Ha az ember manapság Venezuelába utazik, mindenre felkészül. Egy kolléga azt mondta, jobb lesz, ha viszek magammal elemózsiát. Egy kolléganő, aki nemrég tért vissza, hosszú órákig elhúzódó reptéri kihallgatásokról mesélt. Sokat olvastam élesedő humanitárius válságról, a diktatórikusan kormányzó Nicolás Maduro elnökről, aki kizárólag a fegyveres erők jóvoltából van még hatalmon.
Így érkeztem hát meg Bogotából, ahol az utóbbi napokat töltöttem. Nem volt nagy a választék, nemzetközi légitársaság alig repül mostanság Caracasba. Végül az Aviort választottam, egy olyan venezuelai légitársaságot, amelynek gépeit biztonsági okokból nem engedik be az európai légtérbe. Ez a tény még egy lapáttal rátett idegességemre.
Bőven volt ülőhely – ki is akarna manapság Venezuelába utazni? A járat pontosan indult, és az utazás minden gond nélkül lezajlott. A belépés is. Pont egy áramszünet idején érkeztem a Simón Bolívar reptérre. A mozgólépcsők, amelyeket a gépek ajtajához illesztenek, nem működtek. A gépből egy rozoga lépcsőn másztunk le.
A megvilágítatlan reptéren homályos fény szűrődött át a lesötétített ablakokon. A mozgólépcsők álltak, a határőrség számítógépeinek képernyői sötétek maradtak. A határőrök egy darab papírra másolták az adatokat az útlevelemből. A vámosok röntgengépe sem működött, így tíz percig sem tartott, és már az utcán is álltam. Pár napja, amikor Kolumbiában landoltam, órákat kellett sorban állnom, és kihallgatásokon részt vennem.
Sok minden másképp történt, mint ahogy azt vártam. Érkezésem első napján egyetlen rendőrrel vagy katonával sem találkoztam a 900 méternél magasabban fekvő Caracasban. Csak áruházak és boltok biztonsági őrein láttam egyenruhát. Mikor egy jó évvel ezelőtt a maracaibói olajrégióban jártam, egy húsz kilométeres szakaszon legalább kétszer állított meg a katonaság, hogy ellenőrizzék az útlevelemet, a csomagtartót és a csomagtartóban lévő koffert. Most emberek csoportjai álltak az út szélén ott, ahol kis patakok fakadnak a hegyoldalból. Üvegeket és kannákat töltöttek meg vízzel. Az áramszünettel egy időben a város nagy részén a vízellátás is leállt.
Sokan elhagyták a várost, és vidékre utaztak a vízhiány miatt. Például egyórányi autóútra Caracastól keletre, Arairába, egy faluba, amelyet a Río Araira vág ketté. A folyóparton autók álltak, gyerekek pancsoltak a pocsolyákban, közben az anyák a szennyest mosták, az apák pedig a kannákat töltötték fel.
A parttól vagy száz méterre Wendy Vior házának teraszán rögtönzött kocsma található. Egy üveg sör majdnem egy euróba kerül. Azon a délutánon sok üveg fogyott, alig akadt valaki, aki három sörnél kevesebbet ivott volna. Hét üveg elfogyasztása után az ember elissza a minimálbért. Wendy is csak csodálkozik, fogalma sincs róla, hogy csinálják ezt az emberek. Azt mondja, néha egy kis lelkiismeret-furdalást érez, amikor fogyasztásra buzdítja a vendégeket, de az üzlet az üzlet.
A hétvégeken még nagyobb a forgalom, mesélte. Kakasviadalokat és lóversenyeket szervez a környékbeli sihederek részvételével. Ilyenkor nemcsak a sörforgalom ugrik meg, de sok pénz járja meg a bukmékerek zsebeit is, válság ide, válság oda. A banki betéténél jóval kisebb a kockázata annak, hogy a pénzt fogadásokon veszítik el. A több mint kétmillió százalékos infláció hamar felzabálja a bankban tartott pénzt. A fogadásoknál legalább megvan a nyereség esélye.
Az ember egy ilyen idilli délutánon el is felejthetné, hogy egy olyan országban van, ahol az elmúlt negyven év legsúlyosabb, még a Szovjetunió összeomlása utáni kubai válságnál is jelentősebb gazdasági katasztrófája következett be, amelynek nem egy háború volt a kirobbantója, mondja Kenneth Rogoff, a Harward Egyetem közgazdásza.
Caracas belvárosában sem érezni sokat a válságból. Csak egynéhány üzlet van zárva, a sétálóutcákon kisebb tömeg hömpölyög. Koldust sem látni. De mit is kéregetnének? Lényegében nem létezik készpénz, a néhány forgalomban lévő bankó pedig nem ér semmit. A bankautomatákból átszámítva körülbelül húsz centet, a bankfiókokban maximum egy dollárt lehet felvenni. A fizetés hitelkártyával történik, és még az utcai mozgóárusok is rendelkeznek kártyaolvasóval. De kártyaolvasóval a kézben koldulni, ez még a venezuelai körülmények között is abszurd lenne.
Egyébként profitálni is lehet a rohamosan emelkedő inflációból. Yudelcy Díaz így tett. Caracas keleti részén, Guatirében egy négyszobás lakásban lakik három gyermekével. A legfiatalabb egyéves. Arairából származik, a háza közvetlenül a vízparton állt. Tíz éve egy szörnyű árvíz mosta el a környék többi házával együtt. A kormány – akkor még Hugo Chávez volt hatalmon ؘ– egy hotelben szállásolta el őket néhány évre.
Négy éve lakik Guatirében, egy Misión Vivienda, az állami lakásprogram támogatásával kapott lakásban. A lakás 460 000 bolívárba került akkor. A vételár egyik felét az állam állta, a másik felére Yudelcy kamatmentes hitelt kapott. A tavaly augusztusi valutareform után 100 ezer bolívár egy új bolívárt ér. Ezzel az adósság 2,3 bolívárra zsugorodott. Ez az összeg kevesebb, mint egy cent ezredrésze.
Yudelcy nem engedi bántani Chávezt, neki köszönheti a lakását. És Maduro, aki a hiperinflációval lényegében lenullázta az adósságát? Ahh, mondja. Maduro egy „bobo”. Ezt gyakran hallottam, amikor az elnök felől kérdezősködtem. Alig-alig hallottam, hogy „diktátornak” nevezték volna. Inkább a „bobo” kifejezést használták, amely „tökkelütöttnek” vagy „paprikajancsinak” fordítható, és arra utal, hogy Maduro bűne a hozzá nem értés.
Yudelcy fodrászként dolgozott egy szalonban, de felmondott, mert csak a minimálbért kereste meg, körülbelül hat dollárt havonta. Azóta otthon fogadja vendégeit, és nyolcszor annyit keres két nap alatt, mint régen öt nap munkájával. Ehhez jön még az úgy nevezett CLAP. A rövidítés egy államilag támogatott élelmiszercsomagra vonatkozik: tészta, bab, lencse, rizs, cukor, étolaj, tartós élelmiszerek. Egy hónapra épp ki lehet jönni belőle, mondja Yudelcy. A CALP-ért, átszámítva, húsz centet fizet.
Mindenki, akivel beszéltem, megkapja ezt a csomagot, függetlenül attól, hogy gazdag vagy szegény. Úgy tűnik, az elosztás működik. Legalábbis Caracasban. Azt hallani, más vidékeken nem működik ilyen jól a rendszer. Friss áruért a piacra kell menni, ahol az árak szabadon mozognak. A piacokon meglepődve tapasztaltam, hogy mindent megkapni, de az árak a jövedelmek tükrében gigantikusak. Beszéltem egy asszonnyal, aki a férjével együtt a minimálbér két és félszereséből gazdálkodik havonta. Nekik a zöldség és a gyümölcs luxuscikknek számít. Ha fogkrémet vásárol, nélkülözniük kell a sampont, vagy fordítva.
A mai Venezuela sokban hasonlít a kilencvenes évek Kubájára, a Período Especial idejében. A túlélés szavatolt, de ezen felül minden elérhetetlen a dolgozó népnek. Csak azoknak könnyebb, akik számíthatnak külföldi átutalásokra, vagy a rendezetlen körülmények között működő piacok – nem teljesen legális – kereskedelmében utaznak. És belőlük egyre több van, hiszen egyre több ember hagyja el az országot, és egyre kevesebbnek van legális munkája. De tényleg humanitárius válság van?
Igen, találkoztam vele. Nem volt könnyű, és nem is akarom elmesélni, hogyan jutottam el a caracasi kórház onkológiai osztályára, mert igazából ez titkos. Az épület jó állapotban van, sőt vészüzemi áramellátó aggregátorral is rendelkezik. De az ágyak kétharmada üres. Nem azért, mert nincs annyi rákos beteg Caracasban, hanem azért, mert a betegeknek mindenről maguknak kell gondoskodniuk: a törlőkendőtől a vattáig és az orvosi gumikesztyűig, a gyógyszerekről nem is beszélve. Egy ápolónő elmesélte, hogy egy kemoterápia körülbelül egymillió dollárért érhető el a feketepiacon. Az embernek itt mindent meg kell tennie azért, hogy ne betegedjen meg.
Ugyan van egy világszerte érvényes betegbiztosításom, de ez Venezuelában manapság semmit sem ér.
Toni Keppler újságíró, elsősorban Közép-Amerikával foglalkozik (www.latinomedia.de)
