hu | fr | en | +
Accéder au menu

Indonézia a demokráciát választja

JPEG - 86.6 kio

A legtöbb iszlám lakost számláló és az iszlám növekvő intoleranciájának kiszolgáltatott Indonézia a demokrácia felé veszi az irányt, újraválasztotta a Jokowi néven emlegetett Joko Widodo-t. Az utóbbi ugyan engedményeket is tett: például helyettesként vett maga mellé egy konzervatív politikust, aki szentségsértés vádjával megbuktatta Djakarta kormányzóját.

Joko Widodo elnök egyetlen konkurensével, Prabowo Subiantoval szembeni április 17-i újraválasztása bizonyos keserű szájízt hagyott a bizonytalan célok ismétlődése miatt. Ugyanazok az ellenfelek szálltak ringbe, mint az előző választások idején, a kampányt az ideológiai vonalak látható kuszasága kísérte. Szuharto korábbi elnök veje, és maga is nyugdíjas tábornok, 2014-ben a nosztalgiára építő despotizmust követelte, az Új Rendet (Ordre Nouveau) – apósa 1966–1998-ban gyakorolt autoriter rezsimjének nevét idézve. Giccses külsőségek és a Mussolinira emlékeztető díszletek között tartotta nagygyűléseit iszlamista aktivisták támogatásával. A Reformasi – a korábbi diktátor megbuktatásával kezdődött hosszú átalakulási folyamat – demokratikus összevisszaságának felszámolását kívánta megtestesíteni, hogy visszahozza a múlt csendes biztonságát. A mélyről érkezett Jokowi viszont vissza kívánta hozni a társadalombiztosítást, amely addig embrionális formában volt csak jelen. Intézkedései hitelt adtak programjának: élelmiszer-utalványokat osztott a legszegényebbeknek, tervbe vette szakmai képzésük és felsőfokú oktatásban való részvételük lehetőségét. A problematikus vallási kérdést ugyanilyen pragmatikus módon kezelte. Korábbi szövetségeseit (Ahokota) az út szélén hagyta, róluk a fejlődés megfeledkezett. Arra törekedett, hogy csillapítsa a konkurensei szította etnikai feszültségeket. (1)

Öt évvel később vegyes kép alakult ki az elnök eredményeiről, például az emberi jogokat illetően, minthogy a hadsereg az elnök erőfeszítései ellenére tovább folytatta a nyugati pápuák elnyomását. (2) Ráadásul az oligarchák kifejezett támogatása a kampány során, továbbá az, hogy a hagyományos muzulmán szervezet, a Nahdlatul Ulama (az Ulémák Reneszánsza) táborából érkezett konzervatív politikust, Ma’ruf Amint választotta helyettesének, egy időre lehűtötte a progresszív tábort. A másik oldalon Prabowo Subianto csiszoltabb hangvétele, Szukarno volt elnök demokratikus időszakának felidézése (3) , valamint az Egyesült Államokban tanult Sandiaga Unonak, Djakarta kormányzójának helyettesként való jelölése arra engedtek következtetni, hogy a jövő felé fordul, és békésebb demokrácia mellett tette le a voksát.

A korábbi elnök határozott győzelmét (a szavazatok 55,5 %-át nyerte el ellenfele 44,5%-ával szemben) nem kísérte nagy visszhang a nemzetközi sajtóban. A szavazás eredményét elfedték azok a hírek, amelyek több mint ötszáz szavazatszámláló biztos végkimerültség miatti haláláról számoltak be. Az elnökválasztást az önkormányzatival egy időben rendezték. Valójában ezek a halálesetek – „a demokrácia mártírjai”, ahogy ott emlegetik őket – bizonyítják a leginkább nyilvánvaló módon, hogy mekkora volt a tétje a választásoknak: ezekben a fékevesztett populista időkben, a fellángoló nacionalizmusban, az autoriter iszlamizmus idején, a világ egyik első demokratikus muzulmán államának, Indonéziának sikerült kikerülnie ezen hármas veszély csapdáját. (4) Még öt további évig követheti elkötelezetten a kátyúkkal nehezített utat. Szép csendben, a szánalmas kimenetelű arab tavasszal összehasonlítva, az indonéz Reformasi fokozatosan a Revolusi formáját ölti. Az indonéz lakosok tudatában voltak annak, hogy cselekedniük kell: 2004 óta most volt a legmagasabb a választási részvétel, a választók 80%-a járult az urnákhoz.

Ahhoz, hogy a jelenség és a folyamatban lévő változások mértékét értelmezhessük, az okokat a jelen eseményeit megelőző évtizedekben kell keresnünk. A szavazás előtt egy héttel, az utolsó nagygyűlésen Prabowo Subianto több százezer hívét mozgósította, és megmutatta valódi arcát. A kérlelhetetlen muzulmán identitást valló tömeg előtt a jelölt határozottan elítélte a „hazaellenes erőszakot” és az ulémák üldözését. (5) Az iszlám védelmére alakult front (Front Pembela Islam, FPI) harcos vezetője, Habib Rizieq Shihab (6) felkorbácsolta a stadionban összegyűltek kedélyeit a Szaúd-Arábiából közvetített hosszú tirádáival (oda menekült az igazságszolgáltatás elől). Aláhúzta, hogy „Prabowo Subianto és Sandiaga Uno nem ellenségei az iszlámnak, nem védelmezték a kommunistákat, a liberálisokat, a deviáns vallásokat, az illetlen és törvénytelen cselekedeteket.” És a neoszalafista Jokowi elnököt nevezte meg mint mindezen bajok felelősét.

Prabowo Subianto a nyilvánvaló eredmény ellenére még a választások után több héttel sem ismerte el vereségét, ahogy ezt az öt évvel korábbi választás idején is tette. A politika kegyeltje lévén, országa igazságszolgáltatása által megkímélt ember, aki az Új Rend bűnös cselekedeteire fátylat borított, nem viseli el, hogy a hatalom immár másodszor csúszik ki a kezei közül. Két évvel korábban Szuharto szultanizmusának deklarált örököseként azt remélte, hogy végre eljött az ő ideje. A radikális iszlamistákkal és az oligarchák egy részével szövetkezve földre kényszerítették az Ahokként emlegetett Basuki Tjahaja Purnamát, akit igaztalanul, szentségtöréssel vádoltak, és akit legyőztek a djakartai kormányzói választásokon, majd börtönbe vetettek. (7)

2016. december 2. óta (innen a neve: „212-es mozgalom”) hatalmas megmozdulásokra került sor, amelyeket a fővárosi közbeszerzésekből az átláthatóság követelménye miatt kiszorult gazdag családok finanszíroztak, amelyek agresszív kampányt folytattak, azt állítva, hogy Jokowi kínai származású és katolikus vallású (8) . Prabowo Subianto hívei már a 2014-es választások során „kriptokereszténységgel” vádolták Jokowit. De ez a csapda másodjára már nem működött. A pragmatikus elnök gyorsan megtette azokat a lépéseket, amelyekkel kivédte az ellene szervezkedni képes erőket, de így a választási kampány meglehetősen zavaros lett.

Egyenlőtlen társadalom

Az indonéziai politikai élet két legfontosabb jellemzője közül az első az Új Rend idején megtollasodott oligarchák ereje, akik a demokratikus átalakulásban is szóhoz jutottak, és le tudták aratni a mintegy 15 év alatt megvalósult gazdasági élénkülés gyümölcseinek nagy részét. (9) 2017-ben az Oxfam nem kormányzati szervezet (ONG) a legnagyobb egyenlőtlenséget mutató országok listáján a 6. helyre sorolta Indonéziát. A négy leggazdagabb ember nagyobb vagyonnal bír, mint a százmillió legszegényebb – vagyis, mint a lakosság 40%-a. A média a kezükben van, ezzel és a pártok finanszírozása révén az oligarchák jelentős ráhatással bírnak a politikai életre, amelyre sokkal inkább a pénzügyi, mint az ideológiai megfontolások jellemzőek. A korrupció felszámolásáért küzdő bizottság (KPK) 2004 óta több mint 4000 embert küldött börtönbe – köztük minisztereket, országgyűlési képviselőket, tisztviselőket, üzletembereket, helyi vezetőket. De a KPK állandó támadásnak van kitéve egy különös „koalíció” részéről, amelynek tagjai parlamenti képviselők, rendőrök és igazságügyiek – vagyis épp azon három testülethez tartoznak, amelyek a köztársaságban a leginkább fertőzöttek a korrupciótól.

A második jellemző az, hogy a politikai életben egyre nagyobb szerepet kap az iszlám. Bár gyakran egyszerűen elfogadja a neoliberális globalizációt, szóban élesen kiáll a kulturális különbségek ellen, ami egy kis színt visz a vallás expanzív, intoleráns és könnyen manipulálható közegébe.

Kezdetben a Prabowo Subianto autoriter és populista irányításával összefonódott két erő halálos veszélyt jelentett a Jokowi által vezetett haladó tábor számára. Jokowi stratégiája az volt, hogy minden olyan nyílt összeütközést kerül, amely a helyzet romlásával járt volna. Gazdasági téren, hogy ne vadítsa el az oligarchákat – miközben ő maga azon igen kevés politikus egyike, akik nem tartoznak ebbe a csoportba –, Jokowi taktikája olyan politika volt, amely mindenki számára előnyöket hoz, ahelyett hogy frontális támadást intézett volna az egyenlőtlenség leküzdéséért. A növekedést sikerült 5%-on tartani, az infláció 8%-ról 2,5%-ra esett vissza, ugyanakkor az infrastruktúra látványos fejlődése (utak, kikötők, repülőterek építése) erős érvekkel szolgált újraválasztása idején. Még akkor is, ha ezek a beruházások a korrupció homoktengerébe süllyedtek. Segítséget nyújtott a leginkább rászorulóknak (az indonéz lakosság közel 40%-a a szegénységi küszöb közelében él). Támogatta a minimálbér bevezetését (ma már mind a harmincnégy provinciában és számos városban bevezették). Támogatta a mikrohiteleket, általánossá tette a társadalombiztosítást, amely mindaddig csupán embrionális állapotban volt. Ezek az intézkedések hitelessé tették a programját. Ez utóbbiban az is szerepelt, hogy a legszegényebbek kaptak egy kártyát, amelynek birtokában hozzájutnak a legalapvetőbb élelmiszerekhez, a szakképzéshez és a felsőfokú oktatáshoz.

Őrizkedett attól, hogy ideológiai nyilatkozatokat tegyen, nem akarta kitenni magát a „kommunizmus” vádjának – a távozó elnök a kis lépések elvét követte. Elnöksége mérlegében tagadhatatlanok a hiányosságok: a környezetvédelem elégtelensége, a termőföldekkel való spekulációs felvásárlás vagy az 1965–66-os kommunistaellenes vérengzések (10) elismerése – támogatói az első időkben leginkább emiatt kritizálták. De Jokowi még mindig az az indonéz elnök, aki mind a mai napig a legtöbbet tette legszegényebb honfitársaiért. (11)

A vallás kényes kérdésében ugyanez a pragmatizmus vezette. Kiadta régi szövetségesét az igazságszolgáltatásnak, amely képtelen volt ellenállni az iszlám utcai nyomásának. Az elnök nem tett semmit annak érdekében, hogy elfedje a valóságot, aminek az lett a következménye, hogy hívei összezárták soraikat. Az általa hozott határozott intézkedések (az iszlamista Hizbut Tahrir Indonesia szervezet betiltása, az interneten megjelenő gyűlöletkeltő vallási vagy rasszista nyilatkozatok elleni határozott fellépés) csak szórványos elvi tiltakozást váltottak ki – kivéve, természetesen az érintett vallási csoportokat. Ez a politika végül igen hasznosnak bizonyult.

Elszigetelni a radikálisokat

Elsősorban azért, mert a Nahdlatul Ulama, amely minden bizonnyal a legnagyobb muzulmán szervezet a világon (közel ötvenmillió szimpatizánssal) – a Reformasi kezdete óta először – gyakorlatilag egyhangúlag csatlakozott Jokowi kampányához, ennek révén pedig még az iszlám szervezet népes jávai fellegvárában is (12) a 2014-es eredményeknél sokkal magasabb szintet ért el a választásokon. (13) Másodsorban azért, mert a tradicionalista szulémák csatlakozása meg tudta törni a „212-es mozgalom” egységesítő dinamikáját, és lehetővé tette, hogy az elnök hasznot húzzon az új középosztály vallási hovatartozásának lazulásából. Hívők, prédikátorok és függetlenek teljes nyugalommal hagyhatták el a vádaskodók táborát, és átengedték az utcát a radikálisabbaknak, akiknek a túlzásai csak még nyilvánvalóbbak lettek. Végül pedig – és főképpen – azért, mert a Nahdlatul Ulamának az elnök melletti elköteleződése nem csupán azon alapul, hogy a vallási pluralizmus szükségességét követeljék.

A szervezet barátságos iszlám ruhát ölt, tagadja és bírálja a szélsőségeseket, ami iszlám ellenfeleinek legitimitását adja. 2019 áprilisában „a jó muzulmánnak” a Jokowi–Ma’ruf Amin-koalícióra kellett szavaznia. Ami a többieket illeti, az utolsó nagygyűlései egyikén Ma’ruf Amin egy kicsit humorosan így szólt hozzájuk: „A véleménykülönbség nem probléma: ha nem akarnak rám szavazni, szavazzanak Jokowira!”

Végeredményben az, amit meghátrálásnak lehetett értelmezni, valójában inkább egy taktikai visszavonulás példája lett, amelyben az iszlám vált a saját szélsőséges elhajlásai elleni bástyává.

Ma’ruf Amin alelnökké választása elismeri: az iszlám meghatározó a társadalom szövetében, ugyanakkor azt is jelenti, hogy az állam vette kézbe a vallás kezelését, és ezzel megpróbál enyhíteni a szélsőségesek által kifejtett állandó nyomáson. A húsz évnyi sikeres iszlám játszma után az indonéziai iszlamisták olyan vereséget szenvedtek, amely történelminek mondható. A „mostani nyugtalan világban” érthetővé válik Jokowi döntése, amely mindenekelőtt e sérülékeny demokratikus folytonosság mellett tette le a voksát.

(1) Jokowi, un trublion dans la Reformasi des oligarques [Jokowi, vihar az oligarchák Reformasi mozgalmában], Archipel, no 91, Párizs, 2016.

(2) Philippe Pataud Célérier: Les Papous minoritaires en Papouasie [A pápua kisebbség Pápua új Guineában], Le Monde diplomatique, 2015. február.

(3) Prabowo Subianto gyakran fekete öltönyben, fehér ingben, vörös nyakkendőben és fekete filc fejfedővel jelent meg a plakátokon, mint ahogy az első elnök is.

(4) Vedi R. Hadiz: Islamic Populism in Indonesia and the Middle East [Az iszlám populizmus Indonéziában és a Közel-Keleten], Cambridge University Press, 2016.

(5) Kompas, Djakarta, 2019. április 8.

(6) Azzal vádolták, hogy rablóhadjáratot folytatott Kelet-Timoron az 1970-es évek végén, majd Szuharto bukása idején erőszakos cselekedeteket gerjesztett. Több évet töltött Jordániában, és sohasem vonták felelősségre bűneiért.

(7) Le gouverneur, la sourate et l’islamiste adultère: retour sur l’affaire Ahok [A kormányzó, a szuráta és az áruló iszlamista: még egyszer az Ahok-ügyről]. Archipel, no 95, 2018.

(8) Marie Beyer és Martine Bulard: Menaces sur l’islam à l’indonésienne [Fenyegetés az indonéz iszlámra – indonéz módra], Le Monde diplomatique, 2017. augusztus.

(9) Michele Fordet, Thomas B. Pepinsky (szerkesztők): Beyond Oligarchy: Wealth, Power, and Contemporary Indonesian Politics [Az oligarchián túl: jólét, hatalom és a mai indonéz politika], Cornell University, coll. Souteast Asia Program Publications, Ithaca, 2014.

(10) Több mint 500 000 embert gyilkoltak meg kommunizmus vádjával – „La tragédie de 1965 en Indonésie [Az 1965-ös tragédia Indonéziában: felújított historiográfia, fakuló emlékezet], Archipel, no 88, 2014., továbbá: Lena Bjurström: Indonésie 1965, mémoire de l’impunité [Indonézia 1965, a büntetlenség emléke]. Le Monde diplomatique, 2015. december.

(11) Első mandátuma idején a Gini-féle számítási mód szerint az egyenlőtlenség közel 0,2 ponttal csökkent.

(12) Edward Aspinall: Indonesia’s Election and the Return of Ideological Competition [Az indonéziai választás és az ideológiai versengés visszatérése], New Mandala, 2019. április 22., www.newmandala.org

(13) Thomas Gomart: L’affolement du monde. Dix enjeux géopolitiques [A megrémült világ. Tíz geopolitikai kihívás]. Tallandier, Párizs, 2019.

Rémi Madinier

A szerző, Rémi Madiner a CNRS (Centre National de la Recherche Scientifique) kelet-ázsiai intézetének kutatója, korábban szerkesztője a jelenkori Indonéziával foglalkozó Indonésie contemporaine kiadványnak (Les Indes Savantes, Párizs, 2016.).
Völgyes Gyöngyvér

Megosztás