Egy nigeri város és az Európai Unió segítsége

Kategória: 2019. július
Írta: Rémy Carayol
Találatok: 2497

 105172366 niger migration 640 ncA Szahara kapujában fekvő Agadez az Észak-Afrikába és a Földközi-tenger térségébe tartó emberáradat ellenőrzőpontjává vált. Az Európai Unió katonai erőket is odatelepített. Nigéria északi szomszédja, Niger megtiltotta a migráció támogatását, és ezzel káoszba taszította a helyi gazdaságot.

Csendes apátiában leledzik Agadez buszpályaudvara ma reggel. Közeledik a meleg évszak. Hajnalban porfelhő ereszkedett a városra. De nem a meteorológiai helyzet az oka, amiért kevés az utazó. „Már hosszú ideje nem jönnek – kesereg a jegypénztáros. – Az északra tartó emberek bújkálnak” – folytatja, amint elnyúlik egy lábtörlőn, alvó kollégája mellett.

A turisztikai hivatalok szövegeiben a sivatag kapujának nevezett Agadez, Niger legfontosabb északi városa immár nem érdemes erre a címre. A buszpályaudvar valamikor a város lüktető központja volt: innen indultak a konvojok Durkou vagy Líbia irányába. Hétfőnként több tucat jármű, esetenként akár kétszáz is, a sivatag felé vette az irányt, élő állatot és embereket szállítva – az utóbbiak Nyugat-Afrikából jöttek, ritkábban Közép- vagy Kelet-Afrikából, és Líbiába, vagy, isten segedelmével (insallah), Európába igyekeztek. A líbiai határig katonaság kísérte őket. „Azok számára, akiknek sikerült becsúszniuk egy konvojba, ez a siker reményét jelentette, Agadez lakói számára meg egy kis éltető levegőt. Az egész város ebből élt – sóhajtja egy jól ismert aktivista, Mahaman Sanoussi. – A migráció törvényes volt. Az utaztatók üzlete szárnyalt. Adóztak, mint mindenki más. De a törvény szerint 2015-ben minden megváltozott.”

 

A brüsszeli támogatás első címzettje

Niger északi részén valóságos korbácsütésnek érezték a 2015. május 26-i törvényt. A migránsok vándorlásának elősegítése, amely korábban törvényes kereskedelmi tevékenységnek számított, egyik napról a másikra törvénytelen lett, és az országban fiatalok tucatjait vetették börtönbe emiatt. Ez volt az az 2015-ös év, amikor az Európai Unió láthatatlan falat emelt a délről érkező migránsok megállítására; ez volt a La Valette-ben tartott csúcsértekezlet témája. A máltai fővárosban összegyűlt huszonnyolcak itt alakították ki – néhány afrikai állam cinkos együttműködésével – a migrációellenes harc kiszervezésének módját. Brüsszel tudta, hogyan győzze meg „partnereit”: hatalmas összegeket (több mint 2 milliárd eurót) ígért ezeknek a nincstelen államoknak, hogy ezzel „segítsék” őket abban, hogy visszatartsák a nagy utazásra készülőket. Egy pénzügyi gyorssegélyalapot (FFU) hoztak létre „az Afrikán belüli népvándorlás és az illegális migráció mélyen fekvő okainak megszüntetése érdekében, illetve a stabilitás megteremtésére”. Ez az alap számos programot finanszírozott Nigériában, Szenegálban, Etiópiában, Maliban és Nigerben egy olyan kereten belül, amelyet az Európai Bizottság „testreszabott együttműködésnek” nevezett.[1]

Az Algériával és Líbiával szomszédos Niger központi helyet foglalt el az európai stratégiában. Amikor 2011-ben Mouammar Kadhafi rendszerét felszámolta a francia–brit katonai koalíció, Agadez az öreg kontinens felé vezető út fő állomása lett. 2016-ben mintegy 400 000 ember haladt itt át első lépésben az észak-afrikai Magreb-országok felé,[2] majd nagy részük a Földközi-tengernek vette az irányt. 2015-ben Brüsszel politikájának egyik fő célja lett a migrációs hullám lecsökkentése. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) szerint a világ legszegényebb országaként számontartott Niger számos fenyegetéssel kellett szembenézzen a határainál: dél-keleten a Boko Haram terrorista szervezet, északnyugaton a tubu milicisták, északon a mali fegyveres egységek… A franciabarát Mahamadou Issoufou elnök által vezetett országnak pénzre és katonai segítségre volt szüksége. A gyorssegélyalapból minden más országnál többet kapott az elmúlt három évben: 266,2 millió eurót. A hivatalos indoklás szerint fejlesztési segélyként és az emberkereskedelem leküzdésére megítélt összeg valójában sokkal prózaibb célt szolgált: megállítani, ha szükséges erőnek erejével, az Európa felé tartó migránsok áradatát.

Az összeg egy részét az államszervezet rekonstrukciójára és határvédelemre, a nigeri biztonsági erők fejlesztésére fordították – mégpedig felállítottak egy migrációellenes elitegységet és egy közös vizsgálati csoportot, amelynek az volt a feladata, hogy feltárja az illegális migrációt szervező hálózatot. A 2012-ben az Európai Unió hatékonyságának növelése érdekében létrehozott civil missziót (Eucap Sahel Niger) is bevonták és létrehoztak egy kihelyezett egységet, szintén Agadezben. 2015 óta a kivándorlással foglalkozó részleg a biztonsági szolgálatok képzésével foglalkozik, és felszereléssel látja el őket. Az Európa négy tájáról érkezett rendőrök hivatalosan nem léphetnek akcióba, csupán információkat gyűjtenek és műszaki segítséget nyújtanak.

Az európai migrációs menetrendet és a 2015-36 törvényt szinte egyszerre fogadták el. A nigeri kormányban senki sem mondana mást, mint hogy a törvényt Európa legalábbis sugallta, de inkább kikövetelte – egyébként magát a törvényt is nagyrészt francia tisztviselők fogalmazták. „Igaz, volt nyomás, mondja Mahamadou Abou Tarka tábornok, a Béke Megszilárdításával Megbízott Hatóság (HACP) vezetője. A közvetlenül az államelnöknek alárendelt szervezet feladata a törvény bevezetésének és alkalmazásának a felügyelete. „2012-től kezdve a migrációs nyomás robbanása nagy gondot okozott nekünk. Eleinte toleráltuk ezt a tevékenységet, mert lehetővé tette honfitársainknak, hogy megkeressék a megélhetésrevalót. Viszont egy csomó illegális kereskedelmi tevékenység forrása lett. Amikor azt mondták nekünk, »adunk nektek pénzt«, ráharaptunk a lehetőségre. [...] Ha a kút mélyén vagy, bármit elfogadsz, ami föntről jön, még egy kígyót is” – ahogy egy helyi szólás mondja.

Ezen túl bárki, aki pénzügyi vagy más anyagi ellenszolgáltatás fejében lehetővé teszi, hogy egy migráns illegálisan belépjen az ország területére, vagy kilépjen onnan, öt évnyi börtönt és 5 millió CFA (nyugat-afrikai) frank büntetést (kb. 7630 eurót) kockáztat. Aki a tartózkodása során segíti, pl. szállást ad, étkezést vagy ruházatot biztosít, két és öt év közötti börtönnel büntethető. 2016 óta közel háromszáz sofőrt vagy határon átsegítő személyt fogtak el, és több mint háromszáz gépjárművet vontak ki a forgalomból.

A törvény hívei azt állítják, hogy a büntetés az embercsempészeket sújtja, nem pedig a migránsokat, akik többnyire mindent maguk mögött hagytak annak reményében, hogy eljussanak Líbiába vagy Algériába, majd Európába, és valóságos büntetésként élik meg, hogy nem mehetnek tovább. Mindazon személyeket potenciális illegális kivándorlónak nyilvánítanak, akik nem tudják igazolni nigeri állampolgárságukat, ha észak felé tartanak Agadezből Dirkouba, amely pedig még több száz kilométerre van Algériától, illetve Líbiától. Egyszerű gyanú is elegendő már ahhoz, hogy az ország déli része felé irányítsák vissza az illetőt, miután rövid időre börtönbe is vetették. „Valójában a törvény alkalmazása Agadeztől északra de facto megtilt bármiféle helyváltoztatást. […] Másfelől, a törvény nem világos szövegezése és erőszakos alkalmazása – ahelyett, hogy a személyek védelmét szolgálná – a migráció bármely formájának kriminalizálásához vezet, a migránsok kénytelenek bujdokolni, és így jobban ki vannak szolgáltatva az emberi jogaik sérelmére elkövetett kihágásoknak” – így fogalmazott Nigerben tett útja végén Felipe González Morales, a migránsok emberi jogaival foglalkozó ENSZ misszió speciális jelentéstevője.[3]

Európa, az Unió viszont sikerként könyvelte el az intézkedést. De milyen áron? Az Eucap Sahel Niger szerint három év alatt 85%-kal csökkent az Olaszországba érkezett migránsok száma. 2018-ra az Agadezbe érkezett napi 350 fő helyett már kevesebb mint 100 érkezett naponta. Séguédine határállomáson, amely a sivatagban Dirkou és a líbiai határ között fekszik, a regisztrált áthaladók száma 2016-ban még 290 000 volt, de 2017-ben 33 000-ra esett vissza. Pedig a tevékenység nem állt le, mint tiltás idején máskor sem. Éppen csak annyi történt, hogy a szereplők eltűntek a radarok képernyőjéről. Így aztán a bevándorlási adatok teljesen megbízhatatlanokká váltak. Egy, a migrációs utakat figyelemmel kísérő, Nigerben élő kutató névtelenül nyilatkozva azt mondta, hogy „elsősorban a kisebb utaztatók buknak le, a nagyok, akiknek politikai kapcsolatai vannak, le tudják fizetni a biztonságiakat, és folytatják tevékenységüket.” A korrupcióval fertőzött országban néhányszor tízezer nyugatafrikai frank is elegendő a biztonsági egységek hallgatásának megvásárlására.

 

A sivatagban magukra hagyott emberek

A látható láthatatlanná, vagyis ellenőrizhetetlenné vált: az útvonalakat megváltoztatták, hogy kikerüljék az ellenőrzőpontokat, maga az utazás vált veszélyesebbé. Titkossá váltak Agadez „gettói” – azok a nagy házak, ahol elszállásolják és ellátják a migránsokat, illegálissá váltak, és gyakran börtönként hatnak: az ott lakók nem mernek kimenni, nehogy elkapják őket, az árak pedig háromszorosra emelkedtek. A rendőrök által felfedezett embercsempészek otthagyják az embereket, gyakran gyerekestől, a sivatagban.[4] A városban és környékén élők életszínvonala nagyot zuhant, hiszen több felmérés szerint az agadezi lakosság fele a migrációból élt, ami mintegy 6000 közvetlen munkahelyet biztosított: utaztatók, közvetítők, „gettó”-tulajdonosok, sofőrök… És ezrek számára jelentett közvetett hasznot: szakácsoknak, kereskedőknek, taxisofőröknek és mindezek családjának.

Mohamed Abdoul Kader is köztük volt. A történelmi városközponthoz közeli városrészben, ahol lakik, a „Főnöknek” nevezik. 48 éves, Agadezben született, egy ideig Líbiában élt. Az 1990-es évek végén kezdett a migránsok elszállásolásával foglalkozni. Az üzlet botladozott. Majd a tuaregek lázadása[5] miatt lezárták a Mauritánián, Malin és Marokkón át Európa felé vezető utakat. Ekkor vált fontos állomássá a Nigeren át vezető út: több kereskedelmi útvonal találkozásánál fekszik, egy időben erre szállították a sót, a rabszolgákat, a haszonállatokat… „2002-ben létrehoztam egy utazási irodát – meséli a Főnök. – A pályaudvaron nyitottunk egy irodát. Annak idején a migránsok buszokon érkeztek, majd Dirkou felé billenő teherautókon, onnan pedig négykerék-meghajtású autókon utaztak tovább Líbia felé.” Ahogy múlt az idő, egyre többen lettek az utazók. A Főnök kiterjesztette hálózatát: ügyfelei voltak Nigériában, Szenegálban és Burkinában, Ghánában. Az utasok fogadásától kezdve mindennel foglalkozott: papírokat, lakhatást, élelmet szerzett nekik. „Ez egy egészen banális szállítmányozási feladat volt. Ki kellett alakítani egyfajta bizalmi kapcsolatot a különböző országban lévő »keresztapák« – ők vették fel velünk a kapcsolatot – és a bevándorlók között. Ha fenn akartuk tartani az ügymenetet, megfelelően kellett teljesítenünk a feladatot, gondoskodnunk kellett arról, hogy a migránsok, vagyis az ügyfeleink jó egészségi állapotban érjenek célba” – magyarázza, annak tudatában, hogy az utaztatók szerepe jelentősen megváltozott.

 

Utaztatás – tisztes foglalkozás korábbi lázadók számára

Minden pontosan ki volt alakítva. Amint megérkeztek a kliensek a határállomás sorompójához, informálisan kifizettek egy összeget a rendőröknek. Amint a buszpályaudvarra jutottak, kézbe vették őket az ügynökségek. Ezután elvezették őket a „gettó”-jukba.[6] Amikor elmentek, ismét fizetniük kellett egy összeget a város kijáratánál, amelyet a város kapott meg. Fejenként 1100 helyi frank (1,67 euró) valóságos kis vagyonnak számít arrafelé. A városnak ez hetente 3-7 millió helyi frank bevételt hozott (4 500-10 600 eurót). Ebből több projekt finanszírozására tellett.

A szabályok mindenütt azonosak voltak: Líbia eléréséhez 150 000 frankot kellett számítani (230 euró). Ez nagyon sok egy afrikai ember számára. Egy nigeri számára valóságos vagyon. A Főnök elismeri: „Sok pénzt kerestem, ha jól ment az üzlet, 15 ember dolgozott nekem. Hetente 400-450 migránst küldtünk Líbiába. Mindannyian 5 millió helyi frankot (7630 eurót) kerestünk hetente”. Az konvojok indulása napján, hétfőn a bankok és a pénzátutalással foglalkozó ügynökségek tömve voltak. Pezsgett a piac.

A konvojok indításakor elvileg le kellett adni a rendőrségnek az útvonalat az utasok nevével és nemzetiségével. A kormány még támogatta is a régi rebellis tuaregeket és tubukat, akik 1990-ben fegyvert fogtak, hogy végleg hátat fordítsanak a háborúskodásnak, és helyette bekapcsolódjanak az üzletbe. „Voltak közlekedési eszközeik, nem volt munkájuk, és jól ismerték az utakat” – magyarázza Mohamed Anako, aki az első tuareg lázadás (1991–1995) egyik vezetője volt, majd az agadezi regionális önkormányzat elnöke lett. „Vagyis arra sarkalltuk őket, hogy váltsanak át erre a tevékenységre. Segítettünk nekik a regisztrációban és az autók vámkezelésében. Minden törvényes volt, és ők ráadásul mindenről informáltak minket, ami a sivatagban történik.”

A nehézségek Kadhafi bukásával kezdődtek, 2011-ben. A nagy líbiai vezető ellátta az európai tengerpartok őrének szerepét, Csaknem lehetetlen volt áthajózni az öreg kontinensre. Viszont ott lehetett maradni Líbiában. Munkában nem volt hiány, és jól megfizették. „Amikor Kadhafi elbukott, kinyíltak az Európa felé vezető kapuk. Mintha friss levegőt kaptak volna. Egyre több kiutazni vágyó ember jött” – emlékszik a Főnök. 2013 és 2016 között a migránsok száma megnégyszereződött. 2016-ban az agadezi rendőrség mintegy hetven gettót tartott számon.

Megjelent a Főnök konkurenciája. A Líbiában élő számos nigeri a háború és a káosz világából menekült, majd átnyergelt a migránsok szállításának üzletére. Az újonnan jöttek nem tartották tiszteletben a régiek által követet szabályokat. „Sem istent, sem törvényt nem ismerő banditák” jelentek meg, akik egy szociális közvetítő szerint nem haboztak gyötörni a migránsokat a sivatag kellős közepén, kiadni őket a legkisebb probléma esetén a milicistáknak, akik megint kizsebelték őket, ahogy Líbiába értek. Ezekhez a bűnökhöz járult még az illegális drog-, dohány- és fegyverkereskedelem, olyannyira hogy a hatóságok kénytelenek voltak együttműködni az Európai Unióval.

Kiürült a Főnök háza ugyanúgy, mint Mohamed D. gettója a város szélén. Az udvar falain még látszanak a korábban erre járt ügyfelek nyomai: telefonszámok, nevek… „Semmim sem maradt” – dohog egy korábbi utaztató. – A két kocsimat elkobozták. Hat hónapig ültem, semmi jövedelmem sincs már”. – És mi lett azzal a pénzzel, amit a bőség idején kerestél? – „Megettem, az egész családom abból evett.”

A frusztrációt még tovább növeli, hogy a törvény váratlanul érkezett. Agadezben senki sem tudta előre, még a helyi választott vezetők sem. „Egy hétfői napon történt – emlékezik egy utaztató. – Minden migránsokat szállító járművet megállítottak Agadez kijáratánál. Azt hittük, hogy valami biztonsági probléma van a sivatagban. De nem. A sofőröket börtönbe vetették, járműveiket leállították. Csak ezt követően magyarázták meg nekünk a törvényt. – Mohamed Anako nincs a bevándorlók utaztatásának felszámolása ellen, mégis sajnálja, hogy nem vették figyelembe a régió gazdasági-társadalmi helyzetét, és nem is készítették fel a változásra. – Szükség lett volna egy átmeneti időszakra, amely lehetővé tette volna számunkra, hogy helyettesítő megoldást találjunk. Talán az Európai Unió által finanszírozott projektek hoznak majd valami eredményt, de hány év kell ahhoz? A baj az, hogy az embereknek ma van szükségük munkára, de nincs munka.”

Az 1980-as években Agadez ezerszámra fogadott Európából és Amerikából érkezett turistákat, akik a Ténéré-sivatagot, a Bilma dűnéit vagy az Air-hegyeket jöttek megcsodálni. Annak idején nagy repülőgépek érkeztek rendszeresen a nemzetközi repülőtér leszállópályájára. De a látogatók elmaradtak a 2007-es második tuareg felkelés után, majd a várost „vörös zónába” (határozottan kerülendő) sorolták a francia külügyminisztériumban. Ami az uránbányákat illeti, azok is hanyatlanak, mint ahogy az egész ágazat.[7]

Az FFU (a pénzügyi gyorssegélyalap) támogatásával az Európai Unió egy 8 millió eurós programot finanszíroz (a rendelkezésre álló forrásainak mintegy 5%-ával) a migráció korábbi szereplőinek visszailleszkedésére. A Paiera néven ismert gyors gazdasági hatásúnak elgondolt akcióterv nagyon is rosszul felel meg a nevének. Mintegy 1,5 millió helyi frank (2290 euró) segélyt kap minden egyes összeírt korábbi szolgáltató, akinek a rekonverziós dossziéját jóváhagyták. De a folyamat nagyon lassan halad, 5000 ügyből mindössze 400-at zártak le. 1500-at visszadobtak, elsősorban a korábbi gettók és a járművek tulajdonosaiét. Vagy azért, mert Brüsszel szerint ők privilegizált helyzetben vannak, ugyanis évek hosszú során át kolosszális összegeket kerestek, vagy pedig azért, mert egyenesen bűnözőknek tekintik őket. Az Eucap Sahel Niger vezetői figyelmeztetnek: ezek „valójában embercsempészek”, akik ebből hasznot húznak és valójában „testvéreik vérét és könnyeit isszák”. Mindazonáltal a lakosság által megélt valóság más, még akkor is, ha voltak is igazi bűnözők a korábbi utaztatók között. A korábban már idézett kutató megjegyzi, hogy az utaztatók kétségtelenül sok pénzt kerestek, de a vagyonok a Száhel-övezet gazdasági és társadalmi helyzetének romlása következtében halmozódhattak fel, nem pedig a migránsok szégyenletes kizsákmányolásából. „Az árak a törvényekben megszabott értéken voltak”. Azért kerestek sokat, mert igen sok bevándorló érkezett.

Bachir Amma, egy volt utaztató most a korábban a migrációt kiszolgáló szektorban dolgozók bizottságának elnöke. Az egyesületet 2016-ban azért alapították, hogy közvetítsen a támogatást finanszírozók, a hatóságok és a migráció korábbi szereplői között. Az agadezi futballstadion egyik helyiségében van az irodája. Ebben a stadionban edzenek naponta az általa irányított csapat tagjai. Bachir Amma elismeri a kérelmek elbírálásában elkövetett visszaéléseket: „Némelyik kérelmező nem is volt korábban szolgáltató. Viszont jó kapcsolatai voltak, és jó családhoz tartozott. Így kedvezményezettje lehetett a mannának.” Az Európai Unió felzavarta a helyi gazdasági helyzetet, és frusztrációkat okozott. „Becsaptak minket – panaszkodik. – Azt ígérték, hogy hamarosan kapunk pénzt, de három évvel később is csak 371 projekt finanszírozására került sor… Ez nekünk nem újrakezdési ajánlat, hanem egyszerűen csak sürgős segítség. 1,5 millió helyi frankos segítséget ajánlanak olyanoknak, akik korábban heti 5 milliót kerestek. Nevetséges. Hogy képzelik, hogy ezt el kell fogadnunk?”

 

Egy ENSZ-tábor megnyitása

Mi lesz azokkal, különösen a fiatalokkal, akiknek nincs semmiféle tevékenységük? A banditizmus máris erősödik. Útzárakat állítanak fel, és megrabolják a migránsokat, régi utaztatók nyergelnek át a nagyon is jövedelmező ember- és drogkereskedelemre, mások felajánlják szolgálataikat a számos fegyveres csoport valamelyikének, akik lefölözik a Niger, Csád és Líbia hármashatár területén keletkező hasznot. 2016-ban robbant ki egy tubu lázadás Kaouaret du Manga környékén, Agadeztől északra, azzal a céllal, hogy visszaköveteljék a törvény keretében lefoglalt szállítóeszközöket.

De a „sivatag kapuja” nem zárult be a migránsok elmaradásával. Különös ingamozgáshoz hasonlóan korábban a délről északra haladók fontos találkozó helye volt, most pedig az ellenkező irányban utazók találkozó helyévé vált. 2016-ban az Algériából és Líbiából kitiltott migránsok fogadását szervezik Agadez külső területén. Az ENSZ menekültügyi főbizottsága (HCR) a várostól 12 km-re délre épített ki egy tábort a nemzeti migrációs szervezet (OIM) mintegy kétezer szudáni menedékkérője részére, akik a líbiai kegyetlenkedés elől menekültek. Érkezésük azonban hirtelen feszültségeket keltett. „Sok mindent tesznek ezekért a migránsokért, de értünk, akik elvesztettük a munkánkat, semmit sem. Hol itt az igazság?” – kérdi Mohamed El-Hadi, korábbi utaztató.

A korábban tárt karokkal fogadott migránsok most már zavart és nyugtalanságot keltenek. Ördögi kör: a törvény eltérít a Líbiába való utazástól. Ugyanakkor azt is megakadályozza, hogy Agadez régiójában maradjanak az emberek, hiszen attól félnek, hogy illegális kereskedelemmel vádolják meg őket. A korábbi utaztatók most migránsokra vadásznak az Európai Unió „megbízásából”, Európa milíciákkal (alvállalkozásban) végezteti a határok felügyeletét.[8] Az illegálissá vált migránsok üldözése jövedelemhez juttatja azokat, akik korábban segítették őket.

 

A szerző, Rémy Carayol az Le Monde diplomatique kiküldött tudósítója.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér       

 

[1] Managing Migration in All Its Aspects: Progress under the European Agenda on Migration [A migráció kezelése annak minden vonatkozásában: Fejlődés az európai migrációs menetrend nyomán], Communication de la Commission européenne [Az Európai Bizottság közleménye], Brüsszel, 2018. december 4.

[2] Jérôme Tubiana és Claudio Gramizzi: Lost in Trans-nation. Tubu and Other Armed Groups and Smugglers along Libya’s Southern Border [Akik elvesztek a nemzetekfölöttiben. A tubuk és más fegyveres csoportok, valamint csempészek Líbia déli határa mentén], Small Arms Survey, Genf, 2018. december, www.smallarmssurvey.org

[3] Déclaration de fin de mission du rapporteur spécial des Nations unies sur les droits de l’homme des migrants, Felipe González Morales, lors de sa visite au Niger (1–8. octobre 2018.) [A migránsok emberi jogaival foglalkozó ENSZ missziójának zárójelentése Felipe González Morales Nigerben tett látogatásáról], Haut Commissariat des Nations unies aux droits de l’homme, Genève [Az ENSZ emberjogi főhatósága, Genf], 2018. október 8., www.ohchr.org

[4] Fransje Molenaar, Jérôme Tubiana és ClotildeWarin: Caught in the Middle. A Human Rights and Peace-building Approach to Migration Governance in the Sahel [Két tűz között. A száheli migráció kezelésének emberjogi és béketeremtési megközelítése], Institut Clingendael, LaHaye, 2018. december, www.clingendael.org

[5] Philippe Baqué: Des Touaregs doublement dépossédés [A kétszeresen kifosztott tuaregek], Le Monde diplomatique, 1993. február.

[6] Julien Brachet: Migrants, transporteurs et agents de l’État: rencontre sur l’axe Agadez-Sebha [(Migránsok, utaztatók és állami ügynökök: találkozó az Agadez-Sebha tengelyen]. Autrepart, no 36, Marseille, 2005. április.

[7] Juan Branco: Aux sources du scandale UraMin [Az UraMin-botrány forrása], Le Monde diplomatique, 2016. november.

[8] Fransje Molenaar és Nancy Ezzedinne: Southbound Mixed Movement to Niger. Ananalysis of Changing Dynamics and Policy Responses [Déli irányú soknemzetiségű migráció Nigerbe. A változó dinamika és a politikai válaszok elemzése], Institut Clingendael, 2018. december.