Osztályharc Franciaországban

Kategória: 2019. április
Írta: Serge Halimi és Pierre Rimbert
Találatok: 898

gilets jaunes violence policière compil 2A „sárgamellényesek” kitartó tiltakozására válaszul a francia államfő egy „nagy nemzeti vita” megtartását javasolta. Az ilyen típusú beavatkozás azt feltételezi, hogy a társadalmi konfliktusok eredete a hatalom és az ellenzéke közötti félreértett kommunikációban keresendő, nem pedig az kibékíthetetlen ellentmondásokban. Kockázatos feltételezés…

A félelem. Nem egy választás elvesztésétől, nem is a „reformok” elhalasztásától vagy a vagyonok elolvadásától a tőzsdei árfolyamok zuhanása miatt. Sokkal inkább a felkeléstől, a lázadástól, a rendszer bukásától. A francia elit fél évszázada nem élt át hasonló érzést. 2018. december 1-je, szombat dermesztően hatott egyesekre. „Sürgős, hogy az emberek hazatérjenek” – mondja a BFM TV sztárriportere, Ruth Elkrief. A tévécsatorna képernyőin a „sárgamellényesekről”, – akik határozottan kiállnak egy jobb életért –, készült képek sora követi egymást.

Néhány nappal később egy, a tőkésekhez közeli napilap, a L’Opinion újságírója televíziós adásban mutatja be, hogy mennyire robbanásveszélyessé vált a helyzet: „Minden nagy cégcsoport bónuszokat fog kiosztani, mert valóban attól félnek, hogy eljött a pillanat, amikor a fejüket vehetik. Igen, a nagyvállalatok, amikor eljött a rettenetes szombat, az összes kárral a Medef[i] főnökét, Geoffroy Roux de Bézieux-t hívták, és azt mondták: „Engedj! Engedj mindenben! Engedj, mert…” Fizikailag érezték fenyegetve magukat.”

Egy közvélemény-kutató intézet igazgatója, aki az újságíró mellett ült, megemlítette: „a nagytulajdonosok nagyon nyugtalanok”, olyan a légkör, „amely arra emlékeztet, ami 1936-ban vagy 1968-ban volt.” Vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt mondja: „Fizetni kell, le kell tudni mondani akár sokról, nagy pénzekről is, inkább, mint mindent elveszíteni”.[ii] Erről írt Benoît Frachon, az Általános Munkásszövetség (Confédération générale du travail, CGT) főtitkára is, amikor emlékeztetett rá, hogy 1936-ban, a Népfront idején, a gyárfoglalásokkal járó váratlan sztrájkok fellobbanása után, a kormánypalotában, a Matignonban folyó tárgyalások során a tulajdonosok „minden pontban engedtek”.

 

A színlelés nélküli osztályharc

Az uralkodó osztály ilyen szétesése ritka, de van egy kísérő tanulsága, amely viszont végigvonul a történelmen: akik félnek, nem bocsátanak meg sem azoknak, akik megfélemlítették őket, sem azoknak, akik tanúi voltak félelmüknek[iii]. A „sárgamellényesek” mozgalma tehát – tartós, megfoghatatlan, vezető nélküli, az intézmények számára ismeretlen nyelvet beszél, kitart az elnyomás ellenére, és népszerű a rosszindulatú média elhallgatásai ellenére – olyan válaszokat váltott ki, amelyeket jól ismerhetünk a múltból. A társadalmi letisztulás, a színlelés nélküli osztályharc pillanataiban mindenkinek választania kell, melyik oldalon áll. A közép eltűnik, a mocsár kiszárad. És akkor még a legliberálisabbak, a legcivilizáltabbak, a legdisztingváltabbak is elfelejtik az „együttélés” finomkodásait.

A félelemtől meglepve, elveszítik hidegvérüket, amint az 1848. júniusi napokat Alexis de Tocqueville[iv] idézi fel az Emlékirataiban. A nyomorba taszított párizsi munkásokat lemészárolta a hadsereg, amelyet a hatalomra került burzsoázia küldött ellenük, meggyőződve lévén arról, hogy „csak az ágyú képes szabályozni századunk kérdéseit”[v]. Auguste Blanqui szocialista vezetőről írva Tocqueville elfelejtkezik a jó modorról: „Beteges kinézet, csúnya, sápadt, piszkos, egy penészes test benyomását kelti [...]. Olyan, mintha egy csatornában élt volna, és onnan jönne elő. Olyan hatást tett rám, mint egy kígyó, amelynek becsípték a farkát.”

A civilizáltból a dühödtbe való ugyanilyen átalakulás figyelhető meg a Párizsi Kommün idején is. A hév ezúttal számos értelmiségit és művészt, néha haladókat is magával ragadott. Leconte de Lisle,[vi] a költő kelt ki magából „az összes lecsúszott, az összes tehetségtelen, az összes irigy, az összes gyilkos, az összes tolvaj szövetsége” ellen. Gustave Flaubert szerint „az első gyógyszer az általános választójoggal, az emberi szellem eme szégyenével való szakítás lenne”. A büntetéstől megnyugodva (20 ezer meggyilkolt és közel 40 ezer letartóztatott), Émile Zola ezt a tanulságot volta le Párizs népe számára: „A vérfürdő, amely bekövetkezett, talán egy szörnyű szükségesség volt, hogy lecsendesítse a lázongókat.”[vii]

Idén január 7-én Luc Ferry, a filozófia és a politikai tudomány magas szintű művelője, korábban oktatásügyi, ifjúsági és tudományos kutatási miniszter gondolta úgy, hogy egyes személyek túlzásai, legalábbis az egyenruhásoké, a „sárgamellényesek” megfékezésében nagyon is gyengék az ő megítélése szerint – a Radio Classique-on ragadtatta el magát a rendőröknek, a béke őreinek szóló utasítással, „hogy egyszer és mindenkorra használják a fegyvereiket” „az ilyenfajta fiúk, az ilyen gazemberek ellen, legyenek azok szélsőjobboldaliak vagy szélsőbaloldaliak vagy azokban a negyedekben lakók, akik a rendőröket ütötték”. Majd elment ebédelni.

A hatalom környékén általában különálló, sőt néha versengő szereplők vannak jelen: magas állású francia vagy európai funkcionáriusok, értelmiségiek, tulajdonosok, újságírók, konzervatív jobboldaliak, mérsékelt baloldaliak. Ebben a kellemes keretben működik a váltógazdálkodás, annak minden demokratikus rítusával (választások, majd várakozás a következő választásokra). 1900. november 26-án Lille-ben Jules Guesde francia szocialista vezető már így jellemezte ezt a politikai játékot, amelyet a „tőkésosztály” köteles eljátszani a hosszú távú hatalom megőrzése érdekében: „Felosztják őket haladó burzsoákra és köztársasági burzsoákra, klerikális burzsoákra és szabadgondolkodó burzsoákra, olyan módon, hogy ha az egyik frakció megbukik, azt ugyanannak az ellenséges osztálynak egy másik frakciója tudja helyettesíteni. Ez egy olyan hajó, amely vízzáró falakkal van felosztva, ha vizet kap is az egyik oldalán, azért továbbra is elsüllyeszthetetlen marad.” Előfordul azonban, hogy a tenger viharossá válik, és a hajó stabilitása veszélybe kerül. Az ilyen esetekben a vitáknak el kell tűnniük, hogy egy közös front kerüljön előtérbe.

 

Kitört a nyers osztályharc

A „sárgamellényesekkel” szemben a burzsoázia épp így reagált. Szokásos szóvivőik, akik nyugodt időszakokban megőrzik a vélemények pluralizmusának látszatát, abban a hangnemben jellemezték a tüntetőket, mint ha rasszista, antiszemita, homofób, homályos, összeesküvő csőcselék lenne. De főleg, mint tudatlanokat. „A sárgamellényesekkel a hülyeség fog győzni?” – kérdezi Sébastien Le Foll a Le Point-ban (2019. január 10.). „A valódi sárgamellényesek – erősíti meg Bruno Jeudy szerkesztő – körültekintés, gondolkodás nélkül küzdenek” (BFM TV, december 8.). „Az alacsony ösztönök megvetik a legelemibb civilizáltságot is” – riogat a maga módján a polgár, Vincent Trémolet de Villers (Le Figaro, december 4.).

Mert „a poujadista[viii] és pártütő bunkóknak ezt a mozgalmát” (Jean Quatremer), amelyet egy „gyűlöletes kisebbség” irányít (Denis Olivennes), szívesen hozzákapcsolják „a düh és gyűlölet áradatához” (a Le Monde szerkesztőségi cikke) vagy „a törpék, a rágcsálók hordáihoz” „akiket, mint a bolhák csíp az irigység” (Franz-Olivier Giesbert), szabad folyást adnak „beteges impulzusaiknak” (Hervé Gattegno). „Hány halott szárad majd ezeknek az új bunkóknak a lelkén?” – kiált fel Jacques Julliard.

Bár őt is nyugtalanítja „ez a meztelen és vak utálat”, Bernard-Henri Lévy mégis leereszkedett odáig, hogy aláírt a… Le Parisien-ben egy petíciót, amelyet Cyril Hanouna, Jérôme Clément és Thierry Lhermitte neve fémjelzett, akik felhívták a „sárgamellényeseket”, hogy „vitává alakítsák át haragjukat”. Sikertelenül… De, dicséret Istennek, sóhajt Pascal Bruckner, „a rendőrség hidegvérrel megvédte a köztársaságot” „a barbárok” és „a kapucnis tajték” ellen.[ix]

Az Europe Écologie – Les Verts (EELV)-től a Szocialista Párt maradékáig, a Confédération française démocratique du travail (CFDT) szakszervezettől a France Inter reggeli adásának két műsorvezetőjéig („az értelem partnersége”, az állomás igazgatónője szerint), teljes a társadalmi egység, hogy sárba döngöljék a mozgalommal szolidáris politikusokat. Mi a bűnük? Megtámadják magát a demokráciát, amikor nem szolidárisak a megfélemlített kisebbséggel. Hogy lehet ezeket a zavarkeltőket kezelni? A régi, bevált módszert kell használni: megkeresni mindazon kijelentéseket a „sárgamellényesektől”, amelyeket közelről vagy távolról a szélsőjobbal lehet összemosni. De ebben az esetben bátorítani kellene-e az erőszakot az újságírók ellen azzal az ürüggyel, hogy Marine Le Pen, a sajtóban megjelent szavai (január 17.) szerint, „az újságírók elleni erőszakban a demokráciának és mások tiszteletének tagadását látja, amely nélkül nincs konstruktív véleménycsere, nincs demokratikus élet, nincs társadalmi élet”?

Az Emmanuel Macron[x] választói bázisát képező burzsoá blokk megdöbbenése még soha nem lepleződött le olyan durván, mint azon a napon, amikor a Le Monde egy „sárgamellényes” családjáról közölt empatikus riportot „Arnaud és Jessica, az élet az euro közelében” címmel (december 16). Ezernyi dühös kommentár jelent meg az újság honlapján. „Nem valami élelmes párocska... Az igazi nyomor bizonyos esetekben inkább kulturális, mint anyagi” – véli egy olvasó. „A szegények beteges problémája: képesek a lehetőségeik felett élni” – tette hozzá egy második. „Ne gondoljátok, hogy kutatók, mérnökök vagy feltalálók lesznek belőlük. Ez a négy gyerek ugyanolyan lesz, mint a szüleik: teher a társadalomnak” – tette hozzá egy harmadik. „De mit várnak ők a köztársasági elnöktől? – vált témát egy másik. – Hogy minden nap utazzon el Sensbe, hogy megbizonyosodjon róla, Jessica rendesen bevette a fogamzásgátló tablettáit?!” A portrét készítő újságíró megingott a „paternalista”[xi] „támadás áradata” előtt. „Paternalista”? Szó sincs itt családi vitáról: egy mérsékeltségéről híres napilap olvasói a nyers osztályharc hírnökeivé váltak.

 

A szociológiai helyzet

A „sárgamellényesek” mozgalma valójában egy olyan projekt kudarcát jelzi, amely az 1980-as évek végén született, és amelyet azóta a szociálliberalizmus evangelistái hordoznak: ez „a Közép köztársasága”, amely véget akart vetni minden ideológiai ugrabugrálásnak, és ezért ki akarta taszítani a népi osztályokat a társadalmi vitákból és a politikai intézményekből egyaránt.[xii] Bár többségben vannak, de sok baj van velük, ezért át kellett adniuk a helyüket – minden helyet – a művelt burzsoáziának.

„A megszorítások fordulata” Franciaországban (1983), a Munkáspárt által vezényelt liberális ellenforradalom Új-Zélandon (1984), aztán az 1990-es évek végén az Anthony Blair-, William Clinton- és Gerhard Schröder-féle „harmadik út” után úgy tűnt, hogy megvalósítják ezt a tervet. Abban a mértékben, ahogy a szociáldemokrácia beépült az államgépezetbe, és elkezdte jól érezni magát, betelepedett a médiába és a nagyvállalatok igazgató tanácsaiba, a politikai játék margójára száműzte korábbi népi bázisát. Az Egyesült Államokban aligha meglepő, hogy egy választási kampányfinanszírozásra gyűjtő összejövetelen Hillary Clinton „a szánalmas emberek csoportjába” sorolja ellenfele támogatóit. De a francia helyzet sem sokkal jobb. Egy politikai stratégiáról szóló könyvében Dominique Strauss-Kahn, egy szocialista, aki sokakat tanított a jelenlegi francia elnök környezetében, már tizenhét éve elmagyarázta, hogy pártjának mostantól „a középosztályok tagjaira kell alapoznia, akik nagyrészt alkalmazottak, hozzáértők, informáltak és képzettek, akik társadalmunk gerincét képezik. Ők biztosítják a stabilitást, a piacgazdasághoz való kötődésük révén.” Ami a többieket – a kevésbé „hozzáértőket” – illeti, az ő sorsuk lezárult: „A leghátrányosabbak csoportjától sajnos nem várhatjuk, hogy higgadtan vegyenek részt egy parlamenti demokráciában. Nem azért, mintha nem érdeklődnének a történelem iránt, hanem azért, mert kitöréseik néha erőszakosak.”[xiii]

Ezekre az emberekre tehát elég, ha csak öt évenként figyelnek oda, általában azért, hogy a szélsőjobboldal szavazataiért hibáztassák őket. Ezután újra eltűnnek a semmibe és a teljes láthatatlanságba – hiszen a közúti biztonság még nem követeli meg minden autóstól, hogy sárga mellénye legyen.

A stratégia eddig jól működött. A népi osztályokat kizárták a politikai képviseletből. Kizárták őket a nagyvárosok központjából is: 2019-ben Párizs azzal, hogy az új lakás tulajdonosoknak csak 4%-a munkás vagy alkalmazott, az 1789-es Versailles-ra emlékeztet. Végül kizárták őket a televízió képernyőjéről is: a híradókban megjelenő személyek 60%-a a 9%-ot képviselő legképzettebb diplomás rétegből kerül ki.[xiv] És az államfő szemében nem is léteznek. Szerinte Európa, „a kispolgárok öreg kontinense, akik anyagi kényelemben élnek, és ezért biztonságban érzik magukat”.[xv] Csakhogy: a kiradírozott társadalmi réteg, amely állítólag dacosan ellenáll az iskolai tanulásnak, elutasít mindenféle képzést, tehát felelős a saját sorsáért, hirtelen felbukkant az Arc de Triomphe alatt és a Champs-Élysées-n. Zavartan és megdöbbenve, Jean-Éric Schoettl államtanácsos és alkotmányjogász a Figaro (2019. január 11.) internetes oldalán megállapította „az osztályharc egy primitív formájának visszatérését”.

Zavaros iIdeológia

Amikor az a terv, hogy a lakosság többségét egyszerűen kifelejtsék a politika színteréről, kudarcot vallott, az uralkodó osztályok programjának egy másik fejezete, amelynek az a célja, hogy elmossa a különbséget jobboldal és baloldal között, váratlan szerencsével járt. Az eredeti gondolat, amely a berlini fal leomlása után vált dominánssá, arra irányult, hogy – Alain Minc esszéista szavaival élve – a „szélsőségeket” a margóra szorítsa vissza minden olyan gondolattal együtt, amely veszélyeztetheti a liberális „ésszerűség körét”. A politikai legitimitás többé nem a világnézeten alapul, amely lehet kapitalista vagy szocialista, nacionalista vagy internacionalista, konzervatív vagy emancipáló, autoriter vagy demokrata, hanem azon a dichotómián, amely az ésszerű és a radikális, a nyitott és a zárt, a haladó és a populista között van. A jobboldal és a baloldal közötti különbségtétel elutasítása, amelyet egyébként a média a „sárgamellényeseknek” elítélőleg vet a szemükre, tulajdonképpen azt a zavaros ideológiát állítja elénk a népi osztályoknál is, amelyet a polgári blokkban már évtizedek óta kitermelt.

Ezen a télen az igazságos adózás, az életszínvonal javítása és a hatalom autoriter jellegének elutasítása állt a követelések középpontjában, de a bérmunkás kizsákmányolása és a termelőeszközök magántulajdona elleni harc nagyon hiányzott. Márpedig nem a szolidaritási adó ismételt bevezetése vagy a másodrendű utakon a 90 km/órás sebességhatár visszaállítása, sem pedig a képviselők költségelszámolásának szigorúbb ellenőrzése, de még az állampolgári kezdeményezésekről szóló referendum sem kérdőjelezné meg az alkalmazottak alárendelt helyzetét a vállalatoknál, a jövedelmek alapvető újraelosztását vagy a népszuverenitás színlelt jellegét az Európai Unióban és a globalizációban.

Természetesen a mozgalmak menet közben tanulnak; új célokat állítanak fel abban a mértékben, ahogyan előre nem látott akadályokba ütköznek, vagy váratlan lehetőségeket találnak: 1789-ben összességében a republikánusok csak maroknyian voltak Franciaországban. Ha kinyilvánítjuk szolidaritásunkat a „sárgamellényesekkel” ez azt jelenti, hogy azért cselekszünk, hogy akcióikat jó értelemben, az igazságosság, az emancipáció irányában mélyítsék el. Mindamellett tudatában vagyunk, hogy mások ezzel ellentétes irányban próbálkoznak, és arra számítanak, hogy a társadalmi harag a szélsőjobboldal számára hoz kedvező eredményeket a májusi európai választásokon.

Egy ilyen kimenetelnek kedvezne a „sárgamellényesek” politikai izolálása, amelyen a hatalom és a média fáradozik, hogy szalonképtelenné tegye, eltúlozva a nem odaillő szavaik értelmét. Ennek a hiteltelenítő taktikának az esetleges sikere érvényesítené azt a stratégiát, amelyet Macron 2017 óta követ. Ez abból áll, hogy a politikai életet a liberálisok és a populisták közötti harcra egyszerűsítse. Ha ezt a szakadékot erőlteti, a köztársasági elnök ugyanabba a gyalázatba moshatná össze jobb- és baloldali ellenfeleit, hogy azután minden belső tiltakozást egy „populista internacionáléhoz” kapcsoljon, ahol szerinte a magyar Orbán Viktor és az olasz Matteo Salvini mellett köteleződnének el a lengyel konzervatívok és a brit szocialisták, a francia Insoumis és a német nacionalisták...

A francia elnöknek mindenképpen egy paradoxont kell megoldania. Szűk társadalmi bázisra támaszkodva nem lesz képes bevezetni a munkanélküli-segély, a nyugdíj és a közszolgálat tervezett „reformjait”, csak erőszakos politikai intézkedésekkel, a rendőrség bevetésével és persze „a migránsokról szóló nagy vita” segítségével. Ironikus lenne, hogy miközben állandóan dorgálja a világ „illiberális” kormányait, végül maga Macron is az ő receptjeiket lopná el.

 

Fordította: Hrabák András     

 

[i] Medef: Francia vállatok mozgalma, a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének megfelelő szervezet – a ford.

[ii] L’Info du vrai, Canal Plus, 2018. december 13.

[iii] Cf. Louis Bodin és Jean Touchard: Front populaire : 1936 [Népfront: 1936], Armand Colin, Párizs, 1961.

[iv] Alexis de Tocqueville (1805–1859), francia liberális gondolkodó, történész.

[v] Auguste Romieu: Le Spectre rouge de 1852 [Az 1852-es vörös fantom], Ledoyen, Párizs, 1851, idézi Christophe Ippolito: La Fabrique du discours politique sur 1848 dans L’Éducation sentimentale [A politikai diskurzus 1948-ról Gustave Flaubert Érzelmek iskolájában], Op. Cit., n° 17, Pau, 2017.

[vi] Leconte de Lisle (1818–1894), francia parnasszista költő.

[vii] Paul Lidsky: Les Écrivains contre la Commune [Írók a Kommün ellen], La Découverte, Párizs, 1999 (1re éd. :1970).

[viii] Poujadisták – Pierre Poujade (1920–2003) francia politikus nacionalista-populista kispolgári mozgalmának hívei, a mozgalom az 1950-es években, a IV. Köztársaság idején volt népszerű.

[ix] Például: Twitter, 2018. december 29.; Marianne, Párizs, 2019. január 9.; 2018. december 4.; Le Point, Párizs, 2018. december 13. és  2019. január 10.; Le Journal du dimanche, Párizs, 2018. december 9.; Le Figaro, Párizs, 2019. január 7.; Le Point, 2018. december 13.; Le Parisien, 2018. december 7.; Le Figaro, 2018. december 10.

[x] Bruno Amable: Majorité sociale, minorité politique [Társadalmi többség, politikai kisebbség], Le Monde diplomatique, 2017. március, valamint ugyanezen szerzőtől Stefano Palombarinivel: L’Illusion du bloc bourgeois. Alliances sociales et avenir du modèle français [A burzsoá blokk illúziója. Társadalmi szövetségek és a francia modell jövője], Raisons d’agir, Párizs, 2017.

[xi] Faustine Vincent: Pourquoi le quotidien d’un couple de « gilets jaunes » dérange des lecteurs [Miért zavarja egy „sárga mellényes” pár egy napilap olvasóit], Le Monde, 2018. december 20.

[xii] Laurent Bonelli: Les architectes du social-libéralisme [A szociál-liberalizmus építménye], Le Monde diplomatique, 1998. szeptember.

[xiii] Dominique Strauss-Kahn: La Flamme et la Cendre [A láng és a hamu], Grasset, Párizs, 2002. L. Serge Halimi: Flamme bourgeoise, cendre prolétarienne, [Burzsoá láng, proletár hamu], Le Monde diplomatique, 2002. március

[xiv] Baromètre de la diversité de la société française [A francia társadalom diverzitásának barométere], Vague, 2017, Conseil supérieur de l’audiovisuel, Párizs, 2017. december.

[xv] Emmanuel Macron, Alexandre Duval-Stalla, Michel Crépu: L’histoire redevient tragique [A történelem újra tragikussá válik], La Nouvelle Revue française, n° 630, Párizs, 2018. május.