Visszatért a „proxy háborúk államtitkára” – Elliott Abrams karrierje

Kategória: 2019. március
Írta: Eric Alterman
Találatok: 1173

US Venezuela 18672.jpg 6bee8 c0 0 4537 2645 s885x516Néhány éve a kíméletlen Elliott Abrams az öreg bölcs és a diplomáciai szakértő szerepében tetszeleg, és lelkesen osztogatja „felvilágosult” tanácsait. Donald Trump elnök most megbízta „a venezuelai demokrácia helyreállításával”, így tehát visszatérhetett az aktív politikai szerepvállaláshoz. Ismerve eddigi tevékenységét, Venezuela lakói jogosan aggódhatnak…

A sajtó Mike Pompeonak, az Egyesült Államok külügyminiszterének Trump elnökkel szembeni önállóságát látta bizonyítva, amikor január 25-én Pompeo a neokonzervatív provokátort, Elliott Abramst nevezte ki az Egyesült Államok különmegbízottjának „a venezuelai demokrácia helyreállítására”. Rex Tillerson (korábbi Exxon-vezérigazgató), Pompeo elődje szintén megpróbálta Abramst a helyettesévé kineveztetni, de Trump elnök akkor ezt elutasította. Tette ezt annak ellenére, hogy Sheldon Anderson, a bőkezű jobboldali párttámogató – akinek egyébként Trump minden kívánságát teljesíti – a hírek szerint erőszakosan lobbizott mellette. A választási kampány alatt ugyanis Abrams – más neokonzervatívokkal együtt – szembehelyezkedett Trumppal. Jared Kushner, Trump veje támogatta ugyan Abramst, de Steve Bannon elnöki tanácsadó Abrams ellen foglalt állást. A döntésben az tekinthető inkább meghatározónak, hogy Abrams republikánus körökben globalista hírében áll, ami rossz fényt vetett volna Trump elnök lelkes hazafiaságára.

 

Kínzás és tömeggyilkosságok

A Bloomberg News jelentése szerint a megbízás olyan koncepcióváltásra utal „a pozíciók és a külpolitikai megközelítés” terén, amelyeket Trump a kampány alatt még elutasított. Abrams például vehemensen támogatta az iraki háborút, amelyet Trump sokáig kritizált. De láthatóan Trump is, Abrams is „változtak az idők során”.[1] Abrams is hivatkozik az „ember változik” érvre, amikor próbálja csökkenteni vagy legalábbis relativizálni a Reagan elnöksége alatt vállalt bűnös szerepét az Irán–kontra-botrányban[2]. Súlyosan belebonyolódva az esetbe, kétszer is bűnösnek kellett vallania magát, amiért információt tartott vissza a Kongresszus elől. Ennek következtében elvesztette ügyvédi működési engedélyét Columbia megyében, mielőtt az idősebb George H. W. Bush elnöki kegyelemben részesítette, azután, hogy 1992-ben elvesztette a választásokat Bill Clinton ellen. „Úgy gondolom, ennek ma már nincs jelentősége – magyarázza Abrams ridegen. – Ne a 80-as évek eseményeivel foglalkozzunk, hanem összpontosítsunk a 2019-es év feladataira.”[3]

Ha az ember Abrams múltjából kíván a jövőre következtetni, akkor a venezuelai népre katasztrófa vár. Harminc éve követem Abrams pályafutását: kongresszusi képviselők tanácsadójaként kezdte, utána Reagan alatt az emberi jogokért, később pedig Közép-Amerikáért volt felelős. Majd az idősebb George Bush alatt elnöki különmegbízottá, illetve a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjává vált. Ezután a neves agytrösztben, a Council on Foreign Relationsben (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa) tevékenykedett, valamint több zsidó szervezetben, parlamenten kívüli véleményformálóként. Alig találunk amerikai közhivatalnokot – Henry Kissinger és Richard (Dick) Cheney kivételével –, akinek több köze lett volna „a demokrácia nevében” elkövetett kínzásokhoz és tömeggyilkosságokhoz, mint Elliot Abramsnek. Az Irangate-botrány után amerikai külpolitikai karrierjét annak a médiakampánynak köszönheti, amely becsületes és tiszteletreméltó politikusnak mutatta be, és ez egyben rávilágít a washingtoni politikusi körökre. Különösen arra, hogy a valóságban mennyire nem törődnek épp azokkal az értékekkel, amelyek védelmében rendszeresen hadba szállnak.

Abrams korai tevékenysége Henry (Scoop) Jackson és Daniel Patrick Moynihan szenátorok tanácsadójaként tökéletesen illeszkedett azokhoz a neokonzervatív törekvésekhez, amelyek a Demokrata Pártot ráhangolták az 1970-es évek háborús intervencionista politikájára. Jimmy Carter azonban nem hívta meg a két szenátort a kabinetjébe. „Félreállítottak minket – panaszkodott Abrams. – Egy teljesen jelentéktelen posztot sóztak ránk. Nem Polinézia, sem Makronézia, hanem Mikronézia főtárgyalójáét.”[4]

Elliott Abrams a Reagan-kormány idején jutott el a felsőbb külügyi körökbe. Először nemzetközi szervezetekért felelős államtitkár lett, majd pont az emberi jogok államtitkára, utoljára pedig az Amerika-közi ügyeké. Ez utóbbi beosztásában Abrams úgy óvta meg az akkori külügyminisztert, George Shultzot a Szovjetunió ellen háborút indítani akaró feldühödött Reagan-frakciótól, hogy helyettesítésül segített kirobbantani egy sor „proxy háborút” Közép-Amerikában.

A latin-amerikai szélsőjobbnak ritkán akadt nála aktívabb és erőteljesebb támogatója az USA-ban. Még amikor a Salvadorban, Nicaraguában, Guatemalában vagy Panamában (amelyet végül az idősebb Bush katonailag is megszállt) meggyilkolt több száz, sőt több ezer ártatlan földművesről kell elszámolnia, akkor is mindig tudja, kik a valódi „felelősök”: az újságírók, az emberi jogi aktivisták és az áldozatok maguk.

1982 márciusában katonai puccs eredményeképpen Ríos Montt tábornok került hatalomra Guatemelában. Nem sokkal később az Egyesült Államok akkori emberi jogi államtitkára, Elliott Abrams kijelentette, hogy Montt „jelentős előrelépéseket” tett az emberi jogok terén. A meggyilkolt civilek száma folyamatosan csökken.[5] A valóságban azonban, mint azt egy a titkosítás alól feloldott dokumentum bizonyítja, az amerikai Külügyminisztérium birtokában voltak olyan „hihető tanúvallomások, amelyek szerint egy félreeső vidéken a guatemalai hadsereg tömeggyilkosságot hajtott végre indián férfiakon, nőkön és gyermekeken”. Mindezek ellenére Abrams – a fejlődés elismeréseképpen és díjazására – a rezsim jobb fegyverekkel való felszerelését követelte a Kongresszustól. 2013-ban az ENSZ által is támogatott guatemalai elszámoltató bizottság Ríos Monttot elítélte mint az ixili (Quiché megye) indiánokon elkövetett népirtás felelősét.

 

Kitalált újság és kitalált újságcikk

Miután Abramst kinevezték az Amerika-közi ügyek államtitkárává, sorozatosan elítélően nyilatkozott azokról a civil szervezetekről, amelyek a Ríos Montt tábornok-diktátor és a nem kevésbé vérengző utódai, Oscar Mejía Victores és Marco Vinicio Cerezo Arévalo alatt elkövetett mészárlásokról emlékeztek meg. 1985-ben Maria Rosario Godoy de Cuevast, a Grupo de Apoyo Mutuo – az eltűntek édesanyjait képviselő – egyesület egyik szóvivőjét hároméves gyermekével és testvérével együtt holtan találták egy balesetet szenvedett autóban. Nem elég, hogy Abrams védte a rezsim verzióját, miszerint baleset történt, de ráadásul beperelte azokat, akik az ügy kivizsgálását követelték.

A New York Times megjelentetett egy hozzászólást, amely megkérdőjelezi a hivatalos külügyminisztériumi számokat. Írója egy asszony volt, aki Guatemalavárosban tanúja volt, ahogy egy halálbrigád fényes nappal agyonlőtt egy férfit, és az esetről egyetlen sajtóorgánum sem tudósított. Válaszul Abrams levelet írt a szerkesztőségbe, amelyben egy kitalált újság jelentésére hivatkozva bizonygatta, hogy igenis írtak az esetről a lapok.

1982-ben a New York Times és a Washington Post cikkeket jelentetett meg két salvadori népirtásról. A vérengzéseket a katonai diktatúra – az Egyesült Államok által kiképzett és támogatott – csapatai követték el az El Mozote településen. Egy szenátusi bizottsági ülésen Abrams valószínűtlennek nevezte a jelentés állításait, és a gerillák által propagandacélokra felhasznált esetnek nevezte. Több mint tíz évvel később az ország vizsgálóbizottsága megállapította, hogy El Mozote térségében „szándékosan és módszeresen” 5 000 embert mészároltak le.

1985-ben, amikor Manuel Noriega diktátor Hugo Spadafora gerillavezér lefejezését parancsba adta, Abrams gondoskodott róla, hogy a Külügyminisztérium és a Kongresszus némaságba burkolózzon. Úgy érvelt, hogy Noriega „nagyon hasznos nekünk”, és „nem jelentős probléma. […] A panamaiak megígérték nekünk, hogy segítenek a kontrák ellen. Ha kongresszusi meghallgatásra kerül sor, nem fognak többé segíteni nekünk.”[6]

Az Irán–kontra-botrányban Abrams keze többszörösen is benne volt. 1986-ban, amikor egy amerikai zsoldos pilótát a kontráknak történő illegális fegyverszállítás közben lelőttek, Abrams megjelent a CNN képernyőjén és közölte, hogy senkinek, aki az amerikai kormánnyal kapcsolatban áll, nincs köze a szállítmányokhoz. „Az törvénytelen lenne. Tilos ilyesmit csinálnunk, ezért nem is csinálunk ilyesmit. Ez nem az Egyesült Államok kormányának az akciója volt. Semmi esetre sem.” Továbbá az, „hogy hasonló dolgok történnek, hogy ott amerikaiak halnak meg, mert lelövik a repülőgépüket, a Kongresszus tétlenségének következménye”, mivel nem támogatja a kontrákat.

Később két kongresszusi meghallgatáson is pimaszul megismételte, hogy a repülőutat „nem az Egyesült Államok kormánya szervezte, irányította vagy finanszírozta”. A kontráknak nyújtott támogatás a Külügyminisztérium részéről „nem abból állt, hogy pénzeket gyűjtöttek nekik, hanem abból, hogy a Kongresszust rávegyék, hogy a nekik szánt pénzeket bocsássa rendelkezésre”. Mindez hazugság volt. A fegyverszállításokat Oliver North altábornagy szervezte, és a CIA finanszírozta. Abrams röviddel ezelőtt tért vissza Bruneiből, ahol pénzt gyűjtött a kontráknak. Abrams hazudozása végül a Kongresszus félrevezetése miatti elítéléséhez vezetett. Thomas Eagleton szenátor kijelentése, miszerint Abrams vallomása „gyomorforgató”, dokumentálva is van.

Később, William Clinton elnöksége alatt Elliott Abrams nem kerül be a kormányba, de újból pozíciót kap George W. Bush idején, amikor is a Nemzetbiztonsági Bizottságban az izraeli és palesztin ügyek felelőse lesz.

Ahogy azt a Vanity Fair-ben David Rose 2008-ban feltárta, Abrams legkiemelkedőbb teljesítménye ekkoriban a Hamasz győzelmét hozó 2006-os választások után a Hamasz és a Fatah együttműködésének szabotálása volt. Megakadályozta, hogy a Hamasz és a Fatah koalíciós kormányt alakítson Gázában és Ciszjordániában. A Fatahhal való konspirációjának eredményeképpen a választott és a Hamasz által vezetett kormány kénytelen volt visszahúzódni Gázába.[7] Ez ahhoz vezetett, hogy a két párt közti ellentétek hosszú távra megoldatlanok maradtak, és így a tartós béke kialkudása Izraellel (amennyiben Izrael egyáltalán hajlandó lenne erre) elképzelhetetlenné vált.

A Guardian szerint[8] Abrams már 2002-ben is lelkes támogatója volt a Hugo Chávez ellen szervezett venezuelai államcsínykísérletnek, amelyet végül a lakosság tömegeinek utcára vonulása hiúsított meg.

A Council on Foreign Relations mindezek ellenére 2009-ben befogadja állandó tagjai közé, ami „szakértői” rangot nyújt neki. A jónevű think tank-nál azonban erősen meglepődtek, amikor az új tag egy rádióműsorban (National Public Radio, 2013. január 7.) „antiszemitának” nevezte Obama védelmi miniszterjelöltjét, Chuck Hagelt, „akinek bizonyos nehézségei vannak a zsidókkal”. A cég vezetője, Richard Haas erre válaszolva (2013. január 13.) az ABC televíziónak jelentette ki, hogy Abrams vádaskodása nemcsak igaztalan, de „egy bizonyos határt is átlépett.”

Úgy tűnik azonban, hogy senkit sem zavarnak sem a választási csalások, sem a mészárlások és tömeggyilkosságok, amelyek a karrierjéhez köthetők. Az a tény, hogy Elliot Abrams erkölcstelen – mondhatni bomlasztó – politikai pályafutása ellenére is helyet talál a Council on Foreign Relations-ben, és emellett az Egyesült Államok médiájában mint a külügyi viták elismert részvevője tündöklik, az USA neokonzervatívokkal szembeni kapitulációjának bizonyítéka. Ezt a megállapítást csak erősíti, hogy Abramst a Külügyminisztérium venezuelai különmegbízottnak jelölte. Ez – Trump elzárkózó megszólalásai ellenére – visszatérést jelenthet az Egyesült Államok korábbi durva, intervencionista politikájához.

 

A szerző Eric Alterman, újságíró és történész. A New York-i Brooklyn Collage-on tanít. Többek között a „When Presidents Lie: A History of Official Deception and Its Consequences”, című könyv szerzője, New York (Viking Press) 2004.

Németből fordította: Hujber András Márton    

 

[1] Jennifer Jacobs és Nick Wadhams: ‘Never Trumpers’ Can Get State Department Jobs with Pompeo There [A „Trump-ellenesek” állást kapnak a Külügyminisztériumban Pompeo alatt], Bloomberg, 2019. január 31.

[2] A kontrákat, akik Nicaragua sandinista kormánya ellen harcoltak, az Egyesült Államok a háborúban álló Iránnak titokban eladott fegyverek bevételéből finanszírozta.

[3] Grace Segers: US Envoy to Venezuela Elliott Abrams Says His History with Iran–Contra Isn’t an Issue [A venezuelai különmegbízott Elliott Abrams szerint az ő szerepe az Irán–kontra-botrányban nem jelent problémát], CBS News, 2019. január 30.

[4] Samuel Blumenthal: The Rise of the Counter-Establishment. The Conservative Ascent to Political Power [Az ellenhatalom felemelkedése. A konzervatívok elfoglalják a politikai hatalmat], New York (Union Square Press), 1986. és 2008.

[5] Elisabeth Malkin: Trial on Guatemalan Civil War Carnage Leaves out U.S. role [A Guatemalai polgárháborúban meggyilkolt civil áldozatokat vizsgáló per nem említi meg az amerikai kormány szerepét], The New York Times, 2013. május 16. és Samuel Totten: Dirty Hands and Vicious Deeds. The US Goverment’s Complicity in Crimes Aganist Humanity and Genocide [Piszkos kezek és kegyetlen tettek. Az amerikai kormány cinkos népirtásban és emberiség ellenes bűncselekményekben], Toronto (University of Toronto Press) 2018.

[6] Stephen Kinzer: Overthrow: America’s Century of Regime Change from Hawaii to Iraq [Megdönteni: A rendszerváltások amerikai évszázada, Hawaiitól Irakig], Times Books, New York, 2006.

[7] David Rose: The Gaza Bomshell [A gázai bomba], Vanity Fair, 2008. március 3.

[8] Ed Vulliamy: Venezuela Coup Linked to Bush Team [A venezuelai puccs a Bush-csapat munkája], The Guardian, London, 2002. április 21.