Egy meggyökeresedett álláspont szerint a választási kampányok során mind Európában, mind az Egyesült Államokban liberálisok állnak szemben populistákkal.
Ezek szerint az éles szembenállást két ember személyesítené meg: a francia elnök, Emmanuel Macron és amerikai kollégája, Donald Trump. Pedig mind a két személyiség, a gyakran rendkívül teátrálisan kifejezett különbözőségük ellenére, ugyanúgy a menedzsment eszközeit használja fel a politikában.
Silvio Berlusconi 1994-ben, Donald Trump 2016-ban majd Macron 2017-ben: mind a hárman szinte berobbantak egy-egy nyugati nagyhatalom élére, és ahogy felbukkantak, máris megnyerték a választásokat. A három „bomlasztó” politikai szereplő nagyon különbözik egymástól személyiségüket, pszichológiai alkatukat, korukat és azokat a körülményeket illetően, amelyekben felbukkantak. Egy dologban azonban hasonlítanak egymásra: mindhárman a politikában hasznosítják a vállalati szférában szerzett menedzseri tapasztalataikat. Ők a „vállalat-állam” vezetői. Nem egyedül ők irányítanak ilyen módszerekkel, a modell kezd elterjedni – idézhetnénk Argentinából Mauricio Macri vagy a Cseh Köztársaságból Andrej Babiš példáját, aki azt mondja, úgy irányítja az államot, mint egy családi vállalkozást, vagy akár Recep Tayyip Erdoǧant, aki szintén úgy akarja irányítani Törökországot, mint egy vállalatot (1) .
Ahogy ez sokszor megesik, Olaszország volt a kísérleti laboratórium, és Berlusconi az úttörő, ő alkotta meg elsőként és önjelöltként az elnök-vállalkozó példaképét. Olaszország már az 1990-es évek elején újszerű választ adott az újonnan kialakult nemzetközi helyzetre, amikor már nem álltak többé szemben egymással a keleti blokk államai az úgynevezett „szabad” világgal. Ekkor lépett fel hirtelen a politika színterére egy új típusú szereplő, aki a kereskedelmi televíziók és az ingatlanpiac világából érkezett.
Néhány évvel később újabb szereplők bukkantak elő a vállalati szférából, és képviselték az új típust a világ különböző pontjain, így állt elő például a Trump-jelenség: az elnök a Trump Szervezetből került a Fehér Házba. Emmanuel Macron ugyan nem a vállalati szférából érkezett, hanem a pénzügyi felügyelettől, amely az államigazgatáshoz, nevezetesen a gazdasági és pénzügyminisztériumhoz tartozik, rövid szakmai útja során azonban négyéves banki tapasztalatot is szerzett (2) , és ő is ezeknek a köröknek a szakszókincsét, beszédmódját és gondolkodását használja, úgy tevékenykedve az állam élén, mintha egy nagyvállalat elkötelezett és hatékony vezetője lenne.
Kulturális hegemónia
A hatékonyság, mint a hasznosság is, a menedzsment szülőanyjának, a mérnöki gondolkodásnak a sajátja, és célja a politika semlegesítése. A hatékonyság nevében a politika igénybe veszi a vállalati hatalmi technikákat és a menedzsment-módszereket. Lucien Sfez (3) politikai elemző szavaival élve nincs már szó „a hit és az elismert múlt dolgairól, vagyis a szimbólumokról”. Maga a politika a menedzser-elnök karizmájára korlátozódik, az ő személye hordozza a hatékony állam ígéretét. A gépezetként elismert állam versenyre kel és próbál hasonulni a nagyvállalathoz. Így azután a politika technikai problémává egyszerűsödik le, és ahogy azt Carl Schmitt német jogász megfogalmazta az 1922-ben megjelent Politikai teológia című művében, a „döntés” lesz a politika központi feladata. A „döntéshozatali mechanizmusnak” tekintélyelvűnek és céltudatosnak kell lennie, a következményekkel nem kell számolnia. Ha viszont a politika csupán a „döntéshozatal pillanatára” korlátozódik, akkor végül „elvész a legitimitás – vagyis az elismerésre méltóság – elvárása”. A szimbólumoktól megfosztott politika egy sor olyan leegyszerűsítő mechanizmust indít el, amely a politikától az államhoz, majd az államtól az államfőhöz vezet, aki dönteni fog. Az egész úgy néz ki, mintha egyfelől az állam afféle technikai ésszerűségre korlátozódna, másfelől pedig a nagyvállalat egy új legitimitással felruházva hozná létre a hatalmi fölényt és a társadalmi normákat, amelyekkel a politika repedéseit betömködnék. A hatalom szentsége megmarad, de szétszóródik, és szétterül az államon kívül a különféle szakmai szerepekbe, amelyeket a kommunikáció, a menedzsment és a technológia-tudomány-gazdaság szakemberei hoztak létre.
A vállalat-államot irányító államfők megjelenése kritikus pillanatot jelöl a liberális kormányzatok hosszú történetében, amely a XVIII. században indult, és amelyet Michel Foucault filozófus „a nagy államfóbiának” nevezett (4) . Az abszolutista állam XVII. századi győzelme után nem sokkal, és párhuzamosan az iparosodás jelentőségének kialakulásával, kezdett el munkálkodni az államellenes reakció. A két ellenirányú erő: az államfóbia, vagyis az államellenesség és az óriásvállalatok győzelme hosszú ideig keveredett, mígnem az 1980-as években mindkettő elérte a csúcspontját. A „képviseleti politika válságának” unos-untalan emlegetett toposza valójában egy mélyen gyökeredző jelenséget takar, nevezetesen egy rendszerszintű átalakulást, a nemzetállam meggyengülését és a nagyvállalatok megerősödését, amely utóbbi a technikai-gazdasági-vállalatirányítási racionalitásra épít. Jelenleg a két intézményrendszer összefonódik, az óriásvállalat a meggyengült és széttöredező államnak hármas hozzájárulást kínál: a vállalatirányítás dogmáját, a hatékonyság retorikáját és a vállalatvezető alakját. Ilyenformán egyféle hibrid intézmény alakul ki. Egyfelől az állam kiüresedését, önkorlátozását, illetve megfosztottságát a politikától hozza magával – az állam immár csupán adminisztratív és irányítási szereppel bír, másfelől a nagyvállalat politikai szerepet vesz fel, amely által hatalmi szférája lényegesen tágabbá válik, mint a klasszikus termelési tevékenység.
Hogy megértsük, mi történik, történelmi távlatokba kell helyeznünk a vállalkozó-államfők megjelenését, így ragadhatjuk meg a politika alapvető és mély átalakulását. Csak történelmi távlat révén juthatunk el a jelen politikájától a politika lassú átalakulásának felismeréséig. A vállalat-állam intézményesülése a középkori egyházi államra emlékeztet. Valójában az állam és a vállalat is ugyanannak a XII. és XIII. századi intézményes keretnek, vagyis az egyháznak a „két leszármaztatott terméke”. (5) Azóta a történelem során hierarchiába rendeződött a pápa spirituális és a császár világi hatalma. Később, a XVI. és XVII. századi forradalmakkal, a német reformációval és az angol forradalommal karöltve, jelent meg a szuverén állam, majd végül itt vagyunk a vállalat-állam ipari és vállalatirányítási forradalmainál a XIX. és XX. században. A XIX. század végén a vállalat éppen a vállalatirányítási forradalom segítségével terjeszti ki a tevékenységi körét, és lép ki a politikai térbe, hogy ott megteremtse kulturális uralmát, ahhoz hasonlatos módon, ahogy a közhatalom a teológiai-egyházi hatalmat maga alá gyűrte, hogy megvalósítsa a szuverén, független államot.
Az állam a kezdetekben az egyházból merítette szentségét, de ezt a jellegét elvesztette, és egyszerű technikai-adminisztratív gépezetté vált. Thorstein Veblen szociológus a nagyvállalatokat már a XX. század elejétől fogva a kapitalizmus alapvető gazdasági intézményeinek tekinti. (6) És hát ez a két intézmény, az állam és az óriásvállalat nem csupán gazdasági-technikai hatalmat képvisel, hanem kulturális és társadalmi hatalmat is. Vincent Descombes filozófus szerint „az intézmények egyszerre jelentenek gondolkodásmódot és cselekvési módot”. (7) Ezért az ipari forradalmak kiteljesedése során a társadalmak ideológiai termelése is áttevődött az egyik intézményről a másikra, az államról a vállalatra. „Az ipari társadalmak politikai felállása apolitikussá vált, míg az, ami az ipariban szférában apolitikus volt, politikaivá vált” – foglalja össze Ulrich Beck. (8)
Kiterjedni a vállalati szférára
A második világháború után, hogy elkerülhető legyen a politikai vezetőknek egy újabb bűnös és katasztrofális tévelygése, a kibernetika és a menedzsment összefog, és kialakítja az automatikus hatalomgyakorlási projektet, amely természetesen „hatékony” is. Ezután „az emberiséget tudományos alapon szervezik meg”, ahogy azt már 1848-ban megjósolta a fiatal Ernest Renan. (9) A társadalom gépek módjára való irányítása azt jelenti, hogy bejelentik, végre programozhatókká váltak maguk az emberek is. 1948-ban Dominique Duparle dominikánus szerzetes ezt írta a kibernetikáról: „Olyan időkről álmodhatunk, amelyekben egy irányító masina fogja helyettesíteni […] a politikára manapság nyilvánvalóan alkalmatlan fejeket és a megszokott, de a kormányzásra alkalmatlan apparátusokat. (10) „Amit Duparle páter az állam kiber-tengeri kígyójaként képzelt el, manapság olyan óriásvállalatok formájában jelenik meg, mint a Google, az Amazon, a Facebook, az Apple vagy a Microsoft. Ez lenne a Szilikonvölgy politikai projektje, amint azt Philippe Vion-Dury újságíró megfogalmazza: „A kaliforniai „konfekcióruha-szerű gondolkodásban” egy automatikusan vezetett társadalmat kínálnak, amely önmaga irányítását is ellátja különböző algoritmikus eszközök segítségével.” (11) A Szilikonvölgy egyik guruja, Tim O’Reilly bejelentette, hogy elértünk „az algoritmussal vezérelt irányítás” korába, és a kormánynak be kell lépnie „a big data korába” (12) .
A politika technikaivá alakításával a nagyvállalat semlegesíti és megfosztja a politikától az állampolitikát, vagyis lefegyverzi, ahhoz hasonlóan, ahogy az állam korábban maga is tette ezt az egyházzal.
A vállalat-állam a berlini fal leomlása után – ami az államellenes kritika csúcspontját hozza el – a kibernetika, a menedzsment és a liberalizmus metszéspontjában győzedelmeskedik. Azóta három irányban fejlődik tovább:
- egyik a számok által való algoritmikus kormányzás (13) szolgálatába állított technológiai irányzat,
- a másik a hatékonyságot szolgáló új-menedzsment,
- a harmadik pedig a jólismert neoliberalizmus, amely a Mont-Pèlerin társasághoz tartozó Friedrich Hayek, és a csikágói iskola alapelvei szerinti államfóbiát terjesztette el.
Friedrich Hayek már korábban is arra buzdított, hogy a „spontánnak” nevezett piac nevében „taszítsák le trónjáról a politikát”: „A politika túl jelentős szerepet kapott, túl költséges és ártalmas lett, túl sok mentális energiát és anyagi forrást fogyaszt” (14) – ezzel viszont elkerülhetetlenül a nagyvállalat megkoronázásra került sor. David Rockefeller, a Bilderberg csoport és a Trilaterális tanács megalapítója 1999-ben megállapította: „Az utóbbi években a világ számos országában erősödött meg a demokrácia és a piacgazdaság. Ez lecsökkentette a kormányok szerepét, amit az üzletemberek örömmel vettek. […] De az érem hátoldala az, hogy valakinek át kell vennie a kormányok szerepét, és szerintem az üzleti világ tűnik logikusan annak, ami ezt megteheti.” (15)
A mindent átfogó iparosodás és az ezzel együtt járó világnézet idején, vagyis a vallássá emelt ipar korában, a nagyvállalat kezd új politikai-kulturális hatalommá válni. A vállalat-állam megjelenése megtestesíti a politika széthasadását. Ezért van az, hogy a politikai rendszer saját negatívját, árnyképét hozza létre azáltal, hogy decentralizálódik a vállalat irányába. A politikát tagadó politikusok valóságos passzív forradalmat hajtanak végre (Antonio Gramsci), vagyis olyan restaurációs politikát folytatnak, amelyben a reformok célja a jelen helyzet megőrzése. Úgy teszik ezt, hogy a politika kritikáját önmaga ellen fordítják. A politika depolitizálása és az állam semlegesítése megnyitja a vállalat előtt a politizálódás útját. Colin Crouch szociológus szerint „vállalatok politikai hatalmának növekedése mögött a posztdemokrácia megerősödése” húzódik. (16) Éppen ezért a politika újrapolitizálása csak úgy valósulhat meg, ha az állampolgárság gyakorlatát kiterjesztjük, és ha az képes lesz túlnőni hagyományos közegén, nevezetesen képes lesz kiterjedni a vállalati szférára is.
(1) Andrej Babiš: L’Europe à deux vitesses, ça me fait rigoler [Kétsebességes Európa? Nevetnem kell], Le Monde, 2017. december 7.; propos de M. Erdoğan rapportés par le politiste turc Ismet Akça [Erdoğan megjegyzését a török politológus Ismet Akça idézi], France, 24, 2018. július 14.
(2) François Denord és Paul Lagneau-Ymonet: Les vieux habits de l’homme neuf [Az új ember régi ruhája], Le Monde diplomatique, 2017. március.
(3) Lucien Sfez: La Symbolique politique [A szimbolikus politika], Presses universitaires de France, coll. « Quadrige », Párizs, 1988.
(4) Michel Foucault: Naissance de la biopolitique [A biopolitika születése]. Cours au Collège de France (előadások a Collège de France-ban) , 1978–1979, Ehess-Gallimard-Seuil, coll. « Hautes études », Párizs, 2004.
(5) Pierre Legendre: Argumenta & dogmatica [Érv és dogma], Mille et une nuits, Párizs, 2012.
(6) Thorstein Veblen: The Theory of Business Enterprise [Az üzleti vállalkozás elmélete], C. Scribner’s Sons, New York, 1904.
(7) Vincent Descombes: Les Institutions du sens [Az értelem intézményei], Éditions de Minuit, coll. « Critique », Párizs, 1996.
(8) Ulrich Beck: The Reinvention of Politics: Rethinking Modernity in the Global Social Order [A politika újragondolása: A globális társadalmi rend modernitásának újragondolása], Polity Press, Cambridge, 1997.
(9) Ernest Renan: L’Avenir de la science. Pensées [A tudomány jövője. Gondolatok], 1848, Calmann-Lévy, Párizs, 1890.
(10) ) Dominique Dubarle: Vers la machine à gouverner [A kormányzógép felé], Le Monde, 1948. december 28.
(11) Philippe Vion-Dury: La Nouvelle Servitude volontaire. Enquête sur le projet politique de la Silicon Valley [Önkéntes alávetettség. A Szilikonvölgy politikai projektjéről], FYP Éditions, Limoges, 2016.
(12) Tim O’Reilly: Open Data and Algorithmic Regulation [Nyílt adatok és algoritmikus szabályozás], Beyond Transparency: Open Data and the Future of Civic Innovation.
(13) Alain Supiot: Le rêve de l’harmonie par le calcul [A számolás révén megvalósuló harmóniáról], Le Monde diplomatique, 2015. február; Antoinette Rouvroy és Thomas Berns: Gouvernementalité algorithmique et perspectives d’émancipation [Algoritmusokon alapuló kormányozhatóság és az emancipáció perspektívái], Réseaux, no 177, Párizs, 2013.
(14) Friedrich Hayek: Droit, législation et liberté [Jog, törvénykezés és szabadság], Presses universitaires de France, coll. « Quadrige », 2013. (1re éd. : 1979).
(15) David Rockefeller: Looking for New Leadership [Új vezetést keresve], Newsweek, New York, 1999. február 1.
(16) Colin Crouch: Post-démocratie [A poszt-demokrácia], Diaphanes, Zürich–Berlin, 2005.
