hu | fr | en | +
Accéder au menu

Könyvismertetés: Az elárult szocializmus: a Szovjetunió összeomlásának okairól – I. rész

JPEG - 29.3 kio

A Szovjetunió összeomlása nemcsak Magyarországra és közvetlen régiónkra, de az egész világra nézve súlyos következményekkel járt. Négy részben közölt minisorozatunk két amerikai szerző sikerkönyvének (1) az epilógusa, amelyben végigtekintik és elemzik az összeomlás okairól kialakult és közkézen forgó álláspontokat.

Epilógus

A szovjet összeomlás magyarázatainak bírálata

Ami magyarázatra szorul, az az, hogy államok nemzetközi rendszere omlott össze fenyegető veszély megnyilvánulása nélkül: a rendszer nem szenvedett háborús vereséget; nem állt szemben alulról jövő politikai kihívással (ez alól talán csak Lengyelország volt részlegesen kivétel); sokféle gazdasági és társadalmi problémája ellenére is képes volt megfelelni lakossága alapvető gazdasági elvárásainak. Tehát abszolút értelemben nem omlott össze, nem szenvedett kudarcot, nem ment tönkre. Inkább az történt, hogy a rendszer legerősebb államának, a Szovjetuniónak a vezetése egy radikálisan új politika bevezetése mellett döntött a rendszeren mint egészen belül: nem az történt, hogy a kormányzottakat már nem lehet tovább a régi módon kormányozni, hanem inkább az, hogy a kormányzók már nem tudtak tovább a régi módon kormányozni.

A Szovjetunió összeomlásának sok magyarázata létezik. Ezek minden ideológiai és érzelmi árnyalatot tükröznek, és a különöstől a nehézkesig, az ujjongótól az elkeseredettig terjednek. Sok közülük hozzájárult a saját felfogásunkhoz, amely azonban mindegyiküktől eltér. Ezek az elméletek, aszerint hogy mit tartanak a fő oknak, hat kategóriába sorolhatók: 1. a szocializmus hibái, 2. népi ellenállás, 3. külső tényezők, 4. bürokratikus ellenforradalom, 5. demokráciahiány és túlcentralizálás, végül 6. a Gorbacsov-tényező.

A továbbiakban kifejtjük ezeknek az elméleteknek a lényegi elemeit, illetve saját álláspontunkat.

Az első elmélet: a szocializmus hibái

Az elmélet hívei úgy vélik, hogy minden szocialista rendszer bukásra ítéltetett, mert „genetikailag hibás”. A szocializmus törvénytelenül jött létre a Szovjetunióban. Lényegénél fogva kivihetetlen volt, mert ellentétes az emberi természettel és a szabad piaccal. Jack Matlock, a Columbia egyetem professzora, aki 1987-től 1991-ig követként szolgált a Szovjetunióban, így fogalmazott: „A szocializmus, amint Lenin meghatározta, kezdettől bukásra volt ítélve, mert az emberi természetre vonatkozó téves feltételezésen alapult.” Ez az elmélet, variációkkal, jelenik meg Martin Malia, Richard Pipes és Dmitri Volkogonov munkáiban.

Valóban, a szovjetrendszernek, vívmányai ellenére, sok hibája volt 1985-ben. Egyes problémák a centralizált tervezéssel jártak együtt: egyes fogyasztási cikkek elégtelen mennyisége és minősége, romló termelékenység, gyenge helyi kezdeményezés, a számítógépek és más technológiák túl lassú terjedése, korrupció és törvénytelen magánjövedelmek. Más problémák a politikai rendszerrel függtek össze. Voltak olyan módszerek, amelyek hasznosak voltak a hatalom megszerzéséhez és megtartásához, de hosszú távon problematikusnak bizonyultak a hatalom gyakorlásában. Ezek közé tartozott a párt- és a kormányfunkciók átfedése, amely a politikai kezdeményezést a csúcsnál tartotta, és az alsóbb testületeket csak tanácsadó és konzultatív funkciókra korlátozta –, ez a probléma hasonlóan hatott a tömegszervezetekre, így a szakszervezetekre is.

Megmaradtak a cenzúra formái és szintjei azon felül és túl, ami egy érett szocialista társadalomban szükséges, és a privilégiumok, amelyek elválasztották a párt- és kormányelitet a dolgozó lakosságtól.

Egyes problémák világos módon összefüggtek a hidegháborúval, amely forrásokat nyelt el, hogy hiteles katonai erőt tartsanak fenn, és szövetségeseket támogassanak külföldön, megint mások azzal a kihívással álltak kapcsolatban, hogy fenntartsák a forradalmi lendületet, a párt magas normáit, a releváns marxista ideológiát és oktatást, szemben az idő kérlelhetetlen menetelésével és a bürokrácia elkerülhetetlen kísértéseivel.

A lényeg azonban az, hogy ezek a problémák nem eredményeztek válságot, nem beszélve összeomlásról. Ezen felül az a baj ezzel az elmélettel, hogy úgy szemléli a szovjet történelmet, mint amely az elkerülhetetlen vég felé halad, mert távol van az emberi természettől, a magántulajdontól és a szabad piactól. Noha ezek a nézetek az USA-ban a Reagan-éra alatt uralkodóvá váltak, kevés történész a híve egy olyan történelmi determinizmusnak, amely az emberi természeten alapul. Emellett ez az elmélet teljesen képtelen megmagyarázni, hogyan élte túl a szovjet szocializmus a mezőgazdaság kollektivizálását és a német támadást a II. világháborúban, csak azért, hogy az 1980-as évek sokkal kisebbnek látszó kihívásai alatt szétessen.

A második elmélet: a népi ellenállás

Az elmélet szerint a szovjet szocializmust népi ellenállás gyűrte le. Ez a kategória kissé mesterséges, mivel egyetlen említésre méltó szerző sem állítja, hogy a szovjet szocializmust egyedül a népi ellenállás győzte le. Egyes szerzők mégis hangsúlyozzák a népi ellenállás olyan aspektusait, mint az értelmiségiek kiábrándulása, a munkások tiltakozása, a nacionalisták erősödése, a nem kommunisták választási sikerei.

Bizonyos, hogy az értelmiségiek elidegenedése a szovjetrendszertől egészen széles körű volt. Az 1980-as évekre például sok prominens szovjet közgazdász favorizálta a piacot. A tudósok által javasolt reformtervek hatottak Gorbacsov politikájának egyes elemeire is, és így az értelmiségiek valóban hozzájárultak az összeomláshoz. A népi nyugtalanság más aspektusai is szerepet játszottak: lázongások Bakuban, konfliktus Azerbajdzsán és Örményország között, nacionalista tiltakozás a Baltikumban, bányászsztrájkok, liberális ellenzéki tömb kialakulása a népi küldöttek kongresszusán – ezek mind fontos mozzanatai voltak a szovjet szocializmus felbomlásának.

Mégis, ennek az elméletnek a fő hibája az, hogy a népi elégedetlenség inkább a gorbacsovi reformok végén jelent meg, mint az elején, Gorbacsov politikájának inkább az eredménye volt, mint az oka. Mint a viccben: a glasznoszty engedélyt adott a szovjet polgároknak, hogy bíráljanak, a peresztrojka pedig adott nekik bírálnivalót. 1985-ben azonban, a reformfolyamat kezdetekor, a népi nyugtalanság még nem létezett. Míg egyes szovjet emberek panaszkodtak az áruk minőségére és mennyiségére, a hivatalos kiváltságokra és a korrupcióra, a legtöbben elégedettek voltak az élettel és a rendszerrel. A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a szovjet polgárok elégedettségi szintje az amerikaiaknak a rendszerükkel való elégedettségéhez volt hasonlítható. Még 1990–91-ben is, amikor vezetőik a magántulajdon, a piacosítás és az etnikai feldarabolás felé indultak el, a szovjet polgárok nagy többsége a köztulajdon, az árellenőrzés és a Szovjetunió fenntartása mellett volt. Végső elemzésben, a népi ellenállás inkább függő, mint független változó volt, Gorbacsov politikájának inkább mellékterméke, mint az oka.

A harmadik elmélet: a külső tényezők

Az elmélet szerint a szovjet összeomlást a hidegháborúban és a világgazdaságban gyökerező külső tényezők okozták. A legszélsőségesebb ilyen nézet az, hogy a szovjet szocializmus elárulása annak a következménye, hogy a CIA behatolt a szovjet vezetésbe. Ez a behatolás mélyebb volt, mint a legtöbb kívülálló vélte. Egy későbbi beszámoló szerint „1985-re a CIA és az FBI az amerikai történelemben a kémek legjelentősebb állományát fejlesztette ki Oroszország ellen”, továbbá a KGB-t és a GRU-t (katonai hírszerzést) vakondokokkal szórta meg. Mégis, hacsak jövőbeli felfedezések azt nem mutatják, hogy Gorbacsov vagy Jakovlev CIA-ügynökök voltak, túlfeszíti a hihetőséget az a feltételezés, hogy a szovjet szocializmust a CIA gyűrte le.

Persze, működtek hatalmasabb külső tényezők, mint a CIA. Mint sok szerző utal rá, a világgazdaság, a technológiai változások, a Carter és Reagan politikája által generált külső nyomás kétségtelenül hatott a szovjet nehézségekre. Andre Gunder Frank például rámutat arra, hogy Carter és Reagan elnököt az 1979–82-es világméretű recesszió ösztönözte a katonai kiadások növelésére, és ez kényszerítette a Szovjetuniót többet költeni. A recesszió feszültséget vitt a kelet-európai szocialista országokba is, amelyek nyugati bankoktól vettek fel kölcsönöket.

Manuel Castells és Emma Kiselova szerint a Szovjetunióra a fő terhet az „információs társadalomhoz” való alkalmazkodás gyakorolta. E gazdasági és technológiai tényezők mellett az 1980-as évek elején a SZU-ra a fő külső teher a hidegháború fokozódásából hárult.

A szovjet társadalom sosem élvezte a külső agressziótól mentes belső fejlődés luxusát. Az önvédelemnek és a szövetségesek segítésének a költsége évről évre nőtt, és elvonta a forrásokat a társadalmilag hasznos belföldi befektetésektől. 1980-ra a szovjet segítség a szövetségeseknek évi 44 milliárd USD-t tett ki, és a fegyverkezés a gazdaság 25-30 százalékát fogyasztotta el. A szovjet gazdaságnak ez a megcsapolása a kétszerese-háromszorosa volt annak, amit akkoriban nyugati szakértők becsültek.

A hidegháború terhe a késői Carter- és a korai Reagan-évek alatt nőtt. Mint a konzervatív Peter Schweizer és a baloldali Sean Gervasi is rámutat, Reagan egy második hidegháborút indított, és a szovjet társadalmat destabilizáló többélű stratégiát kezdeményezett. Ez tartalmazta a katonai kiadások megkétszerezését („csődbe költetni őket”), a stratégiai védelmi kezdeményezést („csillagháború”), az antikommunisták segítését Afganisztánban, Lengyelországban és másutt, az olaj és a gáz (a fő szovjet keménydeviza-forrás) árának csökkentését a világpiacon, valamint a gazdasági és pszichológiai hadviselés különböző formáit.

Bizonyos, hogy a szovjetrendszerre nyomást kifejtő külső tényezők különféle és erőteljes kihívást jelentettek, és helyük van a szovjet összeomlás teljes magyarázatában. Mégis messze van ez attól, amit Peter Schweizer mond, hogy „a Szovjetunió összeomlását nem lehet megérteni, ha eltekintünk Ronald Reagantől”, aki „megnyerte a hidegháborút”. Frances Fitzgeraldhoz fűződik Reagan politikai jelentőségének a legmeggyőzőbb cáfolata. Szerinte a külső tényezők és a belső válság között nem létezett világos ok–okozati viszony. Frances Fitzgerald például azt közli, hogy az USA katonai kiadásai a csillagháborús és más projektekre Reagan alatt nem növelték a szovjet katonai kiadásokat. Sok szovjet belső szakember is hasonló módon elveti a gondolatot, hogy a fegyverkezési verseny okozta volna Gorbacsov reformjait vagy az összeomlást. Egy szovjet katonai hírszerző mondta: „A gondolatot, hogy Gorbacsov peresztrojkája Reagan csillagháborújának az eredménye, Nyugaton kotyvasztották, és az teljesen abszurd.” A szovjet USA–Kanada Intézet egy tagjának a véleménye: „Mély meggyőződésem, hogy sem az SDI (stratégiai védelmi kezdeményezés, csillagháború), sem a fegyverkezési verseny összességében nem járult hozzá a SZU összeomlásához.”

A mérvadó vélemények a fegyverkezési verseny fontosságáról eltérőek. A vita nagymértékben mellőzi a kérdés döntő pontját. Az USA-tól származó bármily nagy, bármilyen formájú külső nyomás kisebb külső veszélyt jelentett, mint a korábbi gazdasági szankciók, a szabotázs, az idegen támadás. Ezen felül a külső nyomás nem diktálta a szovjet válasz adott formáját és irányát. Végeredményben Gorbacsov sajátos válaszai a külső nyomásra és a belső problémákra jelentették a bukás legközvetlenebb és legdöntőbb okát.

Roger Keeran & Thomas Kenny

Szende György

(1A két marxista szerző, Roger Keeran történész, professzor emeritus és Thomas Kenny közgazdász professzor könyve, a Socialism Betrayed: Behind the Collapse of the Soviet Union [Az elárult szocializmus: a Szovjetunió összeomlásának okairól] eredetileg 2004-ben jelent meg, azóta négy kiadást ért meg, és lefordították franciára, portugálra, spanyolra, oroszra, bolgárra, törökre, perzsára és kínaira. Az angol változat ingyenesen letölthető az alábbi linken: https://b-ok.cc/book/1246151/ea7f45

Megosztás