hu | fr | en | +
Accéder au menu

Spanyolország választott, a Podemos helyzete bizonytalan

JPEG - 25.9 kio

Nemrég még úgy tűnt, hogy minden új spanyolországi szavazás a Podemos fellendülését erősíti. Mindazonáltal kevesen jósolták a párt előretörését az április 28-i általános választásokon. Hogyan magyarázható annak a formációnak a visszaszorulása, amely olyan reményt keltő volt az európai progresszió hívei számára?

Úgy tűnt, hogy az öt évvel ezelőtt a semmiből létrejött Podemos („Képesek Vagyunk”), a csúcsok (és Spanyolország) meghódítására törekvő párt átalakítja a politikai közbeszédet és az egész politikai életet. Öt évvel később senki sem hisz már a beígért gyors győzelemben, a pártot a korábban egységesen elutasított politikai mezőnybe való belesimulás fenyegeti. A párt jelenlegi visszaszorulása vajon a hasonló politikai harcokra jellemző szakaszt jelenti-e vagy a létrejöttekor meglévő feszültségek fokozódását?

Amikor 2014. január 17-én a Podemos berobban a spanyol politikai színtérre, alapítóinak szándékai szerint a városok tereit 2011 májusában (1) elfoglaló Los Indignados (A Felháborodottak) mozgalmának valós demokrácia iránti követeléseit viszi tovább. Követelései jelszavak és javaslatok széles skáláját tartalmazzák, a közös nevező: a Franco-diktatúrából (1936–1977) a liberális demokráciába való átmenetbe vezető útról származó politikai (és kisebb mértékben gazdasági) rendszer megkérdőjelezése. A rendszer elutasítása nagy vonalakban két különböző projekt körül szerveződik: egyik a rendszer megjavítását célzó törekvés, másik a társadalom átalakításának széles értelemben vett szándéka. Megreformálni vagy átalakítani: „A két opció közti feszültség a továbbiakban a párton belüli vitákban fejeződik ki” – jelenti ki Brais Fernandez politológus, a Viento Sur szerkesztőségi titkára, aki tagja az Anticapitalistes nevű trockista szervezetnek, amely a Podemos egyik alapító mozgalma volt.

A Los Indignados első irányzata számára a „politikai szereplők megújítása volt a prioritás” – fogalmazza meg Brais Fernández. Az utcai megmozdulások bizonyos mértékben a zsákutcába került középosztály keserűségét fejezik ki, mivel társadalmi felemelkedésük reményét elsöpörte a 2008-as válság. A hatalmon lévő Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE), amely az átmenet utáni Spanyolországban a haladó elképzelések fő megtestesítője volt, a megszorítások politikáját választotta. Ezt a döntést jelképezi az Alkotmány 135. cikkének 2011. augusztus 23-i módosítása „a költségvetési stabilitás garantálása céljából”. Értsd: az államadósság visszafizetésének feltétlen prioritást kell biztosítani.

Fiatal politikusok, új stílus

A Spanyol Szocialista Munkáspárt megfizette ennek a döntésnek a politikai árát, amikor elvesztette az ugyanezen év novemberében tartott törvényhozói választásokat. Az új parlamenti többség és Mariano Rajoy kormánya (jobboldali konzervatív Néppárt, PP) tovább csökkentette a szociális kiadásokat. A Los Indignados szemében ez egyértelműen a spanyol demokrácia működésképtelenségét jelenti.

Két egyetemi oktató, Iñigo Errejón és Pablo Iglesias vezetésével a Podemos erre a társadalmi elégedetlenségre épít. A párt hamarosan a 25 és 35 év közötti egyetemet végzett városi szavazók favoritja lesz. Sokuk szerint a Podemos jelenti a vágyott új politika egyedüli megtestesítőjét, fiatal arcokkal és tiszteletlen stílusával.

A Los Indignadoson belül létező második nagy, radikálisabb hullám szerint a mozgósítást a politikai szocializáció terei (a tömeggyűlések, a sátrak, a találkozások stb.) és kiterjedt volta jellemzik, ami lehetővé teszi a spanyol politikai és gazdasági rendszer mélyebb kritikáját. A politikai osztály elutasítása itt különböző formákat ölthet: az önállósulás szándéka közös életformák és vitatkozó közösségek kialakításával, a digitális demokrácia fejlesztésével, a képviselők visszahívhatóságának igényével stb. Úgy vélik, hogy egy-egy városrészben szervezett tömeggyűléseken át lehet tenni a gyakorlatba ezeket a szándékokat és akár egy új társadalom alapjait is megvetni. Ennek a hullámnak a hívei elvetik a politikai és a gazdasági szféra közötti különbségtételt, meg vannak ugyanis győződve a közöttük levő szoros kapcsolatról.

A Podemos megpróbálja egyesíteni ezeket a szétszórt erőket. A szimpatizáns körök igyekeznek feléleszteni a „felháborodottak” helyi gyűléseinek eredeti hangulatát, amelyek 2014-ben a kifulladás jeleit mutatták. Létrejöttükkor ezeknek a szocializációs tereknek az volt a céljuk, hogy helyi beágyazódási lehetőségeket és politikai vezetők képzésére alkalmas környezetet biztosítsanak. Ezekbe a körökbe azonban beférkőztek az Anticapitalistes hívei, ezért a Podemos emiatt aggódó vezetősége inkább minden tényleges hatalmat megvont tőlük. A hatalomkoncentráció folyamata 2017 februárjában fejeződött be a párt második Polgári Gyűlése alkalmával, ami megerősít egyfajta demokratikus centralizmust, amelyben a köröknek kisebb súlyuk van a legfontosabb döntéshozatali szervekben.

A 2015-ös általános választások lehetőséget kínálnak olyan tényleges tevékenység elindítására, amely prioritásként ajánlja az online részvételt különböző szavazási, vita- vagy programalkotási platformokon, például a Redditen vagy az Appgreen. A karizmatikus Pablo Iglesias nézettségi rekordokat ér el, ami nagy siker, hiszen demokráciafelfogása kulcsszerepet szán a médiának.

Az Ernesto Laclau és Chantal Mouffe (2) által elméletbe foglalt populista stratégiát követve a Podemos a gazdasági oligarchia és a politikai osztály kritikáját „az emberek” és „a kaszt” antagonizmusának formájában fejezi ki, abban a reményben, hogy így elsöpri a hagyományos bal–jobb tengelyt. A pénzügyi válság és a korrupt politikai-gazdasági vezető réteg leleplezése képezi a tiltakozás központi elemét a Podemos ideológusai által a „78-as rezsimnek” nevezett jelenségnek – utalva ezzel a Franco- rendszer vége után 1978-ban elfogadott alkotmányra. A bal–jobb felosztás eltörlése azonban sikertelen. 2015-ben a közvélemény-kutatások növekvő népszerűséget jeleznek a Ciudadanos (Polgárok Pártja) számára – amelyet a Sabadell Bank elnöke, Josep Oliu gyorsan „jobboldali Podemosként” (3) minősít. A Ciudadanos a politikai palettát alkotó pártokat két tengely körül elhelyezkedő négy erővé csoportosítja át: bal–jobb tengely (PSOE–Podemos, szemben PP–Ciudadanos), és új–régi politika tengely (Podemos– Ciudadanos, szemben PSOE–PP).

A populista stratégiát Iñigo Errejón dolgozta ki, Pablo Iglesias sokáig támogatta, a lakosság körében is visszhangra talált: hozzájárult egy széles körben elterjedt kritikához a hagyományosan nehézkes, merev baloldalt illetően, amely gyakran képtelen megérteni a „felháborodottak” mozgalmát, és túlzott mértékben alkalmaz politikai zsargont. A 2011. novemberi általános választások során az Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) – amelynek kemény magjához tartozik a Spanyol Kommunista Párt (SKP) – nem tudta választási erővé váltani a frissen alakult Los Indignados mozgalmat: jelöltje Cayo Lara a szavazatok 7%-át kapta, messze elmaradva Julio Anguita 1996-ban elért 10,5%-os történelmi rekordjától.

Azonban ennek az iránynak a folytatása során a Podemos vezetői hibákat követtek el, amelyek további sikertelen lépésekhez vezettek. Túl könnyedén tekintették „elitistának” a képzett politikai aktivistákat, akiknek állítólag túl sok tapasztalatuk van. A Podemos vezetősége megakadályozta, hogy demokratikus szervezetet állítsanak fel mind az információáramlás és a döntéshozatal terén, mind pedig a különböző irányzatok képviseletét illetően. A gyakorlatban a populista attitűd jellemzője, hogy rendkívül bizalmatlan az aktivistabázissal szemben; ez azzal jár, hogy a karizmatikus vezetés által hozott döntések egyszerű közvetítését bízzák rájuk, s a vezetés szinte autoriter jellegű, hajlamos a vitákat online szavazásokra bocsátani.

Az Iñigo Errejón és Pablo Iglesias közötti egyetértés a 2016. júniusi általános választásokig tart. Iglesias, figyelmen kívül hagyva Errejón fenntartásait, úgy dönt, hogy az Izquierda Unidával lép szövetségre. Alberto Garzón vezetésével a megújult párt azokat bátorítja, akik az Unidos Podemos (Együtt Képesek Vagyunk) parlamenti tömörülés kialakításával remélik megelőzni a PSOE-t, a legfőbb baloldali erőt.

Egyre szélesebb szövetség

Ennek a szövetségnek az a célja, hogy felélessze az „eurokommunista” stratégiát, amelyet az Olasz Kommunista Párt (OKP) alakított ki az 1970-es évek elején. Iglesias többször hangoztatta, hogy szükség van egy új történelmi kompromisszumra”, utalva itt az OKP főtitkárának, Enrico Berlinguernek akkori doktrínájára, aki Olaszország intézményi stabilitását a Kereszténydemokráciával kötött egyezmények által igyekezett biztosítani. (4) Arról lenne szó, hogy nyomást gyakoroljanak a PSOE kormányzati tevékenységére, koalíciós kormány lehetőségét tervezik, és készülnek az állam bekebelezésére, ha annak eljön az ideje. Iglesias szemében a koalíciós logika együtt járna egy osztály alapú vízió elmélyítésével – így feléleszti azt a felfogást, amely szerint a társadalom eltérő érdekekkel jellemezhető osztályokból áll. Az új stratégia alapjául az a gondolat szolgál, hogy vége a 2011-ben indult konjunktúrának: a társadalom hozzászokott a gazdasági válságokhoz, és haragját csak egy új recessziós időszak válthatja ki. Így végül a Podemos veszi át a nemrégiben az Izquierda Unida által betöltött szerepet. Egyes vezetőit is magába olvasztja, valamint a Kommunista Ifjúság volt tagjait (ebben a szervezetben formálódott politikailag Iglesias is), például Irene Monterot, az Unidos Podemos parlamenti tömörülés szóvivőjét.

Iglesias osztály alapú víziója szakítást jelent Errejón populista vonalával. Errejón úgy véli, hogy ez a „baloldali” visszavonulás a Podemos meggyengülésében nyilvánul meg egy olyan társadalomban, ahol a szavazás alig fejezi ki a társadalmi osztályhoz való tartozást.

Ahelyett, hogy az ideológiai hovatartozás szakadékait mélyítenék, valamint figyelembe véve, hogy a Podemos területileg nincs eléggé beágyazva ahhoz, hogy valódi aktivista bázist építhessen ki és tartson egyben, Errejón néhány kulcsszó köré fejlesztené ki a politikai harcot: ilyen a haza gondolata, sőt maga Spanyolország, amelyet kisajátított a jobboldal, és általában elvetett a baloldal a Franco-diktatúrára való asszociáció miatt. Jorge Moruno szociológus, a Podemos társalapítója és az Errejón-vonal tagja, így magyarázza nekünk:az országról új víziót kell létrehozni és támogatni, egy új találkozás lehetőségét Spanyolország népei között”. Azaz Spanyolország többnemzetiségi jellegének elismerését.

Mi a célja Iñigo Errejónnak? Megszólítani a legkülönfélébb néprétegeket: a középosztály elszegényedő részét (önfoglalkoztatók és szabadfoglalkozásúak); egy új politika híveit, akiket szerethetőnek minősít, szemben Pablo Iglesias kemény állásfoglalásaival (amely inkább a Ciudadanos liberalizmusának egyes rétegeit célozza meg); valamint a PSOE-ben csalódottakat (amely párt mindazonáltal megtartotta a segédmunkások és a munkanélküliek egy részének támogatását). (5)

A körülmények azonban már mások, mint 2014-ben. A hazai színtéren a „felháborodottak” által kiváltott hullám „populista időszaka” visszaszorulóban van, és most az elfeledés és a reakciós irányzat között ingadozik. A reakciós irányzat felé csúszást erősíti a Vox megjelenése az andalúziai regionális választások során (a múlt év decemberében a szavazatok 11%-át szerezte meg); a szélsőjobboldali párt a Franco-rezsim rehabilitációját összeköti a”genderideológia” elleni tiltakozással, az utóbbi évek erősödő feminizmusának körülményei között.

A populista stratégia nem idegen attól a ténytől, hogy a Podemosnak nem elég nagy a tömegbázisa. Errejón jelentőséget tulajdonít a szakértelemnek, ezért alábecsüli a társadalmi mozgalmak szerepét. Mit gondol, milyen mértékben segíthetik kormányzását a tömegmozgalmak?”, kérdezte tőle 2014-ben egy újságíró. Válasz: Őszintén szólva nagyon kevéssé, mert az ellenállás kultúrája hatja át őket, emiatt úgy vélik, nem is kell azon gondolkodniuk, mit kellene tenni.” (6) A társadalomba való beágyazódás helyett inkább a gazdasági oligarchiát elutasító vállalkozókkal keresi a megegyezést. E terve miatt felmerül a kérdés: meddig lehet folytatni egy ilyen szövetkezési játékot, amennyiben hatalomra jut? (7)

Ami Iñigo Errejónnak a jelöltállítási felfogását illeti, túlnyomó mértékben profi politikusokat szerepeltet. Így van ez a Más Madrid platform esetében is, amelyet a májusi regionális választásokra tekintettel hoztak létre. A struktúra Errejón sorsát hozzáköti Manuela Carmena asszony, Madrid polgármestere, a 70-es évek óta politikai szerepet vállaló ügyvédnő sorsához. Ez a kapcsolat véglegesítette a Podemos szakadását annak következtében, hogy Errejón nem volt halandó alávetni magát a párt vezetése által szorgalmazott szoros ellenőrzésnek. A három év óta vívott harc legutóbbi fejleménye, hogy a Más Madrid és a Podemos külön indul. Bizonyos mértékben Errejón tehát maga is áldozatául esett annak a hierarchikus struktúrának, amelynek 2014 októberében, a Podemos első Polgári Gyűlésén az egyik fő létrehozója volt.

A Podemos problémái nem magyarázhatók csupán a belső harcok miatti szakadással. A Vox berobbanásának oka az a kataklizma volt, amit a katalán kérdés váltott ki a spanyol politikában. Néhány nappal a Katalónia függetlenségéről 2017 októberében tartott népszavazás után (amelyet brutális rendőri beavatkozás árnyékolt be), VI. Fülöp király televíziós beszédében a válság miatti teljes felelősséget a katalán függetlenségért harcolókra hárítja, és marginalizálja a Podemoshoz hasonló erőket, amelyek támogatták a népszavazást. Hirtelen feltűntek a spanyol zászlók az erkélyeken, ez a konzervatív erők visszatértét jelzi.

A különféle botrányok miatt a jobboldal nem őrizheti meg hatalmát: a PP nagy korrupciós botrányba keveredett. 2018 júniusában távoznia kell Mariano Rajoy miniszterelnöknek, aki ellen bizalmatlansági indítványt kezdeményez a PSOE főtitkára, Pedro Sanchez, egyetértésben a Baszk Nacionalista Párttal (PNV), továbbá katalán pártokkal és a Podemosszal. A rövid ideje kormányzó szocialistáknak nem sikerül azonban konszenzsos megoldást találni a területi válságra, és óvatos álláspontot foglalnak el az Unidos Podemos által felvetett szociális kérdésekben (bár tavaly decemberben a minimálbér 22%-os emelését jelentették be).

Ebben a helyzetben a ”pablisták” és az „errejonisták” megpróbálják a katalán válság szociális és nemzeti változóit egyesíteni, miközben a jobboldali formációk (PP, Ciudadanos, Vox) épp fordítva, igyekeznek ezeket különválasztani. Az osztályokra alapuló stratégia hangsúlyozza a dolgozó osztályok területi átfedettségét. A populista stratégia szerint hirdetni kell az azonosságot a nép, az állam és a nemzet között, így el lehet majd érni az 1978-as alkotmány megújítását. A konzervatívok ellenzése dacára, elismerték a lakosság szociális jogait, és megakadályozták az autonóm közösségeknek átadott hatáskörök újra központosítását.

A görög példa

A világ is megváltozott a Podemos létrejötte óta. Akkoriban vezetői szívesen fejezték ki csodálatukat a Venezuelában zajló bolivari folyamat kapcsán. Az ott uralkodó politikai-gazdasági káosz most terhet jelent Iglesiasnak és Errejónnak, bár mindketten hangoztatták távolságtartásukat Nicolás Maduro kormányától.

Még meghatározóbb tény: a Brüsszel és Athén közötti konfliktus kimenetele 2015-ben. A Szirizának európai „partnerei” felszólítására végrehajtott kapitulációja figyelmeztetésként szolgált: egyre távolodik annak a lehetősége, hogy Dél-Európában ellenállás alakuljon ki a neoliberalizmussal szemben. Ezt az érzést erősíti a reakciós erők előretörése Kelet-Európában és az Egyesült Államokban.

A nemzetközi környezet segíti a spanyol politikai színtéren eddig kevéssé látható szélsőjobb előretörését, a többi konzervatív formáció (PP, Ciudadanos) radikalizálódását, és csökkenti a Podemos számára rendelkezésre álló mozgásteret, hogy felélessze a változás reményét, amely alakulásakor megelőzte létrejöttét. A 2015 óta Madrid, Barcelona, Valencia, Cadiz, La Coruña és Zaragoza (8) irányítása során szerzett tapasztalatok kettős értelmezésre adnak lehetőséget. Lehetővé tették azon ismeretek megszerzését, amelyek elengedhetetlenek az intézmények felelős vezetéséhez; egyidejűleg a magukat „különbözőeknek” tartó pártok normákhoz való igazodását. Amennyiben ezen önkormányzatok megmaradnak az eddigi irányítás alatt, az hatással lehet helyi szinten, de nem elegendő az elit kiváltságainak megnyirbálásához.

(1) Raúl Guillén: Alchimistes de la Puerta del Sol [A Puerta del Sol mágusai], Le Monde diplomatique, 2011. július.

(2) Razmig Keucheyan és Renaud Lambert: Ernesto Laclau, inspirateur de Podemos [Ernesto Laclau a Podemos ihletője ], Le Monde diplomatique, 2015. szeptember.

(3) « Josep Oliu propone crear “una especie de Podemos de derechas” », El Periódico, Barcelone, 2014. június 25.

(4) Pablo Iglesias: « Un nuevo compromiso histórico », El País, Madrid, 2015. december 9.

(5) Irene Castro: « El PSOE, el partido al que más votan los desempleados », El Diario, 2016. június 22. www.eldiario.es

(6) Beszélgetés Pablo Rivas-szal: « “Estamos orgullosos de que la oligarquía española tenga miedo” », Diagonal, Madrid, 2014. november 7.

(7) Serge Halimi: Un peuple en construction [Egy alakulóban lévő nép ] Le Monde diplomatique, 2018. december.

(8) Pauline Perrenot és Vladimir Slonska-Malvaud: Dans les villes rebelles espagnoles [Lázadó spanyol városokban], Le Monde diplomatique, 2017. február.

José António García Simon & Jaime Vindel

A szerzők, José António García Simon és Jaime Vindel közül az utóbbi író, a madridi Complutense egyetem oktatója.
Rácz Ágnes

Megosztás