A vállalat-állam kora – avagy a politikától megfosztott politika

Kategória: 2019. július
Írta: Pierre Musso
Találatok: 1370

mt2Egy meggyökeresedett álláspont szerint a választási kampányok során mind Európában, mind az Egyesült Államokban liberálisok állnak szemben populistákkal.

Ezek szerint az éles szembenállást két ember személyesítené meg: a francia elnök, Emmanuel Macron és amerikai kollégája, Donald Trump. Pedig mind a két személyiség, a gyakran rendkívül teátrálisan kifejezett különbözőségük ellenére, ugyanúgy a menedzsment eszközeit használja fel a politikában. 

Silvio Berlusconi 1994-ben, Donald Trump 2016-ban majd Macron 2017-ben: mind a hárman szinte berobbantak egy-egy nyugati nagyhatalom élére, és ahogy felbukkantak, máris megnyerték a választásokat. A három „bomlasztó” politikai szereplő nagyon különbözik egymástól személyiségüket, pszichológiai alkatukat, korukat és azokat a körülményeket illetően, amelyekben felbukkantak.  Egy dologban azonban hasonlítanak egymásra: mindhárman a politikában hasznosítják a vállalati szférában szerzett menedzseri tapasztalataikat. Ők a „vállalat-állam” vezetői. Nem egyedül ők irányítanak ilyen módszerekkel, a modell kezd elterjedni – idézhetnénk Argentinából Mauricio Macri vagy a Cseh Köztársaságból Andrej Babiš példáját, aki azt mondja, úgy irányítja az államot, mint egy családi vállalkozást, vagy akár Recep Tayyip Erdoǧant, aki szintén úgy akarja irányítani Törökországot, mint egy vállalatot[i].

Ahogy ez sokszor megesik, Olaszország volt a kísérleti laboratórium, és Berlusconi az úttörő, ő alkotta meg elsőként és önjelöltként az elnök-vállalkozó példaképét. Olaszország már az 1990-es évek elején újszerű választ adott az újonnan kialakult nemzetközi helyzetre, amikor már nem álltak többé szemben egymással a keleti blokk államai az úgynevezett „szabad” világgal. Ekkor lépett fel hirtelen a politika színterére egy új típusú szereplő, aki a kereskedelmi televíziók és az ingatlanpiac világából érkezett.

Néhány évvel később újabb szereplők bukkantak elő a vállalati szférából, és képviselték az új típust a világ különböző pontjain, így állt elő például a Trump-jelenség: az elnök a Trump Szervezetből került a Fehér Házba. Emmanuel Macron ugyan nem a vállalati szférából érkezett, hanem a pénzügyi felügyelettől, amely az államigazgatáshoz, nevezetesen a gazdasági és pénzügyminisztériumhoz tartozik, rövid szakmai útja során azonban négyéves banki tapasztalatot is szerzett[ii], és ő is ezeknek a köröknek a szakszókincsét, beszédmódját és gondolkodását használja, úgy tevékenykedve az állam élén, mintha egy nagyvállalat elkötelezett és hatékony vezetője lenne.


Kulturális hegemónia

A hatékonyság, mint a hasznosság is, a menedzsment szülőanyjának, a mérnöki gondolkodásnak a sajátja, és célja a politika semlegesítése. A hatékonyság nevében a politika igénybe veszi a vállalati hatalmi technikákat és a menedzsment-módszereket. Lucien Sfez[iii] politikai elemző szavaival élve nincs már szó „a hit és az elismert múlt dolgairól, vagyis a szimbólumokról”. Maga a politika a menedzser-elnök karizmájára korlátozódik, az ő személye hordozza a hatékony állam ígéretét. A gépezetként elismert állam versenyre kel és próbál hasonulni a nagyvállalathoz. Így azután a politika technikai problémává egyszerűsödik le, és ahogy azt Carl Schmitt német jogász megfogalmazta az 1922-ben megjelent Politikai teológia című művében, a „döntés” lesz a politika központi feladata. A „döntéshozatali mechanizmusnak” tekintélyelvűnek és céltudatosnak kell lennie, a következményekkel nem kell számolnia. Ha viszont a politika csupán a „döntéshozatal pillanatára” korlátozódik, akkor végül „elvész a legitimitás – vagyis az elismerésre méltóság – elvárása”. A szimbólumoktól megfosztott politika egy sor olyan leegyszerűsítő mechanizmust indít el, amely a politikától az államhoz, majd az államtól az államfőhöz vezet, aki dönteni fog. Az egész úgy néz ki, mintha egyfelől az állam afféle technikai ésszerűségre korlátozódna, másfelől pedig a nagyvállalat egy új legitimitással felruházva hozná létre a hatalmi fölényt és a társadalmi normákat, amelyekkel a politika repedéseit betömködnék. A hatalom szentsége megmarad, de szétszóródik, és szétterül az államon kívül a különféle szakmai szerepekbe, amelyeket a kommunikáció, a menedzsment és a technológia-tudomány-gazdaság szakemberei hoztak létre.

A vállalat-államot irányító államfők megjelenése kritikus pillanatot jelöl a liberális kormányzatok hosszú történetében, amely a XVIII. században indult, és amelyet Michel Foucault filozófus „a nagy államfóbiának” nevezett[iv]. Az abszolutista állam XVII. századi győzelme után nem sokkal, és párhuzamosan az iparosodás jelentőségének kialakulásával, kezdett el munkálkodni az államellenes reakció. A két ellenirányú erő: az államfóbia, vagyis az államellenesség és az óriásvállalatok győzelme hosszú ideig keveredett, mígnem az 1980-as években mindkettő elérte a csúcspontját. A „képviseleti politika válságának” unos-untalan emlegetett toposza valójában egy mélyen gyökeredző jelenséget takar, nevezetesen egy rendszerszintű átalakulást, a nemzetállam meggyengülését és a nagyvállalatok megerősödését, amely utóbbi a technikai-gazdasági-vállalatirányítási racionalitásra épít. Jelenleg a két intézményrendszer összefonódik, az óriásvállalat a meggyengült és széttöredező államnak hármas hozzájárulást kínál: a vállalatirányítás dogmáját, a hatékonyság retorikáját és a vállalatvezető alakját. Ilyenformán egyféle hibrid intézmény alakul ki. Egyfelől az állam kiüresedését, önkorlátozását, illetve megfosztottságát a politikától hozza magával – az állam immár csupán adminisztratív és irányítási szereppel bír, másfelől a nagyvállalat politikai szerepet vesz fel, amely által hatalmi szférája lényegesen tágabbá válik, mint a klasszikus termelési tevékenység.

Hogy megértsük, mi történik, történelmi távlatokba kell helyeznünk a vállalkozó-államfők megjelenését, így ragadhatjuk meg a politika alapvető és mély átalakulását. Csak történelmi távlat révén juthatunk el a jelen politikájától a politika lassú átalakulásának felismeréséig. A vállalat-állam intézményesülése a középkori egyházi államra emlékeztet. Valójában az állam és a vállalat is ugyanannak a XII. és XIII. századi intézményes keretnek, vagyis az egyháznak a „két leszármaztatott terméke”.[v] Azóta a történelem során hierarchiába rendeződött a pápa spirituális és a császár világi hatalma. Később, a XVI. és XVII. századi forradalmakkal, a német reformációval és az angol forradalommal karöltve, jelent meg a szuverén állam, majd végül itt vagyunk a vállalat-állam ipari és vállalatirányítási forradalmainál a XIX. és XX. században. A XIX. század végén a vállalat éppen a vállalatirányítási forradalom segítségével terjeszti ki a tevékenységi körét, és lép ki a politikai térbe, hogy ott megteremtse kulturális uralmát, ahhoz hasonlatos módon, ahogy a közhatalom a teológiai-egyházi hatalmat maga alá gyűrte, hogy megvalósítsa a szuverén, független államot.

Az állam a kezdetekben az egyházból merítette szentségét, de ezt a jellegét elvesztette, és egyszerű technikai-adminisztratív gépezetté vált. Thorstein Veblen szociológus a nagyvállalatokat már a XX. század elejétől fogva a kapitalizmus alapvető gazdasági intézményeinek tekinti. [vi] És hát ez a két intézmény, az állam és az óriásvállalat nem csupán gazdasági-technikai hatalmat képvisel, hanem kulturális és társadalmi hatalmat is. Vincent Descombes filozófus szerint „az intézmények egyszerre jelentenek gondolkodásmódot és cselekvési módot”.[vii] Ezért az ipari forradalmak kiteljesedése során a társadalmak ideológiai termelése is áttevődött az egyik intézményről a másikra, az államról a vállalatra. „Az ipari társadalmak politikai felállása apolitikussá vált, míg az, ami az ipariban szférában apolitikus volt, politikaivá vált” – foglalja össze Ulrich Beck.[viii]

 

Kiterjedni a vállalati szférára

A második világháború után, hogy elkerülhető legyen a politikai vezetőknek egy újabb bűnös és katasztrofális tévelygése, a kibernetika és a menedzsment összefog, és kialakítja az automatikus hatalomgyakorlási projektet, amely természetesen „hatékony” is. Ezután „az emberiséget tudományos alapon szervezik meg”, ahogy azt már 1848-ban megjósolta a fiatal Ernest Renan.[ix] A társadalom gépek módjára való irányítása azt jelenti, hogy bejelentik, végre programozhatókká váltak maguk az emberek is. 1948-ban Dominique Duparle dominikánus szerzetes ezt írta a kibernetikáról: „Olyan időkről álmodhatunk, amelyekben egy irányító masina fogja helyettesíteni […] a politikára manapság nyilvánvalóan alkalmatlan fejeket és a megszokott, de a kormányzásra alkalmatlan apparátusokat.[x] „Amit Duparle páter az állam kiber-tengeri kígyójaként képzelt el, manapság olyan óriásvállalatok formájában jelenik meg, mint a Google, az Amazon, a Facebook, az Apple vagy a Microsoft. Ez lenne a Szilikonvölgy politikai projektje, amint azt Philippe Vion-Dury újságíró megfogalmazza: „A kaliforniai „konfekcióruha-szerű gondolkodásban” egy automatikusan vezetett társadalmat kínálnak, amely önmaga irányítását is ellátja különböző algoritmikus eszközök segítségével.”[xi]  A Szilikonvölgy egyik guruja, Tim O’Reilly bejelentette, hogy elértünk „az algoritmussal vezérelt irányítás” korába, és a kormánynak be kell lépnie „a big data korába”[xii].

A politika technikaivá alakításával a nagyvállalat semlegesíti és megfosztja a politikától az állampolitikát, vagyis lefegyverzi, ahhoz hasonlóan, ahogy az állam korábban maga is tette ezt az egyházzal.

A vállalat-állam a berlini fal leomlása után – ami az államellenes kritika csúcspontját hozza el – a kibernetika, a menedzsment és a liberalizmus metszéspontjában győzedelmeskedik. Azóta három irányban fejlődik tovább:

Friedrich Hayek már korábban is arra buzdított, hogy a „spontánnak” nevezett piac nevében „taszítsák le trónjáról a politikát”: „A politika túl jelentős szerepet kapott, túl költséges és ártalmas lett, túl sok mentális energiát és anyagi forrást fogyaszt”[xiv] – ezzel viszont elkerülhetetlenül a nagyvállalat megkoronázásra került sor. David Rockefeller, a Bilderberg csoport és a Trilaterális tanács megalapítója 1999-ben megállapította: „Az utóbbi években a világ számos országában erősödött meg a demokrácia és a piacgazdaság. Ez lecsökkentette a kormányok szerepét, amit az üzletemberek örömmel vettek. […] De az érem hátoldala az, hogy valakinek át kell vennie a kormányok szerepét, és szerintem az üzleti világ tűnik logikusan annak, ami ezt megteheti.”[xv]

A mindent átfogó iparosodás és az ezzel együtt járó világnézet idején, vagyis a vallássá emelt ipar korában, a nagyvállalat kezd új politikai-kulturális hatalommá válni. A vállalat-állam megjelenése megtestesíti a politika széthasadását. Ezért van az, hogy a politikai rendszer saját negatívját, árnyképét hozza létre azáltal, hogy decentralizálódik a vállalat irányába. A politikát tagadó politikusok valóságos passzív forradalmat hajtanak végre (Antonio Gramsci), vagyis olyan restaurációs politikát folytatnak, amelyben a reformok célja a jelen helyzet megőrzése. Úgy teszik ezt, hogy a politika kritikáját önmaga ellen fordítják. A politika depolitizálása és az állam semlegesítése megnyitja a vállalat előtt a politizálódás útját. Colin Crouch szociológus szerint „vállalatok politikai hatalmának növekedése mögött a posztdemokrácia megerősödése” húzódik.[xvi] Éppen ezért a politika újrapolitizálása csak úgy valósulhat meg, ha az állampolgárság gyakorlatát kiterjesztjük, és ha az képes lesz túlnőni hagyományos közegén, nevezetesen képes lesz kiterjedni a vállalati szférára is.

 

A szerző, Pierre Musso, egyetemi tanár a nantes-i egyetem továbbképzési intézetében. A Berlusconi, Trump, Macron hármas kapcsán írta A vállalat-állam kora c. könyvet, Fayard, Párizs, 2019.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér   

 

[i] Andrej Babiš: L’Europe à deux vitesses, ça me fait rigoler [Kétsebességes Európa? Nevetnem kell], Le Monde, 2017. december 7.; propos de M. Erdoğan rapportés par le politiste turc Ismet Akça [Erdoğan megjegyzését a török politológus Ismet Akça idézi], France, 24, 2018. július 14.

[ii] François Denord és Paul Lagneau-Ymonet: Les vieux habits de l’homme neuf [Az új ember régi ruhája], Le Monde diplomatique, 2017. március.

[iii] Lucien Sfez: La Symbolique politique [A szimbolikus politika], Presses universitaires de France, coll. « Quadrige », Párizs, 1988.

[iv] Michel Foucault: Naissance de la biopolitique [A biopolitika születése]. Cours au Collège de France (előadások a Collège de France-ban) , 1978–1979, Ehess-Gallimard-Seuil, coll. « Hautes études », Párizs, 2004.

[v] Pierre Legendre: Argumenta & dogmatica [Érv és dogma], Mille et une nuits, Párizs, 2012.

[vi] Thorstein Veblen: The Theory of Business Enterprise [Az üzleti vállalkozás elmélete], C. Scribner’s Sons, New York, 1904.

[vii] Vincent Descombes: Les Institutions du sens [Az értelem intézményei], Éditions de Minuit, coll. « Critique », Párizs, 1996.

[viii] Ulrich Beck: The Reinvention of Politics: Rethinking Modernity in the Global Social Order [A politika újragondolása: A globális társadalmi rend modernitásának újragondolása], Polity Press, Cambridge, 1997.

[ix] Ernest Renan: L’Avenir de la science. Pensées [A tudomány jövője. Gondolatok], 1848, Calmann-Lévy, Párizs, 1890.

[x] ) Dominique Dubarle: Vers la machine à gouverner [A kormányzógép felé], Le Monde, 1948. december 28.

[xi] Philippe Vion-Dury: La Nouvelle Servitude volontaire. Enquête sur le projet politique de la Silicon Valley [Önkéntes alávetettség. A Szilikonvölgy politikai projektjéről], FYP Éditions, Limoges, 2016.

[xii] Tim O’Reilly: Open Data and Algorithmic Regulation [Nyílt adatok és algoritmikus szabályozás], Beyond Transparency: Open Data and the Future of Civic Innovation.

[xiii] Alain Supiot: Le rêve de l’harmonie par le calcul [A számolás révén megvalósuló harmóniáról], Le Monde diplomatique, 2015. február; Antoinette Rouvroy és Thomas Berns: Gouvernementalité algorithmique et perspectives d’émancipation [Algoritmusokon alapuló kormányozhatóság és az emancipáció perspektívái], Réseaux, no 177, Párizs, 2013.

[xiv] Friedrich Hayek: Droit, législation et liberté [Jog, törvénykezés és szabadság], Presses universitaires de France, coll. « Quadrige », 2013. (1re éd. : 1979).

[xv] David Rockefeller: Looking for New Leadership [Új vezetést keresve], Newsweek, New York, 1999. február 1.

[xvi] Colin Crouch: Post-démocratie [A poszt-demokrácia], Diaphanes, Zürich–Berlin, 2005.