Mit akar a venezuelai ellenzék? – A volán a kemény jobboldal kezében van

Kategória: 2019. március
Írta: Julia Buxon
Találatok: 1848

imagesMaduro elnök ellenzéke lefedi a teljes politikai palettát, kezdve a hagyományos pártoktól – amelyek a Chávez-korszakig a hatalmon osztoztak – a szocialista baloldalig. Terveik Venezuela gazdaságát illetően homályosak és ellentmondásosak. Egység nem létezik.

Jogellenes hatalomátvétel után ideiglenes elnök?

          Megtörtént a lehetetlen. Venezuelában egyesült a személyi harcoktól és stratégiai törésektől megbénult ellenzéki mozgalom. Baloldaltól jobboldalig egyetértés van abban, hogy Maduro második hatalmi periódusát a 2018. májusi választások nem legitimálják. Az ellenzék által uralt Nemzetgyűlés álláspontja szerint Nicolás Maduro 2019. január 10-i beiktatása jogellenes hatalomátvétel volt és ebben az esetben, az ország alkotmánya szerint a parlament elnökét, Juan Guaidó-t kell kinevezni ideiglenes elnöknek.

Az ellenzék összes szervezete és pártja felsorakozott a „Szabályzat a demokráciához való visszatérésre és az alkotmányosság visszaállítására” tervezett mögött, amely életbe lép, miután Maduro megválik a hatalomtól. A szabályzat tartalmazza egy átmeneti nemzeti kormány megalakítását, az állami hivatalok megújítását és tizenkét hónapon belül új elnökválasztás kiírását.

A történések bírálói „államcsínyről”[1] beszélnek, és Guaidó nyílt amerikai támogatását Venezuela szuverenitásának megsértéseként értékelik. Az országot fenyegető polgárháborúra és a humanitárius válság kiéleződésére figyelmeztetnek. Guaidó követői a másik oldalon a gazdasági káoszból kivezető utat és az „új autoritarizmus” végét látják az átmeneti elnökségben.

Az USA reményei – miszerint a masszív amerikai nyomás hatására egy gyors     rezsimváltás következik be – hamar szertefoszlottak, ugyanis Maduro továbbra is élvezi a venezuelai hadsereg bizalmát. Oroszország és Kína is Maduro mellett állnak, noha Kína már folytatott megbeszéléseket az ellenzékkel venezuelai befektetéseiről[2]. Mexikó és Uruguay alternatív javaslata, hogy tárgyalásos úton találjanak megoldást, szintén gyengítette Guaidót.

 

Guaidó és az USA-ban élő diaszpóra

Guaidó volt az ugyanis, aki – az Egyesült Államok hangsúlyos támogatása mellett – visszautasította, hogy tárgyalásokkal találják meg a zsákutcából kivezető utat. A legfelsőbb katonai vezetésnek büntetlenséget ígért, üdvözölte az állami olajtársaságot (PDVSA) megbénító USA-szankciókat és hozzájárult az állami vagyon, illetve az állami bevételek külföldi befagyasztásához. Továbbá egy katonai beavatkozást sem zár ki az USA részéről.

Az ellenzék egysége törékeny. És előreláthatóan még törékenyebb lesz, amint a hatalommegosztás kérdése, a főbb posztok betöltése és a politikai irány meghatározása napirendre kerül. A kulcsszereplőknek nincsenek világos ideológiai és politikai elveik. Minden jel arra utal, hogy Venezuelát, az „átalakulási folyamat” alatt egy jelentősen szűkebb szövetség fogja irányítani.

Pedig a parlament összeállításának, a fő csapásvonal meghatározásának és Guaidó párhuzamos kormányának (Maduro után) a lehető legnagyobb népszerűségre kellene szert tennie. Ezzel szemben a rezsimváltás koreográfiáját Guaidó kisebbségben lévő pártja, a Voluntad Popular (amely 2015-ben a 167 parlamenti helyből 14-et tudott megszerezni) és USA-béli befolyásos diaszpóra-hálózata uralja.

Az ellenzék nagy része teljesen kimarad a stratégiai megbeszélésekből. Ezeket a megbeszéléseket USA-diplomaták, illetve a Voluntad Popular folytatja, olyan Washingtonba delegált személyiségek révén, mint Maria Corina Machado, a Vente Venezuela elnöknője vagy Antonio Ledezma, az Alianza Bravo Pueblo főnöke. A Vente Venezuela és az Alianza Bravo meglehetősen kis szervezetek a Primero Justicia és az Acción Democrática-val szemben[3], inkább csak amolyan választói klubok mint pártok, egy-egy parlamenti hellyel.

Juan Guaidó, az ellenzéken belül egy keményvonalas frakcióba tartozik, amelynek kevés támogatója akad a választók körében, és meglehetősen szegényes a kompromisszum-készsége. Feltűnően keveset mondanak az ideológiai irányról, és arról, hogy fog a nemzeti újjáépítés kinézni.

Amennyiben Guaidó közeledni próbálna a még mindig jelentős chaviszta választókhoz, könnyen kivívhatja saját radikális bázisa ellenállását.

Az ellenzék nyomásgyakorlásra hagyományosan felhasználja a hivatalos és a parlamenten kívüli eszközöket, tüntetéseket, éhségsztrájkokat, utcai barikádokat (Guarimbas), valamint puccskísérleteket

Az ellenzék nagyjából három frakcióból tevődik össze. Az első, Guaidó Voluntad Popular (VP) pártja, melynek alapítója Leopoldo López, aki jelenleg házi őrizetben van a 2014-es lázongásokban betöltött szerepe miatt. A másik két csoportot Corina Machado és Antonio Ledezma neve fémjelezi, akik már Hugo Chavez életében is, vagyis a kezdetektől elutasították a „Bolivári Forradalmat”. Nekik, a „radikálisoknak”, már a választásokon való részvétel is a chaviszta rezsim legitimációját jelentette. Szoros szálak kötik őket az Egyesült Államok-beli diaszpórához, amely nagyon jó kapcsolatokat ápol az amerikai döntéshozókkal. Az USA-ból támadták meg a Partizipation-t[4], vagyis a választásokon való részvétel támogatóit; katonai beavatkozást követeltek, és forgatókönyveket dolgoztak ki a venezuelai rezsimváltáshoz[5]. Belföldön helyi szervezeteket alapítottak (Redes Populares) és hallgatói hálózatokon, illetve a közösségi hálón szervezték meg követőiket. Pénzbeli segítséget az amerikai National Endowment for Demokracy (NED) nevű alapítványtól, valamint az USAID-től (az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala, Washington) kaptak[6].

Fehér bőrszínük, kiváltságos származásuk és US-amerikai tanulmányaik különböztetik meg a radikálisokat azoktól a venezuelaiaktól, akik Chávezt istenítették. Elitizmusuk állt a politikai sikereik útjában: a nyilvánosság előtti próbálkozásaik az elnök megbuktatására (például az államcsíny 2002-ben és az elnök elmozdításáról szóló referendum 2004-ben, amit Corina Machado rendezett meg), a gazdag kisebbség törekvéseiként csapódnak le a többséggel szemben. A venezuelai kormány antinacionális bandának nevezte őket, akik egy követ fújnak az amerikai neokonzervatívokkal, és messze eltávolodtak a venezuelai néptől. Valóban, amíg az olajár emelkedett és ez a Chávez-kormánynak hatékony szociális programok bevezetését tette lehetővé, úgy tűnt, hogy a rezsimváltás hívei a történelem rossz oldalán állnak.

A másik két ellenzéki tábor nyitottabb volt a megbékélésre. Amikor parlamenti erőfeszítéseik eredményesek voltak, mint a kormányzóválasztásokon 2008-ban, vagy a 2010-es parlamenti választásokon, a „centristák” növelték befolyásukat. 2013-ban, a közös ellenzéki jelölt Henrique Capriles Radonski alulmaradt Maduroval szemben és ez ismét az utcára vitte a tiltakozást.

Centristák alatt a két legnagyobb ellenzéki erő, a Primero Justicia (PJ, 33 hellyel a parlamentben) és az Acción Democrática (AD, 25 hellyel) értendőek, noha mindkét párt különböző politikai álláspontok között ingadozik.

A PJ egy, a Chávez idejéből (korai 90-es évek) származó, civil-társadalmi szervezetekből összeforrott, és 2000-ben párttá alakult csoport. Az AD ezzel ellentétben, Venezuela legfontosabb „történelmi pártja”. Történelmi érdeme, hogy 1958-ban a kereszténydemokratákkal (Copei) vállvetve, átvezette az országot a demokráciába, majd később megosztották egymás közt a hatalmat. Antonio Ledezma, Guaidó szövetségese 1999-ben szakított az AD-vel – amelyet mind a mai napig személyes és politikai ellenségeskedések jellemeznek.

A PJ elnöke, Capriles lebeszélte az ellenzéket a választási bojkottról és 2008 januárjában egy olyan irányt adott a megszületett koalíciónak (Mesa de la Unidad Democrática, MUD), amely ugyan az ellenzék központi követeléseit tartotta szem előtt (a gazdaság újraindítása, demokratikus újjáépítés és szociális átszervezés), de felismerte a szükségét, hogy a chaviszta bázist megnyerje magának és a Bolivári Forradalom programjának egyes elemeit megtartsa.

A 2010-es parlamenti választások, mikor a MUD csak kevéssel maradt le a kormánypárttól, erősítették a koalíciót, amely 2012-ben Chávez kihívója, Capriles Radonski mögé is felsorakozott. Capriles bal-közép jelöltként határozta meg magát, és egy „cégbarát, de szociálisan kiegyensúlyozott” gazdasági modellt hirdetett[7]. Ezzel elhatárolódott a radikálisoktól, akik az állami befolyás visszaszerzését, (re-)privatizációt – beleértve az állami olajvállalat magánosítását –, és a piacgazdaság visszaállítását követelték. Míg a radikálisok megtorlásokat, valamint az állami hivatalnokok bírósági felelősségre vonását akarták elérni, Capriles a megbékélésre és nemzeti egységre hívott fel.

 

A szálak Leopoldo López kezében

2012-ben, Chávez 11 százalékkal győzött, halála után Maduro, már csak 0,7 százalékkal tudott hatalomban maradni. A két vereség új erőt adott Leopoldo Lópeznek és a radikálisoknak.

A Capriles és López közti nézeteltéréseket a venezuelai média, mint egy szappanoperát közvetítette. López, miután befejezte tanulmányait az USA-ban és már korán belépett a PJ-be, 2007-ben elhagyta azt, belső viszályokra hivatkozva. Egy US-amerikai sürgöny „megosztó személyiségnek (…), arrogánsnak, bosszúszomjasnak és hatalomvágyónak” nevezi, de „folyamatosan népszerű, karizmatikus és jó érzéke van a szervezéshez”[8].

López 1999-ben belépett a Nuevo Tiempo nevű kispártba, amely a 2000-es években az egyetemisták mozgósítására tette a hangsúlyt. 2009-ben megalapította a Voluntad Populart. Miután korrupciós vádak miatt megtiltották neki a nyilvános szerepvállalást, a radikálisok a chaviszták rettegett ellenfelét faragták belőle. Capriles ugyanakkor csak mint másodhegedűs tűnt fel mellette, de a kettős stratégiában, népfelkelés és a választásokon való részvétel, a két frakció megtalálta a közös alapot.

A 2015-ös parlamenti választásokon a MUD 56 százalékot ért el, és ezzel megszerezte a parlamenti helyek többségét. A szövetségnek volt ugyan terve a hatalomra jutásra, de hiányzott a jövőbeli kormányról szóló megállapodás. A parlamenti viták során a közös alap azután abban állt, hogy kiszabadítják a politikai foglyokat – különösen az „összeesküvés” vádjával bebörtönzött Lópezt – és visszavesznek néhány népszerű Chávez intézkedést. A program egyáltalán nem tükrözte a nép igényét a növekvő gazdasági káosz, az ellátási nehézségek és a terjedő erőszak ellen meghozandó intézkedéseket. Az ellenzék egy ismeretlen hatalom maradt, amit a lakosság gyanakvóan szemlélt. A 2017-es közvélemény-kutatások során, a lakosság fele sorolta magát a „se, se”-k közé, ami azt jelentette, hogy sem az ellenzékkel, sem ellene[9].

A 2017-es kormányzóválasztások után, a MUD öt kormányzója közül négy úgy határozott, hogy hivatali esküjét, a Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés (NCA) előtt teszi le. Ezzel legitimizálták az NCA-t, amit Maduro hozott létre, hogy így megkerülhesse az ellenzék által uralt parlamentet. Az NCA-t azonban sem az USA, sem Kanada, sem az Amerikai Nemzetek Szervezete nem ismeri el, és számos európai és latin-amerikai ország sem.

A MUD-on belüli törésvonal ismét nyilvánvalóvá vált azok között, akik a választásokra csupán mint a változásokhoz szükséges eszközre tekintenek és azok között, akik szerint az elnök elüldözése a hatalomból a legfontosabb. A parlamentáris utat most a balközép erők, a kiábrándultak és azok a chaviszták követték, akik kikerültek Maduro közvetlen köreiből, illetve akik kritizálják a kormányzati korrupciót vagy a hadsereg növekvő befolyását. Őket a 2018. májusi elnökválasztáson Lara szövetségi állam kormányzója, Henri Falcón képviselte. Jelöltségét a PJ és az AD elutasították, és miután újból összeült az NCA, az AD ismét választási bojkottra szólított fel.

„Indulása a nemzeti megbékélést szolgálja”, hirdette Henri Falcón, mint előtte Capriles is. A radikálisok erre fel árulónak titulálták. A másik oldalon Falcón az ellenzéket támadta, miszerint keményebben harcolnak ellene, mint Maduro. Választási vereségére (Maduro a szavazatok 68 százalékát szerezte meg, gyenge, 48 százalékos részvételi arány mellett) Falcón vádaskodással válaszolt, mondván, hogy a választásokat manipulálták. Az eredmény következtében, a mérsékelt ellenzéki erők elvesztették hitelességük maradékát is. Ezzel megágyaztak Guaidó átmeneti elnökségének.

 

Nincs jövőbemutató politikai program

Mindazonáltal, Guaidó tekintélye országszerte kétséges. Sem az ellenzéki szervezetek, sem pedig a választók nem adtak neki szabad utat. Röviddel Guaidó önkinevezése előtt, Capriles azt írta, hogy egyes „ellenzéki emberek,” akik erőszakkal törnek a hatalomra, ágyútölteléknek használják a venezuelaiakat[10].

Az ellenzék alkalmatlansága, hogy megállapodjon, része alapvető gyengeségének: nincs egyértelmű politikai programja, amely a venezuelaiak többségét meggyőzné. Az Egyesült Államokban kidolgozott Plan País, mely Leopoldo López „Venezuela Energética” című könyvére támaszkodik, amely pontosan leírja ugyan a venezuelai gazdaság hibáit, viszont nem sok mindent tartalmaz a nemzetgazdasági-újraélesztési tervek technikai kivitelezéséről.

Venezuela olaj-, kül-, biztonság-, és gazdaságpolitikai átrendezése – akár marad Maduro, akár nem – tovább fogja darabolni az ellenzéket. Mivel Maduro továbbra is a társadalom széles köreinek támogatását élvezi, az ellenzék széttagolt és hajlik a személyi kultuszra, valamint a „mindenki magáért, és a győztes visz mindent”-politika, lehetetlenné teszik Venezuela jövőjének békés rendezését.

 

A szerző, Julia Buxton a budapesti CEU politológia professzora.

                                                  Németből fordította: Hujber András Márton        

 

[1] L. Oscar Guardiola-Rivera, Guardian, 2019. január 28, theguardian.com/commentisfree/2019/jan/28/venezuela-coup-trump-juan-guaido  

[2] wsj.com/articles/china-holds-talks-with-venezuelan-opposition-on-debt-oil-projects-11549993261

[3] wsj.com/articles/what-the-hell-is-going-on-how-a-tiny-cabal-galvanized-venezuelas-opposition-11549555626

[4] Diego Arria: An Open Letter to Henrique Capriles, Huffington Post/the Blog, 2013. március 19, www.huffingtonpost.com/diego-arria/an-open-letter-to- henriqu_b_2886218.html.

[5] www.planpais.com/.

[6] Eva Gollinger: Kreuzzug gegen Venezuela. Der Chávez Code, Frankfurt am Main (Zambon Verlag) 2006, sowie Tim Gill und Rebecca Hanson: How Washington Funded the Counter-Revolution in Venezuela, The Nation, 2019. február 8.

[7] Lineamientos para el programa de gobierno de unidad nacional (2013-2019), MUD, Caracas, 2012. január 23.

[8] Roberto Lovato: The making of Leopoldo López, Foreign Policy, Washington, D. C., 2015. július 27.

[9] Yesibeth Rincón: Crecen los ‚ni ni‘ ante falta de soluciones a crisis, Panorama, Maracaibo, 2017. január 2, https:/www.panorama.com.ve

[10] ¿Quién es el enemigo de la Asamblea Nacional?, 2019. január 13, www.henriquecapriles.com

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések