A pénzügyi szektor diszkrét óriásai

Kategória: 2019. április
Írta: Jens Malling
Találatok: 457

Export credit agencies 1024x576Az exporthitel-biztosítók (Export Credit Agencies, ECA) kerülik a nyilvánosságot. Delio Gianturco közgazdász a nemzetközi pénzügyi szektor ismeretlen óriásainak nevezte azokat.[1]

Általában kormányok alapítják, tehát közintézmények, vagy néha magáncégek, amelyek az állam megbízásából tevékenykednek. Főfeladatuk az ország exportjának fellendítése, ezért támogatják és fejlesztik a belföldi, nemzeti ipart, és fontos szerepet játszanak a nemzetközi üzletkötések közvetítésében. Csak hogy az ismertebbeket említsük, ide tartozik az Export-Import Bank of the United States (EXIM Bank USA), a Bpifrance, a németországi Euler Hermes Aktiengesellschaft vagy a China Export and Credit Insurance Corporation (Sinosue). A legtöbbjük tagja a hitelbiztosítók – Bernben 1934-ben alapított – nemzetközi szövetségének (Berni Unió), egy nemzetközi szervezetnek, amely a világ legfontosabb exporthitelt, illetve beruházásokat biztosító cégeit képviseli.

2017-ben a tagok 2300 milliárd dolláros forgalmat bonyolítottak biztosítások és pénzügyi termékek értékesítésével. Ez a teljes nemzetközi áru- és szolgáltatáskereskedelem 13 százaléka. A globálisan működő cégek a nemzetközi kereskedelem két különböző kockázatára nyújtanak biztosítást: a kereskedelmi kockázatokra és a szuverenitás, a nemzetközi (fennhatósági) jogi kockázatra. Kereskedelmi kockázatok alatt a technikai, valamint pénzügyi nehézségeket értjük, amelyek az árucikkek és szolgáltatások megrendelésétől a szállításig illetve a kifizetéséig keletkeznek. Például amikor egy hajórakomány elvész, vagy egy külföldi megrendelő a számlát későn, illetve egyáltalán nem fizeti ki.

Nemzetközi jogi, illetve a szuverenitásból következő problémák akkor lépnek fel, amikor egy külföldi kormány valamilyen döntése vagy az ország politikai helyzete befolyásolja a kereskedelmi szerződések betartását. Például a konvertibilitás felfüggesztése, államosítások, külkereskedelmi engedély visszavonása, polgárháború. Az első típusba eső, kereskedelmi kockázatokat általában rövid távra biztosítják, míg a nemzetközi jogi rizikók hosszú távú hiteleket és garanciákat igényelnek. Az állami hitelbiztosítók ez utóbbira szakosodtak. 2017-ben az új hitelek közel felét, vagyis évi 920 milliárd dollárt forgalmaztak. Ez hatszor több, mint amit a világon évente állami vagy nemzetközi szervezet által nyújtott fejlesztési támogatásra költenek[2].

Exporthitelek a 20. század eleje óta léteznek. Először a brit kormány hozott létre egy részleget 1919-ben, hogy fellendítse az Oroszországba irányuló – az első világháború alatt lecsökkent – exportot. Az amerikai exporthitel-ügynökséget, az EXIM Bankot 1934-ben alapították. Feladata, hogy beruházásra ösztönözze az amerikai cégeket a politikailag kényes térségekben, így az 1940-es évek Latin-Amerikájában, az 1950-es évek Európájában, utána pedig a fejlődő országokban. Az 1960-as évek végére szinte az összes OECD-tagország rendelkezett exporthitel-biztosító céggel. 1990 óta nem OECD-országokban is létesítettek hasonlókat, így Kínában (2001.) vagy Oroszországban (2011.).

Az exporthitel-biztosítók komoly szerepet játszottak a 2008-as gazdasági válság alatt is. A válság a pénzügyi szektorban alakult ki, és félő volt, hogy átterjed a világkereskedelemre, hiszen jelenleg az export-import kereskedelem közel 80-90%-ánál pénzügyi termékek bevonásával, vagyis hitel-, illetve biztosítási fedezettel történik az üzletkötés. A kormányok akkoriban sürgették, hogy az ECA-k szálljanak be a magánbiztosítók mellé, amelyek a külkereskedelmet csak nagyon magas áron voltak hajlandók biztosítani. Európában több kormány is megváltoztatta az ECA-cégek működési feltételeit, hogy rövid távú kereskedelmi kockázatokat is biztosítani tudjanak. 2010-ben az ECA-k a rövid távú hitelek 30 százalékát folyósították, míg a válság előtt ez az arány mindössze 15 százalék volt.

„A kereskedelmi hitelek és az exporthitel-biztosítások segítettek a fenntartani a fizetőképességet” – mondja Pamela Blackmon, a Penn State University professzora. Ennek köszönhetően sikerült „a nemzetközi kereskedelmet életben tartani”. Az állami beavatkozásnak ezt a formáját a nyilvánosság figyelmen kívül hagyta, miközben a megrogyott bankoknak nyújtott állami segítség az adófizetőkben azt az érzést keltette, hogy nekik kell a pénzpiaci dereguláció következményeit viselniük.

Pamela Blackmon rámutat, hogy azóta számos ECA veszteséges, és ezt a hiányt költségvetési forrásokból pótolják. „A helyzet csak azért fenntartható politikailag, mert az exporthitel-biztosítókat alig ismerik, így a kormányok belenyúlhatnak az államkasszába anélkül, hogy negatív reakcióktól kellene tartaniuk”.[3]

Miután a gazdaság helyrerázódott, az ECA-k tovább bővítették üzleti körüket. Ügyleteik mennyisége 2007 és 2017 között megduplázódott, és ezzel mára utolérték a pénzügyi magánszolgáltatók forgalmát. „A bankok már nem akarják a mérlegükben látni azokat a kockázatokat, amelyeket a 2008-as válság előtt vállaltak“[4] – írja éves beszámolójában Topi Vesteri, a Berni Unió elnöke.

De az ECA-k által is finanszírozott projektek veszteségének finanszírozására a kedvezményezett országok adófizetőit is képesek bevonni, hiszen sok esetben az exporthitelből finanszírozott projektek állami megvalósítási garanciával jöttek létre, amelyet a beruházás helyének országa adott ki.

„Ha egy magáncég valamelyik déli országban nem tudja visszafizetni a folyósított hitelt, azt az adott ország kormányának kell felvállalnia” – magyarázza Lars Koch, az ActionAid, egy a szegénység ellen küzdő dán nemzetközi szervezet aktivistája. A fejlődő országok európai országokkal szembeni adósságának majdnem 80 százaléka az exporthitelek visszafizetésének garantálásából ered. A European Network on Debt and Development (Eurodad) egy tanulmányában[5] öt ország exporthitel-biztosítóját vizsgálva állapította meg, hogy a 2005 és 2009 között elengedett bilaterális adósságok 85 százaléka eredetileg exporthitel-garanciából keletkezett. Az adósság elengedését állami fejlesztési támogatásként könyvelték, de ez igazából arra szolgált, hogy az ECA-k kasszáit töltse fel ahelyett, hogy a szegénység elleni programokat finanszíroztak volna.

Sok exporthitel- és beruházás-biztosító cég működése kifejezetten negatívan hatott a fejlődő országok környezeti és növekedési lehetőségeire, sőt esetenként az emberi jogok ellen is vétettek. Meggyőző példa volt német hadihajók szállítása Indonéziába 1993-ban a Suharto-diktatúrának (1967–1998). Egyes berendezéseket annak ellenére kellett kifizetnie Indonéziának, hogy soha el sem készültek, mint például az 1995-ben Norvégia által eladott hullámerőmű.

Más projekteknek súlyos társadalmi következményei voltak, például Ecuadorban, az olasz Agentur Servizi Assicurativi del Commercio Estero (SACE) közreműködésével épített Daule-Peripa gát esetében. 2009-ben az Export-Import Bank of China két hitelt folyósított – 1,06 milliárd dollár értékben – Sri Lankának, a Hambantota kikötő építéséhez. Cserébe a szigetország a China Harbourral építtette a kikötőt. Mikor 2017-ben Sri Lanka képtelen volt tovább törleszteni a hitelt, a kínaiak egy 99 évre szóló koncessziót kaptak a kikötő működtetésére. Ez az üzlet hosszú távon korlátozza az ország szuverenitását.[6]

Az OECD-tagországok a feltörekvő országokkal folytatott versenyre hivatkozva utasítják el az exporthitelek folyósításának szigorúbb szabályozását. Egy OECD-szakértő nemrég aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a három kínai ECA (a Sinosure, Export-Import Bank of China és a China Development Bank) „rohamosan bővíti tevékenységi körét”.[7] A Berni Unió statisztikai adatai szerint, még mindig az USA folyósítja a legtöbb exporttámogatást – több mint 20 milliárd dollárt – közép- és hosszú távú hitelek formájában. Utána következik India (14 milliárd dollár), Katar (8 milliárd dollár) és Nagy-Britannia (5 milliárd dollár). Kína hivatalosan 3 milliárd dollárra korlátozta az újonnan folyósított exporthiteleket. Ez azonban nem a tényleges mennyiség, és jól mutatja, mennyire kényes számok ezek a kínai kormány számára. Egyébként a Berni Uniónak csak a Sinosure a tagja. A másik két ügynökségről viszont csak keveset lehet tudni, annak ellenére, hogy a kínai Új Selyemút-tervben a Belt and Road Initiative (BRI) keretei között tucatnyi országban vesznek részt jelentős projektekben. Az EXIM Bank legutóbbi jelentésében az exportfinanszírozásra folyósított kínai állami hiteleket 34 milliárd dollárra becsülték. Ez azt jelenti, hogy Peking megelőzte Washingtont.[8]

Miközben Kína az adatokat államtitokként kezeli, az OECD-országok növekvő számú, több nyilvánosságot követelő nem kormányzati, civil szervezettel, NGO-val néznek szembe. 2015-ben az EXIM Banknak komoly nehézségei adódtak, az amerikai kongresszus csak nehezen volt hajlandó meghosszabbítani a működési engedélyét olyannyira, hogy a hitelek folyósítását júliustól decemberig befagyasztották. 2018 márciusában néhány republikánus tétova magatartása miatt az utolsó felügyelőbizottsági tag is lemondott az ötfős testületből.

A képviselők kritizálják az EXIM Bankot és általában az ECA-kat, amelyeket amolyan piactorzító szubvenciógépezeteknek tartanak. Donald Trump ebben a kérdésben, mint sok más esetben is, újfent megváltoztatta a véleményét: a kereskedelmi hiánnyal szembeni harc legfontosabb eszközeként vetné be az EXIM Bankot.

 

A szerző, Jens Malling újságíró.

Németből fordította: Hujber András Márton       

 

[1] Delio E. Gianturco: Export Credit Agencies: The Unsung Giants of International Trade and Finance, Quorum Books, Westport (Connecticut), 2001.

[2] 2018 Berne Union Yearbook, London.

[3] Pamela Blackmon: The Political Economy of Trade Finance: Export Credit Agencies, the Paris Club and the IMF, Abingdon (Routledge) 2017.

[4] 2018 Berne Union Yearbook (l. 2. megjegyzés).

[5] Atradius DSB (Hollandia), Export Credits Guarantee Department (ECGD, Nagy-Britannia), EKN (Svédország), Credendo (Belgium) és Swiss Export Risk Insurance (SERV, svájc). Oygunn Sundsbo Brynildsen: Exporting Goods or Exporting Debts? Export Credit Agencies and the Roots of Developing Country Debt, Eurodad, Brüsszel, 2011. december.

[6] Kai Schulz: Sri Lanka, Struggling with Debt, Hands a Major Port to China, The New York Times, 2017. december 12.

[7] Lennart Skarp: Chinese Export Credit Policies and Programmes, OECD, Párizs, 2015. március 16.

[8] Alan Rappeport: Trump Wants to Close Trade Gap, but Leaves Export Agencies in Limbo, The NewY ork Times, 2018. április 19.