A cikk az európai uniós választások alkalmára készült és a L’Humanité különszámában jelent meg.
A berlini fal leomlása után a kelet-európai térségben az 1988–1991-es évek során lejátszódott áttérés a szocialista rendszerről a kapitalizmusra nagyon meglepte a lakosság többségét. Keleten és Nyugaton egyaránt. A változások előjelei valójában már Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutása után kezdtek megjelenni.
Magyarországon már 1984-ben engedélyezték az Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány), vagyis Soros György helyi képviseletének működését. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyugatiak elkezdtek létrehozni egy új – a liberális ideológia korszakának megfelelő – elitet, hogy fokozatosan háttérbe szorítsák, aztán marginalizálják, sőt, teljesen ki is szorítsák a hatalomból a marxista vezetőket. Természetesen Soros intézményei – tehát az amerikaiak – mellett más nyugati szereplők is ugyanilyen aktívak voltak; ebben a vonatkozásban megemlíthetjük a német politikai pártokat, amelyek, még ha sokkal diszkrétebben is, mint az amerikaiak, nem kevésbé hatékonyan voltak jelen.
A céljuk egyértelműen új politikai, gazdasági és adminisztratív vezetők kiválasztása és kiképzése volt. Ennek kritériumaként a nyugati országokkal való együttműködési hajlandóságot tekintették. Ezt a projektet széles körben hajtották végre, több tíz, sőt több százezer ember vett részt különböző időtartamú, egy naptól több évig terjedő képzési programokban. Orbán Viktort és régi társát, Kövér Lászlót – aki jelenleg az Országgyűlés elnöke – a Soros Alapítvány választotta ki, képezte ki és indította útjára. Orbán ösztöndíjasként az 1989–90-es tanévet Angliában, Oxfordban töltötte. Úgy tekintették, mint egy „liberálist” – akárcsak pártját, a Fideszt –, ennek megfelelően minden támogatást megkapott, egyike volt a Liberális Internacionálé alelnökeinek.
Orbán Viktor csak 1992-ben fordult a jobboldal és a nacionalizmus felé. Abban az időben nyilvánvalóvá vált, hogy a II. világháború előtti évekhez közvetlenül kötődő szervezetek és politikai pártok túl archaikusak lettek. Ezért Orbán a politikai sakktábla jobb oldalán elfoglalható helyet látott, ahol egy új formációt hozhatott létre, amely a hagyományos középosztály értékeit tükrözi, egyesítve az elitizmust, a nacionalizmust és a helyi vallási közösséghez tartozást.
Ez az ideológiai fordulat azonban meglehetősen szűk helyet nyitott Orbán számára. A nemzet bátor védelmezőjeként hagyományosan szuverénnek kellett mutatkoznia, miközben Magyarország gazdaságilag függő ország. Nyilvánvaló volt, hogy minden politikai vezetőnek, aki a hatalomban akar maradni, szorosan együtt kell működnie a nyugatiakkal. Az eredmény őt igazolta. Valójában a magyarországi székhelyű multinacionális cégek vezetői az összes kutatás szerint teljesen elégedettek Orbán kormányával. Bár Orbánt személy szerint, csapata többségével együtt, az amerikaiak választották ki, úgy tűnik, hogy jelenleg Németország támogatása – különösen a bajor politikusokkal fennálló jó viszony – az, amely segíti őt a hatalomban megmaradni.
Az ország gazdasági függősége nagyon világos: Magyarország – mint minden más kelet-európai volt szocialista ország is – az Európai Unió félperifériájának országa, vagyis olcsó munkaerő-tartalék Nyugat-Európa számára. Az elszegényedés annyira feltűnő, hogy ezek az országok elveszítették lakosságuk legalább 10%-át. A fiatalok tömegesen kivándorolnak, míg a nyugati multinacionális vállalatok összeszerelő üzemei azért telepednek meg a térségben, hogy kihasználják az alacsony bérszínvonalat, amely alig egyharmada a nyugat-európainak. Ez egy állandó, strukturális helyzet, amely nem kínál semmiféle kilátást a bérek felzárkóztatására és ezzel a nyugat-európai szomszédok életszínvonalának megközelítésére.
Ez a valóság erősen instabil politikai helyzetet teremt. Valóban, nehéz a lakossággal elfogadtatni, hogy még hosszú távon is sokkal alacsonyabb életszínvonalhoz kell alkalmazkodnia, mint a néhány kilométerrel távolabb lévő országoké. A helyzet fenntartása érdekében az Európai Unió pénzügyi támogatást folyósít Magyarországnak, amely nagyságrendileg az állami költségvetés majd 8-10%-át teszi ki. Így miközben Orbán az országon belül vagy akár egész Európában olyan politikusként jelenik meg, aki vakmerően kiáll, és védi az ország érdekeit a nyugati gyarmatosítás ellen, Brüsszel bürokráciája ellen, 2015-től pedig már a bevándorlókkal szemben is, a valóságban vigyáznia kell arra, hogy ezt a finanszírozási folyamatot évről évre megőrizze. Szívesen nyilatkozik provokatívan, mint amikor 2006-ban nyíltan bejelentette – amit a Wikileaks hozott nyilvánosságra – a budapesti diplomatáknak: „Ne arra figyeljenek, amit mondok, az egyetlen dolog, amit figyelembe kell venniük, hogy mit teszek.” Azaz egyértelmű különbség van a kormány cselekedete és a népszerűség fenntartására irányuló politikai propagandája között.
A Brüsszel által biztosított rendszeres pénzügyi támogatáson kívül Orbán és az Európai Unió szoros együttműködésben dolgozik a munkajogi szabályok fellazításán is. A lakosság nagy részének elszegényedése megköveteli, hogy az állam gondoskodjon a sorsáról, mert az emberek 10-12%-a mélyszegénységben él, és a népesség 40%-a él a szegénységi küszöb szintje körül. Orbán egy úgynevezett „közmunka”-rendszert hozott létre, amely kétségtelenül sikeres, és erősíti a kormány stabilitását. Ebben a keretben az állam több százezer hosszú távon munkanélküli embert foglalkoztat, helyettesítve a munkanélküli ellátásokat, amelyek három hónapra korlátozódnak. A közmunkások bére nem egységes, és jóval a minimálbér alatt van. Az elvégzendő feladat lehet hasznos vagy teljesen haszontalan, és néha a munkavállaló egy magánvállalathoz kerül, ahol nem kap a kollégáival azonos fizetést.
A rendszer az egyéni kezelésen és a jelentős személyes függőségen alapul. Az ismert szociológus, Szalai Erzsébet ezt „félfeudális hatalmi rendnek” nevezi. Lényege, hogy a munka törvénykönyvének alkalmazási körét tovább lazítsa, hogy alkalmi és önkényes béreket, munkaidőt és egyéb munkakörülményeket honosítson meg. Ezen túlmenően a kormány nagyon gyorsan növelheti vagy csökkentheti a közmunkás munkahelyek számát, ami azonnali politikai befolyásoló eszköz. A választások előtti időszakokban az állam több közmunkást alkalmaz. A legszegényebb régiókban gyakran a közmunka a lakosság legfontosabb jövedelmi forrása. A közmunka-rendszerrel Orbánnak sikerült megszereznie a kapitalizmus legnagyobb veszteseinek támogatását: a kiszolgáltatottakét, akik sérülékenyek és szegénységben élik az életüket. A mai politikai helyzetnek ez a paradoxona: a szegények tömegesen szavaznak Orbánra.
2018 decembere óta hatalmas tüntetések zajlottak a fővárosban, Budapesten, és a nagyobb vidéki városokban is. Úgy tűnik, ez nem aggasztja túlzottan Orbánt és csapatát, hiszen az Európai Unió támogatása töretlen. Tegnap a „szocialista tábor legvidámabb barakkjának” minősült Magyarország, ma a kapitalista Európa egyik ipari műhelye. Miközben az emberek a hidegben és a hóban az utcán tüntettek, az EU nagy összegű, közel 1 milliárd eurós támogatást utalt át az Orbán-kormánynak. Ez a válasz a magyarok haragjára sok tüntetőt megdöbbentett. Lehet, hogy kevesebb európai zászlót lengetnek majd a jövőben a budapesti tüntetéseken?
