A 2008-as év bizonyos értelemben a mi generációnk 1929-e volt. Ez volt a globális pénzügyi válság kezdete, amely egész Európában fatális láncreakciókat indított el. 2010-re már javíthatatlanul megrongálta az euróövezet alapjait, a politikai osztály pedig kényszerítve látta magát – a saját szabályaival és minden ésszerűséggel szemben –, hogy megmentse a bankokat. 2013-ban aztán romokban hevert a neoliberális ideológia, amely addig az EU-technokrata oligarchia legitimációs bázisát képezte.
Európa-szerte rengeteg ember került ínséges helyzetbe. A hivatalos gazdaságpolitikát ugyanis: szocializmus a pénzügyi szektorban és könyörtelen megszorítások a társadalom többi része számára vagyis a nagyon nagy többségnek – jellemezte. És ezt a politikát követték a konzervatívok és a szociáldemokraták is. E politika előtt kapitulált Alexis Tsipras kormánya 2015-ben. A következmény a baloldal megosztása mellett a remény halála volt: az utca fellázadt, progresszív népe képes az erőviszonyok megváltoztatására Európa-szerte.
A harag és a reménytelenség politikai vákuumot hagyott hátra, amelyben gyorsan elterjedt a szervezett embergyűlölet és a nacionalista erők elkezdték uniós szinten felépíteni saját Internacionáléjukat – ami egyébként Donald Trumpnak kifejezetten ínyére volt.
A politikai osztály egyre inkább hasonlít a szerencsétlen Weimari Köztársaságra. Ez a tény és a deflációs válságtól hajtott rasszizmus az Európai Unió szétesésével fenyeget. Mivel Angela Merkel visszavonul a politikából, és Emmanuel Macron EU-tervei halvaszületettnek nyilváníthatóak, az elkövetkező európai parlamenti választások jelenthetik a progresszív erők utolsó esélyét arra, hogy összeurópai szinten megmozgassanak valamit.
A Demokracy in Europe Movement 2025 (Demokrácia Európában Mozgalom 2025, DiEM25) ezt az esélyt akarja megragadni. Első lépésként kidolgoztuk a „New Deal Európának” programot (1) . Ez után mozgalmakat és pártokat hívtunk meg, hogy együtt valósítsuk meg az „európai tavaszt” (European Spring). Ez az első transznacionális lista, amely Európa egészének közös politikai programot kínál.
Van azonban két égető probléma, amely megosztja a baloldalt, és ezzel minden progresszív erőt gyengít Európa-szerte: a határkérdés és Európa jövőjének kérdése.
Az első témára tekintve valami különlegeset figyelhetünk meg. Sok baloldali gondolja úgy, hogy a nyitott határok nem előnyösek a munkásosztálynak: „Soha sem voltam a szabad mozgás támogatója”, jelentette ki Jean-Luc Mélenchon, a legutóbbi franciaországi elnökválasztás baloldali jelöltje, és magyarázatként hozzáteszi, hogy a migránsok „ellopják a kenyeret a honi munkavállalóktól” (2) . Ez a vita nem új. Morris Hillquit, a Socialist Party of America alapítója már 1907-ben követelte az „olcsó, külföldi munkaerő szándékos behozatalának” beszüntetését, mert a migránsok „tudatlan sztrájktörők” veszélyét rejtik. Hillquit követelésére Lenin akkoriban egy olyan érvvel válaszolt, amelyet sok baloldali nyilvánvalóan elfelejtett: „Úgy gondoljuk, hogy senki nem nevezheti magát internacionalistának, aki ilyesfajta korlátokban gondolkodik.” Lenin szemében az olyan szocialisták, mint Hillquit, nem voltak mások, mint „jingók” (soviniszták). (3)
A DiEM25 ebben a kérdésben Lenin oldalán áll: azok a falak, amelyek korlátozzák az emberek és az árucikkek szabad áramlását, reakciós válaszok a kapitalizmusra. A szocialista válasz a falak ledöntése és az út megnyitása a kapitalizmus előtt, hogy alááshassa saját magát, valamint a kizsákmányolással szembeni ellenállás határokon átívelő megszervezése. Nem a migránsok azok, akik elveszik a munkahelyeket a honi munkásoktól, hanem kormányaink megszorító politikája, amely része és eszköze az osztályharcnak a honi burzsoázia oldalán.
Mi, a DiEM25 ezért nem fogjuk engedni, hogy programunkat megmérgezze az idegengyűlölet fénye – egy, ahogy Slavoj Zizek mondja, a baloldali nacionalizmus nem a jó válasz a nemzetiszocializmusra. A Diem25 álláspontja ezért kettős: Nem vagyunk hajlandók különbséget tenni migránsok és menekültek között. Emellett felszólítjuk Európát, hogy nyissa meg előttük az utat (to #LetThemin).
Az EU-ra vonatkozó álláspontunk sok elvtársunk szerint utópisztikus. Azt állítják, ezt az EU-t nem lehet megreformálni. Talán igazuk is van. De ha így is van, vissza kell kérdeznünk: jobb lenne talán, ha a progresszív erők a „lexit”-stratégiát követnék, amely az EU ellenőrzött felszámolását jelentené?
2015 nyarán, röviddel a Syriza-kormánynak Merkel és a trojka előtti kapitulációja után, (4) többször is beszédet mondtam Németországban jelentős hallgatóság előtt. Legszebb emlékeim közé tartozik, hogy akkoriban rengeteg hallgató akarta tudatni velem, hogy az, amit Görögországgal tettek, nem az ő nevükben, nem „a németek” nevében történt.
Foglaljuk el az intézményeket
Ezeknek az embereknek (nem csak Németországban) szól a felhívás, hogy alapítsanak transznacionális mozgalmakat, álljanak össze, harcoljanak egyesült erővel azért, hogy átvegyék az irányítást az EU olyan intézményei felett, mint az Európai Beruházási Bank (EBB) vagy az Európai Központi Bank (EKB), és úgy alakítsák át azokat, hogy minden európai érdekeit szolgálják.
A német elvtársak különösen üdvözölték az ötletet, hogy görög jelölteket állítsunk Németországban, Görögországban pedig németeket. Ez arra próbál rámutatni, hogy szervezetünk transznacionális, hogy mindenütt maga akarja elfoglalni a neoliberális rendszer intézményeit. Nem azért, hogy szétverje őket, hanem azért, hogy a működésükkel az emberek többségét szolgálják Brüsszelben, Berlinben, Athénban, Párizsban és máshol.
Képzeljük csak el, ha a következőket jelentettem volna ki: Az EU nem reformálható, és fel kell oszlatni. Nekünk, görögöknek, vissza kell húzódnunk a nemzetállamunkba, és dolgoznunk kell a szocializmus felépítésén. És ti ugyan ezt csináljátok itt, Németországban. Ha mindez sikerül, akkor találkozhat a két ország delegációja, és megbeszélheti a két szuverén, progresszív állam közti együttműködést. A német elvtársak kétségkívül csalódottak lennének. Emellett elbátortalanítaná őket a gondolat, hogy egyedül kell felvenniük a harcot a német politikai elittel, nem pedig egy transznacionális mozgalom részeként.
Lényegében nem az a fontos kérdés, hogy megreformálható-e az EU, vagy sem. Az a lényeg, hogy konkrét javaslatokkal álljunk elő arra nézve, hogy mit akarunk kezdeni az intézményeivel. Nem a valóságtól távoli, utópisztikus ötleteket adni, hanem konkrét kijelentéseket tenni arról, hogy mit szeretnénk tenni a rendelkezésre álló szabályok és eszközök segítségével ezen a héten, a következő hónapban vagy jövőre.
Például, hogyan határozzuk meg újra az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) szerepét; vagy milyen irányt adunk az Európai Központi Bank mennyiségi könnyítési programjának (Qantitative Easing, QE) (5) ; illetve, hogy át tudjuk a gazdaságot építeni ökológiai szempontok szerint új adók kiszabása nélkül, valamint hogy hogyan tudjuk finanszírozni a szegénység elleni harcot.
Egy ilyen részletes programmal szeretnénk a választóknak megmutatni, hogy igenis vannak alternatívák – a szabályrendszeren belül is, amely a társadalom leggazdagabb egy százalékának érdekeire lett szabva. Természetesen nem várjuk, hogy az EU-szervek csak úgy átvegyék a javaslatainkat. De a választóknak rá kell ébredniük, hogy mit lehetne tenni azzal szemben, amit tesznek. Így átláthatnak a meglévő politikai osztályon anélkül, hogy az idegengyűlölő jobboldal csapdájába esnének. A baloldal csak így tud kitörni megszokott köreiből, és egy nagy, progresszív szövetséget létrehozni.
Pontosan ez a DiEM25 célja az Európai New Deal-el: megmutatja ugyanis, hogyan lehet rövid időn belül a társadalom többségének életét a meglévő szabályok és intézményrendszer keretein belül jelentősen javítani. Másodsorban az EU-intézmények átalakítását tartalmazza: egy alkotmányozó népgyűlés összehívását azzal a céllal, hogy középtávon létrehozzon egy demokratikus európai alkotmányt, amely minden létező szerződést helyettesít. Harmadszor pedig, a New Deal mechanizmusokat mutat fel a problémák kezelésére abban az esetben, ha az EU minden erőfeszítés ellenére szétesne.
Vegyünk egy konkrét példát. Mindenki arról beszél, hogy mennyire fontos a gazdaság ökológiai átépítése. Amiről nem beszélnek, az az, hogy honnan vennék rá a pénzt, illetve ki vállalná fel az átépítés megtervezését. Nekünk világos válaszunk van erre a kérdésre: 2019 és 2023 között Európának 2 billió eurónyi befektetésre van szüksége a zöldtechnológiákba, zöldenergiába és így tovább. A javaslatunk a következő: az Európai Beruházási Bank négy éven keresztül további kötvényeket bocsásson ki évi 500 milliárd euro értékben.
Bázisosztalékot mindenkinek
Az EKB mindemellett kijelenti, hogy ezeket az értékpapírokat, amennyiben értékük csökken, visszavásárolja a másodpiacon, és így stabilizálja az árfolyamot. Ennek a garanciának és a befektetési lehetőségeket kereső gigantikus megtakarításoknak köszönhetően az EKB-nek egyetlen eurót sem kell kiadnia, hiszen az EKB-papírok valószínűleg igen keresettek lesznek. A zöldkötvényeken keresztül beérkezett pénzt a még megalapítandó Európai Ügynökség a Gazdaság Ökologizálásáért kontinens szerte rendelkezésre bocsájtja természetvédelmi projektek finanszírozására.
Ehhez a tervhez nincs szükség további adókra, az EKB már meglévő európai kötvényrendszerére alapul, és teljes mértékben összeegyeztethető a létező irányelvekkel. Ugyan ez vonatkozik a New Deal többi tervezett intézkedésére. Például azt javasoljuk, hogy a pénzalapot a szegénység elleni harchoz az európai központi bankok több milliárd eurós nyereségeiből finanszírozzuk (esetleg EKB-profitból a QE-program keretein belül). Ebből a pénzalapból élelmiszerrel, szállással és energiával lehetne ellátni minden európait, aki a szegénységi küszöb alatt él.
Egy további példa azt a tervünket illeti, hogy refinanszírozzuk az euroövezet államainak adósságát. Az egyes államadósságok csökkentése érdekében az EKB közvetítésével új megállapodásokat kötnének a pénzpiacok és az államok. Ez lehetőséget nyújtana az államadósságok kezelésére új pénz nyomása nélkül, és anélkül, hogy Németországnak kellene a leginkább eladósodott államokért kezeskednie és felelősséget vállalnia.
Ahogy azt az előző példák mutatják, a New Deal először is technikailag megalapozott, az EU-szabályok keretein belül működtethető terveket tartalmaz, másodszor pedig radikális szakítást jelent a megszorító politikával, illetve a trojka reformintézkedéseivel. De a New Deal még ennél is tovább megy, hiszen olyan intézményekben gondolkozik, amelyek egy posztkapitalista európai jövő felé mutatnak.
Példaként a posztkapitalista perspektívára az automatizálásból fakadó tőkebevételek részbeni társadalmasítása szolgálhatna. A nagyvállalatoknak ahhoz, hogy az EU-ban működhessenek, részvényeiknek egy részét egy Európai Részvényalap tulajdonába kellene átadniuk. E részvények osztalékai fedeznek egy Európa minden polgárának biztosított bázisosztalékot, amelyet más szociális segélyektől vagy munkanélküli segélyektől függetlenül fizetnek ki.
A baloldalnak alapvetően két nagy ellensége van: a széthúzás és a koherencia hiánya. Az egység fontos, de nem a koherencia rovására. A DiEM25 egyesítő alapelve a radikális, racionális és internacionalista humanizmus. Mindez egy minden európai számára közös programot jelent és egy radikális politikát egy nyitott Európa érdekében, ahol a határok csak mint a bolygó sebhelyei léteznek, és az újonnan érkezők tárt karokra találnak. Kevesebbel nem érjük be.
Jánisz Varufakisz közgazdász. 2015 januárjától, júliusáig Görögország pénzügyminisztere, 2016-ban a DiEM25 alapító tagja.
(1) A 2025-ös évszám Európa teljes körű demokratizálásának tervezett dátumára vonatkozik. A New Deal kifejezés Franklin D. Rooseveltnek, az 1930-as években a világgazdasági válságra adott politikai válaszára utal. A DiEM25 programja megtalálható: https://diem25.org/european-new-deal/. Magyarul a Mércén olvasható: https://kettosmerce.blog.hu/2016/02/06/kialtvany_europa_demokratizalasaert - Facebook oldaluk: https://www.facebook.com/Diem25HU/ - a ford.
(2) A Libération 2016. szeptember 8.-ai számából idézve.
(3) Wladimir Iljics Lenin: Levél a Szocialista Propagandaliga titkárához, C. W. Fitzgerald, http://www,mlwerke.de/le/le21/le21_430.htm.
(4) Az Európai Bizottságból, az EKB-ből, és a Nemzetközi Monetáris Alapból álló trojka finanszírozta a görög hitelprogramot, és felügyelte a megszorítások betartását.
(5) A QE vagy mennyiségi könnyítés az expanzív pénzügyi politika egy formája. A központi bank értékpapírokat vásárol a kereskedelmi bankoktól (legtöbbször állampapírokat), hogy így pumpáljon pénzt a gazdaságba. Az EKB QE-pogramja 2018-ban befejeződött.
