú ideje tüntetnek minden szombaton a „sárgamellényesek”. Meglepő találkozások jönnek létre, és kikristályosodott az államelnök, Emmanuel Macron által megtestesített neoliberális előremenekülés teljes és sok oldalról indult elutasítása.

Március 16-án, a XVIII. felvonás előestéjén, több városban is felhívás jelent meg a közös felvonulásra, olyan látszólag egymástól távol álló szervezetektől, mint a Szolidáris felvonulás, amely a rendőri durvaság elleni közösség, a Fiatalok a klímáért vagy az Évszázad felvonulása. „Közösen akarjuk megmutatni, hogy minden összefügg, mondta március 12-én Priscilla Ludosky, a sárgamellényesek egy tagja. „Egység a sokszínűségben” – egészítette ki Anzoumane Sissoko a Dokumentum nélküliek és a migránsok nemzetközi szövetségének szószólója, akivel egyetértőleg bólogatott Marie Pochon, a Mindenki ügye egyesülettől.

Találkozni fognak március 15-én, például Párizsban az Operaház környékére szervezett tüntetésen. Az a közös akarat, amit szembe állítanak azzal a rendszerrel, amely elpusztítja a földet és a föld lakóit, politikai érésről tanúskodik. Ez már januárban érezhető volt, mint az az alábbi cikkünkben olvasható.

A Köztársasági Elnöki Hivatal nagy ijedelmében közvetlenül értesítette az újságírókat a december 8-i párizsi gyülekezések előtt: „többezres kemény mag tervezi, hogy Párizsba érkezik, törni-zúzni, ölni fog”. Pedig ennek a napnak jellemző eseménye végül számos francia városban a több tízezer sárgamellényes és a környezet védelméért sétálók népes tömegeinek egyidejű, sőt gyakran közös vonulása volt. A láthatatlanok betörése a közösségi terekbe, különösen a körforgalmi pontokhoz, együtt járt egy gyorsított politikai érési folyamattal. A maga módján mindenki hasonlóan érzékel egy rendszert, amely csúcsragadozót csinál az emberből, aki ugyanúgy árt a természetnek, mint saját társainak.

Mert nem késő még elkerülni a környezeti káoszt,[i] sokan érzik mindennap az antropológiai összeomlást –a termelő és fogyasztó, tévére meredő bambává váló” emberi lény tönkremenetelét.[ii] A korlátozott erőforrásokkal rendelkező világban a kevesek által bezsebelt végtelen vagyon abszurditása még élesebb ellentétet képez azokkal, akiknek hónap végére elfogy a pénzük. Az egész világ előtt álló társadalmi kihívás mértékét jelzi, hogy a lángok éppen annak a fővárosnak az utcáin lobbannak fel, ahol 2015 decemberében aláírták az első klímaváltozási keretegyezményt – és kifejezi egyidejűleg a francia kormány akrobatamutatványait egy olyan ügy bajnokaként, amellyel politikájának lényege szembemegy.

A tiltakozó mozgalmak megszületésekor Macron elnök csapata úgy döntött, bűntudatot kelt, elsőként a legsebezhetőbbekben. Miközben az 1950-es évek óta a közpolitika a közúti szállítást és közlekedést támogatta, az ipar és a reklámok pedig a személyautót a modern ember legfontosabb tartozékaként jellemezték, most kizárólag az autósoknak kellene megfizetniük a társadalmi bajokért. Mielőtt az utcai megmozdulások nyomására visszavonták, az üzemanyagok áremelése mindenkit sújtott volna, miközben a kötelező (lakbér-, közlekedési és egyéb) kiadások egyre inkább csökkentik a legszegényebbek vásárlóerejét, míg a vagyonosabbak egyre több előnyhöz jutnak. A furfang teteje, hogy a „környezetvédelmi adó” címen bevezetett benzináremelés részben a munkaadóknak nyújtott szociálisjárulék-mentességet kompenzálja és nem a szükséges energetikai megújulást.[iii] Európa helyett a környezetvédelem szolgált költségvetési ürügyként.

Nem kétséges, hogy az embert körülvevő ökológiai rendszer miatt sürgős erőfeszítéseket kell tenni. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (GIEC) legutóbbi jelentésében emlékeztetett arra, hogy az iparosodás korszaka óta az emberi tevékenység mintegy 1 fokos felmelegedést okozott a Föld felszínén. Ha ez így folytatódik, 2030 és 2050 között meghaladjuk a 1,5 fokos melegedést, e fölött pedig az okozott károkat igen nehéz ellenőrzés alatt tartani.[iv] Jelenleg is tovább növekszik a felmelegedést okozó, a légkörbe jutó gázok mennyisége, holott a lehető leggyorsabban el kellene kezdeni a csökkentésüket. Elsőként világosan meg kell állapítani a felelősök kilétét.

Az iparosodás korszaka óta az Egyesült Államok egymaga bocsátja ki az üvegházhatású gázok összességének 26,3%-át; Európa 23,4%-ot; Kína 11,8%-ot; Oroszország pedig 7,4%-ot. 2014-ben egy katari lakos átlag 34 500 kg szén-dioxidot küldött a légkörbe; egy luxemburgi 17 600 kg-ot; egy amerikai 16 400-at; egy tadzsik 625-öt, és egy csádi csupán 53 kg-ot.[v] Minden, országa leggazdagabb 1%-ához tartozó amerikai, luxemburgi vagy szaúdi lakos évente 200 tonna szén-dioxidot bocsát ki, azaz több mint kétezerszer többet, mint egy szegény hondurasi vagy ruandai lakos. A föld leggazdagabb lakosainak 10%-a felel a CO2-kibocsátás 45%-áért.[vi]

 

Szigorú szankciók a klímaegyezményt nem betartó országok ellen

Amint megismerjük e bajkeverők karbonlábnyomát és a termelési módot, amely által büntetlenül gazdagodhattak, könnyebb lesz elképzelnünk egy kívánatos átmenetet. A környezetvédelem azért is válhatna népszerűvé, mivel az energia- és közlekedési kiadások jobban sújtják a szegényebb háztartásokat. Meg kellene szabadulnunk az ideológiai kényszerképzetektől, amelyek nem hagyják, hogy mi, polgárok saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ez a kishitűségünk a jog nyelvén jelenik meg a szabadkereskedelmi egyezményekben, valamint az Európai Unió jogszabályaiban.

Két módon vehetnénk fel a kesztyűt az emberiség előtt álló kihívással szemben. Mindenekelőtt az egyenlőtlenségek drasztikus csökkentésével. Így megteremthetnénk azt a közös akaratot és erőt, hogy megszabaduljunk a fosszilis energiáktól, valamint a frusztráció vezérelte túlfogyasztástól. Azután a globalizáció átalakításával, oly módon, hogy a kereskedelmet, sőt már a termelést is a szociális és a környezetvédelmi elvárások figyelembevételével szabályoznánk.

Jair Bolsonaro Brazíliája vagy bármely más ország, amely kilépne a Párizsi Éghajlatvédelmi Egyezményből, kétszer is meggondolná, ha az egyezmény felmondása esetleg kereskedelmi szankciókkal járna – olyanokkal például, amelyeket habozás nélkül megvalósítanak a környezet veszélyeztetésénél jóval kisebb ügyekben. Franciaország valószínűleg jóval kevesebb farönköt szállítana Kínába és importálna bútort, ha a munkások bére és a környezetvédelmi szabályok összehasonlíthatók lennének a két országban – és ha a hajókban felhasznált különösen mérgező gázolajat ugyanolyan adóval terhelnék, mint a benzinkutaknál kapható üzemanyagot. Tekinthetjük-e természetesnek a légi közlekedésnek nyújtott komparatív előnyt – ez a (gazdagok által kedvelt) közlekedési mód a legszennyezőbb –, mivel sem a hozzáadott értéket, sem a kerozint nem sújtják adóval? Vagy az élelmiszerellátás ügyében továbbra is támogatnunk kell-e az egyre magasabb fokon feldolgozott termékek exportját, amelyek ártalmas voltát már jól ismerjük (cukor, só, adalékanyagok, tartósítószerek stb.), ahelyett hogy az alapanyagok rövid értékesítési láncát erősítenénk és segítenénk a biotermesztést. Mert nem a fogyasztó dönt: közpolitika és komoly szabályozás hiányában tömegek fogyasztanak egészségtelen ételeket, miközben a biotermékek csak az elit számára hozzáférhetők.

Mértéktartás, energetikai hatékonyság, a megújuló energiák fejlesztése: vannak lehetőségek a karbon visszaszorítására, de hiányoznak a befektetések. Mind az európai kormányok adóintézkedései (a nyereségadó általános csökkentése), mind az Európai Központi Bank által nyújtott óriási hitelek a magánbankoknak (kevesebb mint négy év alatt 2 600 milliárd euró értékben kötvény-visszavásárlások) azt mutatják, hogy a magánbefektetők nincsenek a helyzet magaslatán, inkább rekordméretű osztalékot fizetnek vissza a részvényeseknek (2017-ben Franciaországban 23,6%-kal magasabb összegeket). Ugyanakkor az európai szerződések szigorúan korlátozzák az állami beruházásokat, és a munkabér csökkentésével a vásárlóerőt is. Az ökológiai átmenet finanszírozása így zsákutcába kerül.

 

Befektetőknek gondolt, ám kizsákmányolóknak bizonyuló

A kinyilvánított szándékok és a valós állami tevékenység közötti eltérésre a legbeszédesebb példa a lakhatás, amely az Ile-de-France régióban az üvegházhatású gázok kibocsátásának 49%-át adja. A 2007-es környezetvédelmi fórum (Grenelle de l’environnement) óta egyetértés van az energetikai megújulás fontosságát illetően. Ma képesek vagyunk épületeket létrehozni vagy átalakítani úgy, hogy alacsony energiafogyasztásúvá váljanak. 2013 márciusában nemzeti terv indult, de még mindig csúszik, és csak kevés tényleges megvalósulását találjuk a 2018. október 16-án elfogadott lakástörvényben (ELAN törvény). Mintegy hétmillióan élnek rosszul hőszigetelt, rossz energiahasznosítású lakásokban.[vii] Ezek felújítása növelné a komfortot télen és nyáron is, drasztikusan csökkentené az energiaszámlákat, valamint a karbonlábnyomot, és több ezer állást is létrehozna. Családok nem kezdeményezik az átalakítást, mivel túl sokba kerülne a beruházás, túl hosszú a megtérülés, és túl bonyolult a műszaki tervezés és megvalósítás. Egyedül az állami vagy félállami befektetők (ingatlanbefektetők, pénzintézetek stb.) tudnák áthidalni a magánkezdeményezések hiányosságait, segítséget nyújtani a magánszemélyeknek vagy társtulajdonosoknak.

A hulladékkezelés területén értetlenül állunk a szelektív hulladékbegyűjtés elutasítása láttán. Kit kell azonban bírálnunk emiatt: a magánszemélyeket, a csomagolóanyag-gyártókat, a közhatalmat, amely képtelen megfékezni a gyártókat és országos szinten koherens utasításokat adni (itt eldobják, amit máshol újra felhasználnak) vagy egyértelműen meghatározni, hova kerüljön a hulladék? A komposztálásra való ösztönzés, annak megszervezése, beleértve a városokat is, jelentősen csökkenthetné a kukák súlyát, mindenki megtalálná a számítását, amennyiben a háztartási hulladék elszállítási díját ugyanannyival csökkentenék. A mértékletes bőségnek – a pazarlás csökkentésének – ezer módja van, de a kormányokat ez nem érdekli.

Az „Adójóváírás a versenyképesség és foglalkoztatás érdekében” (CICE) volt a François Hollande elnöksége alatt bevezetett legfontosabb gazdaságpolitikai eszköz. Utóda ezt a társadalombiztosítási járulék tartós csökkentésére változtatta, ez az intézkedése azonban semmire sem kötelezi a vállalkozásokat: sem arra, hogy az így felszabaduló összeget a reálgazdaságba vagy az ökológiai átmenetbe fektessék, sem pedig arra, hogy az így nyert összeget saját energetikai költségeik csökkentésére vagy nyersanyagra költsék.

Számos példát lehetne felhozni arra, hogy a közszolgáltatások áthelyezésével hogyan vonul ki a kormány a környezetvédelem érdekében folytatott harcból és a területfejlesztésből: a kis vasúti szárnyvonalak vagy a közeli bíróságok bezárásától a „Macron-buszokig”, az autópályadíj-fizető kapuk olcsó magánkézbe adásától a pálmaolajimport megduplázásáig a La Mède-i Total finomító számára. A „sárgamellényesek” lázadása vagy a szavazók kiábrándulása láttán sem engedett Macron elnök a számára elsődleges alapvetésből: a befektetőknek gondolt, ám kizsákmányolóknak bizonyuló gazdagok számára nyújtott előnyökből. A környezetvédelmi vészhelyzet megköveteli ugyan az állami beavatkozás visszaállítását, ugyanakkor azt is igényli, hogy az állam megszabaduljon a lobbycsoportoktól, és visszaadja a polgároknak a közös akciókba való beleszólás lehetőségét, éspedig minden döntésnek a leginkább megfelelő szintjén. A kidolgozandó fontos döntésekhez és a felmerülő problémák összekapcsolásához sokkal határozottabb intézményi eszközök kellenek, mint a bejelentett nagy konzultációk. A teljes lakosság bevonásának és az átalakítás tervezésének igénye felerősíthetné a „demokratikus tervezést”, általa „összebékíthetővé és társíthatóvá válna a szabadság, hatékonyság és társadalmi igazságosság”.[viii]

A párizsi egyezmények a multilaterális tervezés óvatos formáját vázolják fel. Decemberben a lengyelországi Katowicében a COP 24 elfogadta a végrehajtási kérdésekről szóló szabálykönyvet. Ez lehetővé teszi, hogy minden ország pontosan mérje, mennyiben tartja be az üvegházhatású gázok mérséklésében önként tett vállalásait. Azonban ezek a vállalások nincsenek arányban a kockázattal: gyorsabb változtatás nélkül a Föld hőmérséklet-növekedése az évszázad végére meghaladja a 3 fokot. Tarthatatlan forgatókönyv, főleg a déli, legsérülékenyebb országok számára, amelyek nem is részesültek az olcsó energiára épülő korszakra jellemző iparosítás eredményeiből. Egy klímavédelmi zöldalap ténylegesen hozzájárulhatna ennek a történelmileg létrejött egyenlőtlenségnek a kompenzálásához, segítené az alkalmazkodást, hogy ne ismétlődjön meg az iparilag fejlett országok téves gyakorlata. Ez az alap azonban távolról sem éri el még az (egyébként szerény) évi 100 milliárd dolláros célt sem. Ugyan a sárgamellényesek példáját több országban is követik, mind Franciaországban, mind világszinten igen bizonytalan az igazságos klímavédelem jövője.

 

Fordította: Rácz Ágnes      

 

[i] Philippe Descamps : Comment éviter le chaos climatique? [Hogyan kerüljük el a klímakáoszt?], Le Monde diplomatique, 2015. november.

[ii] Cornelius Castoriadis: Une société á la dérive. Entretiens et débats 1974-1997 [Sodródó társadalom. Beszélgetések és viták, 1974–1997], Seuil, Párizs, 2005.

[iii] Így fogalmaz a 2019-re szóló költségvetési törvénytervezet „gazdasági, szociális és pénzügyi jelentése”, amelyet a kormány az Európai Bizottságnak küldött.

[iv] Global Warming of 1.5 °C, Summary for policymakers, az IPCC jelentése Genève, 2018, www.ipcc.ch

[v] CAIT Climate Data Explorer 2015, World Resources Institute, Washington, DC, http://cait.wri.org

[vi] Lucas Chancel és Thomas Piketty: Carbone et inégalité : de Kyoto á Paris [Karbon és egyenlőtlenség: Kiotótól Párizsig], École d’économie de Paris 2015. november 3. Az Oxfam szervezet is hasonló becslésekre jut: Inégalités extremes et émissions de CO2 [Szélsőséges egyenlőtlenségek és CO2-kibocsátás], Oxford, 2015. december 2.

[vii] Le tableau de bord 2018 [Adatok 2018.], Observatoire national de la précarité énergetique [Országos Energiaszegénységi Megfigyelő Központ], 2018. www.onpe.org

[viii] Pierre Mendès-France: La République moderne. Propositions [A modern köztársaság – Javaslatok], Gallimard, Párizs, 1962.