Hugo Chávez 1999-től 2013-ig tartó elnöksége sikeres időszakot jelentett Venezuelában. A szegények aránya 2004-2008 között a felére, 54 százalékról 27,5 százalékra csökkent.
A nemzeti össztermék (GNP) ötszörösére, 98 milliárd dollárról 482 milliárdra növekedett. A Chávez által kezdeményezett bolivári forradalom hatására a kontinens több országában baloldali kormányok alakultak. Az elnök halála azonban egy új szakasz kezdetét is jelentette, amit elhúzódó válság és a politikai erők kritikus megosztottsága jellemez. A 2013 áprilisában rendezett elnökválasztáson a Chávez által kijelölt utód, Nicolas Maduro, 1,5 százalékos többséggel győzött centrista Henrique Capriles ellenzéki jelölttel szemben. 2012-ben Chávez 11 százalékos fölénnyel verte meg Caprilest.
Maduro leváltásával próbálkoznak
A korábbi években már jelentkező gazdasági nehézségek felgyorsulását elsősorban a kőolaj világpiaci árának 2014-16 között, 100 dollár/barrelről 30 dollárra történt zuhanása okozta. A folyékony arany biztosítja az ország exportjának 95 százalékát és a nemzeti jövedelem közel felét. A recesszióra jellemző, hogy a GDP (Bruttó Hazai Össztermék) 2017-ben 12 és 2018-ban 18 százalékkal csökkent. Az infláció 2016-ban 300, 2017-ben 2.000 százalékkal és 2018-ban ennek a sokszorosával növekedett. A napi olajtermelés 2014 és 2018 között mintegy hárommillió barrelről másfélmillióra csökkent, amit elsősorban az infrastruktúra korszerűsítéséhez szükséges beruházások hiánya okozott. A válság elmélyüléséhez hozzájárult az olajiparra épülő egyoldalú gazdasági szerkezet, amelynek a megváltoztatására érdemi döntések nem születtek. A gazdasági nehézségeket fokozta a kiterjedt korrupció, a szociális célokra fordított kiadások túlzott növelése, a hibás monetáris politika, a felgyorsult tőkekivonás, a növekvő import és más tényezők is.
A 2015. decemberében tartott parlamenti választásokon az Ellenzéki Kerekasztal (MUD) kétharmados győzelmet szerzett. A Maduro leváltásával próbálkozó parlament félreállítására a kormányzat 2017-ben egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés megalakítását határozta el. Az ellenzék által bojkottált választást követően az országra nehezedő külső nyomás fokozódott. 2017 augusztusában a Trump adminisztráció szankciókat vezetett be a kormány és a PDVSA olajipari vállalat ellen, és megtiltotta az amerikai bankok számára a venezuelai projektek finanszírozását. Maduro szerint, a döntés a külföldi tőke által indított „gazdasági háború kezdetét” jelentette. A politikai és alkotmányos válság elmélyüléséhez hozzájárult a kormányzat és a parlamenti többség közötti kompromisszumkészség hiánya.
Temir Porras Ponceleón, Chávez és Maduro korábbi tanácsadója a Le Monde Diplomatique 2018 novemberi számában megjelent írásában hangsúlyozta, hogy a választási győzelem és a parlament jogosítványainak a Legfelsőbb Bíróság által történt elvétele miatt kitört konfliktus radikalizálta az ellenzéket. Ponceleon szerint, az események a kormány nemzetközi elszigetelődéséhez vezettek. A rendszer leváltására irányuló amerikai célokhoz kedvező hátteret jelent, hogy jobboldali fordulat történt Argentínában, Brazíliában, Chilében, Ecuadorban és más országokban, ami a kontinens politikai erőviszonyainak gyökeres átrendeződését mutatja.
Első elnöki ciklusát követően, Maduro második megválasztása 2018. május 20-án történt, aki három másik indulóval szemben a voksok 67,8 százalékát kapta. A kormánynak kedvező összetételű választási bizottság azonban több ellenzéki politikus indulását megvétózta, ezért csalásra hivatkozva, az USA és a kontinens több országa nem fogadta el az eredményt. Az elnök ünnepélyes eskütétele január 10-én a Legfelső Bíróság tagjai elött történt, amelyen 80 ország képviselői voltak jelen.
A rendszerrel szembenálló erők válasza nem késett sokáig. Január 22-én, a majdnem teljes ismeretlenségből előlépett a 35 éves Juan Guaido, a szélsőjobboldali Népi Akarat (VP) képviselője, aki a „parlament elnökeként” „ideiglenes államfőnek” nyilvánította magát. Guaido egyik szervezője volt az elmúlt években zajlott kormányellenes összecsapásoknak, amelyeknek mindkét oldalon számos áldozata volt. Az önjelölt elnököt az USA, Brazília, Kanada és Mexikót leszámítva a Maduro kormánnyal szembenálló „Lima-csoport” országai, valamint az Európai Unió több tagállama, összesen mintegy ötven ország ismerte el. Támogatóit nem befolyásolta, hogy Guaidot soha nem választották meg a parlament elnökének. A Népi Akarat az ellenzék legkisebb pártja és 14 képviselője van a 167 tagú törvényhozásban.
A Le Monde Diplomatique márciusi számában Julia Buxton, a CEU professzora a venezuelai eseményekkel foglalkozó írásában megjegyezte, hogy a Népi Akaratnak különleges kapcsolatai vannak a jobboldali emigrációval és a neo-konzervatív amerikai politikusokkal, különösen a kubai családból származó Marco Rubio floridai szenátorral. Rubio és társai kezdeményezték Trump elnök Kuba és Venezuela elleni szankcióit is. A Népi Akaratot támogatják a titkosszolgálatokkal kapcsolatban álló amerikai szervezetek, a Demokráciáért Alapítvány (NED), az Amerikai Tanács, az USAID és mások. Julia Buxton szerint, a párt a venezuelai ellenzék legszélsőségesebb csoportját képviseli, de bázisa korlátozott. Tagjainak többsége a társadalmi elithez tartozik és tanulmányaikat az USA-ban folytatták. Egységesek a baloldali rendszer és a Maduro kormánnyal való párbeszéd elutasításában.
Guaido 2018 decemberében illegálisan elhagyta Venezuelát. Ezt követően felkereste Kolumbiát, Brazíliát és az Egyesült Államokat, ahol politikusokkal tárgyalt. Mike Pence az USA alelnöke is fogadta és támogatásáról biztosította a képviselőt. A lejáratott és korrupt ellenzéki vezetőkkel szemben, az eredetileg mérnöki végzettségű Guaido előtérbe helyezését fiatal kora, társadalmi helyzete és mesztic kinézete is indokolta.
Guaido fellépésével a konfliktus tovább éleződött és a rendszer elleni destabilizációs akciók új lendületet kaptak. Súlyosan sérti a nemzetközi jogot Donald Trumpnak az a kijelentése, hogy Maduro megdöntésére „minden megoldás az asztalon van”, beleértve a külső beavatkozást is. Juan Guaido az AFP francia hírügynökségnek adott nyilatkozatában az „ország szuverénitására” és „elnöki jogkörére” hivatkozva nem zárta ki, hogy katonai beavatkozást kezdeményezzen. A politikus azonban nem rendelkezik sem felhatalmazással, sem megfelelő hatalommal ahhoz, hogy ezt megtehesse.
Veszélyes precedenst teremthet, ha egy ország egy másik államban működő ellenzéki csoportot „törvényes kormánynak” ismer el és erőszakkal hatalomra segít. A mérsékelt és a párbeszédre is kész legerősebb ellenzéki párt, az „Előbb az Igazság” (PJ) vezetője, Henrique Capriles bírálta, hogy egyes szélsőséges politikusok az emberekből „ágyútölteléket” akarnak csinálni.
Moszkva és Peking megvétózta
A washingtoni célok hűséges végrehajtója a baloldalról indult egykori uruguayi külügyminiszter Luis Almagro, az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) a főtitkára, aki a közvetítő szerep helyett a venezuelai ellenzék akcióinak egyik fő támogatójává vált és kezdeményezte a Lima-csoport megalakítását.
Az események tárgyilagos elemzését nehezíti a média gyakran egyoldalú és manipulált tájékoztatása. A „humanitárius segítség” ügyes propagandafogás, mert a lakosságot súlyosan érinti az élelmiszerek, a gyógyszerek és a közszükségleti cikkek tartós hiánya. A válságot azonban egy politikai célú akcióval nem lehet megoldani. A „szervezők” elutasítják a segítségnyújtásnak az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt által történő lebonyolítását, amit a caracasi kormány viszont elfogad. Guaido és külföldi támogatóinak a terve, hogy a kolumbiai határon összegyűjtött „szállítmányokat” február 24-én erőszakosan Venezuelába vigyék megbukott. Az önjelölt elnök az országot illegálisan elhagyva személyesen asszisztált a kudarccal végződött akcióhoz. A lakosság számára a legnagyobb segítséget Washington szankcióinak a feloldása jelentené.
A konfliktus megoldását befolyásolja, hogy Venezuela a nagyhatalmak ütközőpontjává vált. Az USA elsősorban a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező országában akar befolyást szerezni. Az OPEP Venezuela kőolajtartalékát 296,5 milliárd barrelre becsüli, szemben Szaúdi Arábia 264,5 milliárdos készletével. Nem elhanyagolható szempont, hogy a szállítás a dél-amerikai országból az amerikai partokig 4-5 napig, a Golf-öbölből több mint egy hónapig tart. Az USA és a régió jobboldali rendszerei számára fontos lehet az is, hogy Maduro megbuktatásával, a „demokrácia helyreállítása” ürügyén Kubában és Nicaraguában is politikai változások történjenek. A „gonosz trojkájának” bukása Trumpnak szavazatokat hozhat a jövő évi elnökválasztáson.
Az ENSZ és mintegy 150 ország a Nicolas Maduro által vezetett kormányt ismeri el. Közülük a stratégiai partnernek tekintett Oroszország az egyik legfontosabb támogató. Moszkva és Peking megvétózták a Biztonsági Tanácsban az USA által kezdeményezett szankciókat. A gazdasági együttműködés keretében Venezuela tízmilliárd dolláros orosz hitelt kapott a hadsereg fegyverzetének a korszerűsítésére. Szoros kapcsolat alakult ki a Rosneft és a PDVSA között. Az orosz vállalat későbbi olajszállítások fejében 2,5 milliárd dollár előleget adott. Az élelmiszerhiány enyhítésére orosz gabonaszállítmány is érkezett Venezuelába. Moszkva hozzájárult a tartozások átütemezéséhez és így Caracas a nyugati hitelezőknek határidőre tudott fizetni.
Kuba és Venezuela közötti szoros kapcsolatok kialakulása Fidel Castro és Hugo Chávez nevéhez kötődik. 2017-ben mintegy 17.000 kubai dolgozott elsősorban az egészségügyben és az oktatásban. Nyugati hírforrások szerint, kubai tanácsadók segítik a hadsereget és a biztonsági erőket is. Korábban Venezuela kedvezményes áron átlagosan napi 50,000 barrel olajat szállított a szigetországnak, ami nehezen pótolható segítséget jelentett.
Figyelemre méltó, a második legnagyobb hadsereggel rendelkező NATO állam, Törökország szolidaritása a venezuelai kormánnyal.
A washingtoni héják tervei egyelőre nem valósultak meg, mert a gazdaság katasztrofális állapota és a súlyos szankciók ellenére a venezuelaiak jelentős része, valamint a hadsereg kitart Maduro mellett. Foreign Affairs amerikai külpolitikai folyóirat szerint, „egy katonai támadás társadalmi, gazdasági és biztonsági kockázatai sokkal nagyobbak, mint az esetleges haszna”. „Az akció nemcsak költséges, de emberi áldozatokkal is járhat” és „felerősítené a térségben az Amerika ellenességet”. A helyzet megoldása ezért csak közvetlen tárgyalások és kölcsönös kompromisszumok alapján lehetséges. A feszültség további szítása és a szankciók szigorítása csak fokozná a sok megpróbáltatást átélt lakosság szenvedéseit.
