Szabadkereskedelem vagy környezetvédelem

Kategória: 2019. július
Írta: Serge Halimi
Találatok: 1901

DrapeauVertA zöldek relatív sikere az Európa Parlamenti választásokon (a képviselői helyek 10%-át szerezték meg) felújított egy már régi vitát a mozgalom politikai hovatartozásáról.

Inkább baloldaliak, mint azt a legtöbb mostanáig kötött szövetségük mutatja, vagy inkább liberálisok, mint azt több régi zöld vezető (Daniel Cohn-Bendit, Pascal Canfin, Pascal Durand) felzárkózása mutatja Emmanuel Macron mellé vagy Németországban bizonyos városok koalíciós vezetése, amelyekben már együttműködik a jobboldal és a Zöldek?

Első megközelítésben a liberalizmus és a környezetvédelem inkább taszítja egymást. 2003-ban egy olyan megkerülhetetlen liberális gondolkodó, mint Milton Friedman, így foglalta össze álláspontját a kérdésről: „A környezet egy messze túlértékelt probléma. […] Szennyezünk abban a pillanatban, hogy levegőt veszünk. Nem fogjuk bezárni a gyárakat azzal az indokkal, hogy meg kell szüntetni minden szén-dioxid-kibocsátást a légkörbe. Akkor akár azonnal fel is akaszthatjuk magunkat!”[1] Tíz évvel korábban a „Közgazdasági Nobel” egy másik kitüntetettje, Gary Becker, aki ugyancsak nagy ellensége volt az akkoriban még nem „büntető ökológiának”[2] nevezett környezetvédelemnek, így ítélte meg a kérdést: „mind a munkajog, mind a környezetvédelem túlzott jelentőséget kapott a legtöbb fejlett országban”. És már akkoriban a következőket jósolta a jövőre nézve: „a szabadkereskedelem majd leállít bizonyos túlzásokat, és mindenkire rákényszeríti, hogy versenyképes maradjon a fejlődő országokból származó importtal szemben.”[3]

Nagyon is érthető tehát, hogy az aggodalom bolygónk jövőjét illetően újból felértékelte a hosszú ideig mélyen elítélt és lenézett „protekcionizmust”. Franciaországban, az Európa Parlamenti választások előtt rendezett egyik vitán, a szocialista és a zöld párt vezető szószólói már követelték, ráadásul szinte azonos kifejezéseket használva, mint Marine Le Pen, hogy vezessék be „az Unió határainál a protekcionizmust”.[4] Akkor tudjuk igazán értékelni egy ilyen esetleges irányváltás jelentőségét, ha figyelembe vesszük, hogy a szabadkereskedelem az Európai Unió történelmi alapelve, és ráadásul legerősebb államának, Németországnak a gazdasági éltető eleme.

Jelenleg, mint azt mindannyian tudjuk, teljes egyetértésben dicsérjük a helyi termelést, a rövid élelmiszer-ellátási láncot vagy a helybeni szemétfeldolgozást, amelyek pedig nem egyeztethetők össze azzal a termelési és kereskedelmi móddal, amely egyre csak megsokszorozza az „értéktermelés láncolatát”, vagyis megszervezi azt az elképesztő és ijesztő konténeres szállítmányozást, ahol egy adott termék elemei „három-négyszer is átszelik a Csendes óceánt, mielőtt eljutnának a boltokba”.[5]

A következő hetekben a zöld képviselőknek alkalmuk lesz tényszerűen bemutatni a szabadkereskedelem környezetromboló hatásának elítélését. Az Európai Unió parlamenti képviselőinek ugyanis ratifikálniuk kell – persze jobb lenne azt remélni, hogy majd elutasítják – több kereskedelemliberalizálási szerződést: négy dél-amerikai állammal, köztük Braziliával és Argentínával (EU–Mercosur), egy másikat Kanadával (CETA) és egy harmadikat Tunéziával. Meglátjuk tehát, hogy a zöld hullám tényleg elért-e az Öreg Kontinens földjére.

 

Fordította: Morva Judit          

 

[1] Interjú Henri Lepage-zsal, Politique internationale, n° 100, Párizs, 2003 nyara.

[2] Az adófizetés ellenzői, „büntető ökológiának” hívják a környezetvédelmi adókat – a ford. megj.

[3] Gary Becker: Nafta: The Pollution Issue is Just a Smokescreen [A szennyezéskérdés csak füstfüggöny], Business Week, 1993. augusztus 9. Idézi Serge Halimi: Le Grand bond en arrière [A nagy ugrás hátra] című könyvében, harmadik kiadás, Agone, Marseille, 2012.

[4] Raphaël Glucksmann szereplése a France 2 TV csatornán, 2019. május 22.

[5] The New York Times, 2019. május 31.