Mivel a haladó politika erők összekapcsolták a gazdasági fejlődést és az életkörülmények javulását, hosszú ideig elhanyagolták az emberi tevékenység hatását a környezetre. Bolygónk védelmének sürgető feladata vajon azt jelenti-e, hogy le kell mondanunk az ipari társadalom jótéteményeiről? Nem feltétlenül, ha átalakítjuk egyes, épp az ipari társadalomban kialakult, fogyasztási szokásainkat.
Sok közgazdász, illetve politikai és szakszervezeti vezető szerint sürgősen újra kell iparosítani Franciaországot. 1974 és 2017 között az iparban foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest – beleértve az energiatermelést és a bányászatot, de nem beleértve az építőipart – 24,4%-ról lecsökkent 10,3%-ra. A piaci és nem piaci szolgáltatások súlya 2017-ben elérte a 81%-ot. (1) Az ipar a hozzáadott értéknek, máshogy kifejezve a megtermelt új gazdasági értéknek, évente csak a 14%-át állítja elő. A próféciák nem győzik ismételgetni: szörnyű idők jönnek, baj lesz ebből, nagy baj ez.
Különleges helyzetben van-e Franciaország? Nincs. Az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) adatai alapján, amelyek a teljes ipart és az építőipart is felölelik, Franciaország továbbra is iparosodottabb ország, mint más országok, amelyeket pedig nem lehet a szent növekedés szempontjából sem lemaradóknak nevezni. Ilyenek az északi országok, az USA, Kanada, az Egyesült Királyság stb.
Bár igaz, hogy van néhány gazdag ország, amely ebben a kérdésben jobb eredményt mutat fel, főleg Németország és Japán, az iparleépítés a foglalkoztatás arányában ott is ugyanannyira erőteljes, mint Franciaországban: 1991 és 2018 között az ipari foglalkoztatás a teljes foglalkoztatással összevetve 14%-al csökkent Németországban, tehát jóval erőteljesebben, mint Franciaországban és Japánban, ahol 9 ponttal csökkent. (2)
Mely érvekre támaszkodnak az iparosítás hívei? A most idézett részlet az „Adjunk újra elsőbbséget az iparnak” című nyilvános állásfoglalásból származik, amelyet vagy harminc közgazdász, politikai és szakszervezeti szakember írt alá, és amely jó összefoglalása a témának: „Az ipar magával húz minden más tevékenységet, a kutatásfejlesztést, a beruházásokat és végeredményként a foglalkoztatást is”. (3)
Hogy lehet azonban, hogy a gazdag országok foglalkoztatásában vagy a hozzáadott érték termelésében egy 8-20%-ot jelentő ágazat a motor, amely minden mást magával „húz”, ideértve a foglalkoztatást is? Ezt a hitet a 19 századi ellenzékiek, vagyis a klasszikus közgazdászok és Karl Marx kovácsolták ki: az ipar hozza létre a gazdagságot, és a szolgáltatások az ipar által kitermelt többletből fejlődnek. Az ipar elsőbbsége tehát annak „produktív” jellegéből származik, ellentétben a szolgáltatások „improduktív” voltával.
Ezt az összképet később más szempontok is kiegészítették. Például: az ipar termelékenysége általában magasabb volt, mint a legtöbb szolgáltatásé, vagy az ipar „húzta” magával az egész növekedést, ezért Benjamin Coriat közgazdásztól megkapta az aranytojást tojó tyúk címet. (4) Mások azt állítják, hogy az ipar a meghatározó a nemzetközi versenyben, anélkül hogy figyelembe vennék, hogy ami igaz volt tegnap, mára elveszítette a jelentőségét: a mezőgazdaság és a szolgáltatások vajon véletlenül jelentik-e az összes szabadkereskedelmi szerződés legfontosabb vitakérdéseit? Egy másik ugyanilyen elavult érv azt tételezi fel, hogy egyedül az ipari innovációnak van jelentősége...
Amikor az ipari foglalkoztatás történelmi visszaesését kell megmagyarázni, gyakran a kitelepítéseket szokták felemlegetni. Valójában Franciaországban a kitelepítések az ipari foglalkoztatás csökkenésének alig 10-15%-ára nyújtanak magyarázatot. (5) Persze fontos megfékezni – esetleg teljesen megakadályozni –, de a probléma maradék 85-90%-a akkor is megmarad.
Többet termelni, többet fogyasztani… és többet szennyezni
Franciaországban 1980 és 2017 között az iparban foglalkoztatottak száma 2,2 millióval csökkent, és ennek alapvetően két oka van. A lakosság egyre kevesebb ipari terméket és egyre több piaci vagy nem piaci szolgáltatást igényel. A tartós fogyasztási cikkek (autó, bútor, háztartási gépek...) és féltartós cikkek (például ruházat) súlya a lakosság fogyasztásán belül zuhant az 1960-as évek 22%-áról 12,4%-ra 2017-ben. (6) Másrészt a termelékenység növekedése továbbra is magasabb maradt az iparban, mint a szolgáltatásokban. Ennek a két hosszú távú tendenciának az összhatása magyarázza az ipari foglalkoztatás csökkenését Franciaországban, mint egyébként mindenhol másutt is a világban, így a BRIC (7) (Brazília, Oroszország, India, Kína – megalakultak 2009-ben) – majd a BRICS (2011-ben beolvasztotta a Dél-Afrikai Köztársaságot is) – országaiban is.
Az ipari foglalkoztatás csökkenésének egy másik magyarázata a neoliberalizmusra jellemző három jelenséget emel ki. 1) A munka intenzitásának fokozása. 2) A termelés kitelepítése és a fogyasztás, amely szintén egyre több, más országokban termelt javakat jelent. Általában is az alacsony bérű és alacsony környezetvédelmi normájú országok erős versenyt jelentenek a fejlett országoknak. 3) A vállalatok a pénzügyi eredményekre figyelnek, ennek következtében gyárakat zárnak be, vagy csökkentik a beruházásaikat, nem azért, mert a termékeiknek nincs piaca, hanem azért, mert a részvénytulajdonosok 10-15%-os nyereséget várnak el.
A baloldal gondolkodása az iparról, amelyet azok a közgazdászok vagy aktivisták képviselnek, akik közel állnak a munkásmozgalomhoz, teljes joggal szólalnak fel, amikor vállalatokat vagy egész ágazatokat számolnak fel ennek a három érvnek az alapján. Az iparosodás hosszú történelmi időkön keresztül vitathatatlanul hozzájárult az életkörülmények javulásához. De egyrészt nem az ipar volt az egyetlen tevékenységi kör, amely meghatározta ezt a fejlődést: a 20. században a közoktatás, a közegészségügy és a közlekedés vagy a szociális segélyezési rendszer nem kevésbé fontos szerepet játszott, ahhoz hasonlóan, ahogy a paraszti mezőgazdaság is.
Másrészt az iparosítás, a termelékenység nagyon magas növekedését is figyelembe véve – amit mint a háború utáni harminc jóléti év okát ünnepeltek –, szociális, egészségügyi és környezeti pusztítást (mellékhatásokat) hozott magával, amelyeket már az 1970-es években felismertek. Az emberiség ökológiai lábnyoma nagyobb lett, mint a természet által a rendelkezésünkre bocsátott – és az anyagi termelés által felfalt – különböző megújuló erőforrások, és a légkörbe kibocsátott szén-dioxid mennyisége meghaladt egy olyan szintet, amely már beindította a felmelegedést. Lehet azt mondani, hogy ettől az időponttól kezdve a termelékenység növekedése (egyre többet termelni ugyanannyi vagy még kevesebb munkával) gyakran veszteségessé vált, és egyes okozott károk ma már veszélyeztetik az élethez szükséges közjavakat, mint például a légkört vagy a vizeket és a nem megújuló erőforrásokat (ércek, fosszilis energia, de például a homok is), amelyek szintén kimerülőben, sőt közülük egyesek az összeomlás szélén vannak.
Így tehát az ipar hívei gyakran elfelejtenek figyelmeztetni ezekre az emberi, ökológiai és egészségügyi katasztrófákra: 2017-ben a mezőgazdasági ágazatban (8) már csak 750 000 munkahely volt, míg 1980-ban 1,88 millió volt, ami 60%-os esést jelent – magasabbat, mint ugyanebben az időszakban az iparban (43%).
A felejtés magyarázata egyszerű: a foglalkoztatás csökkenésének legfontosabb oka a mezőgazdaság iparosítása, amelyet a produktivista mezőgazdasági politika és a szabadkereskedelmi szerződések ösztönöznek, és amelyek Franciaországban, mint másutt is, felszámolták a parasztságot. Hasonló jelenség zajlik a kereskedelemben, a produktivista szupermarketek elterjedésével, és más szolgáltatásoknál is, amelyek elveszítik humánjellegüket, miközben high-tech gyárakká alakulnak át. Ma már az az iparosodási folyamat, amely a termelékenység növelésére épít, a legtöbb esetben a személytelenné válást hozza magával, illetve a környezet és a klíma pusztítását. Pedig egy másik iparosítási lehetőség is létezik, ha elfogadjuk, hogy az iparnak kisebb súlya legyen a gazdaságon belül.
Gondolkozzunk el az ipari ágazat jövőjéről (ez igaz más ágazatokra is): amennyire könnyű meghirdetni az összképet, annyira összetett a finomra hangolt konkrét kivitelezés – arról van szó, hogy másképp kell megtermelni azokat a termékeket, amelyeket „az anyagi józanság és az igazságos energia” mellett megjelenő társadalmi szükséglet igényel. A társadalmi szükséglet pedig maga is az élhető világhoz elengedhetetlen korlátok és küszöbök figyelembevételével alakul ki. Ez természetesen nemcsak a klímára vonatkozik, vagyis a 2050-re prognosztizált „nulla nettó kibocsátás” (9) (vagyis „szén-dioxid semleges”) célra, de a biodiverzitás, a biológiai sokszínűség figyelembevételére is, hiszen nagyon hamar meg kell állítani a sokszínűség pusztulását. Ugyanez bizonyos szennyező anyagok csökkentésére is vonatkozik (vegyszerek, műanyagszemét stb.), és végül vonatkozik a józan gazdálkodásra a még megmaradt nem-megújuló erőforrásokkal, amelyeket az energiahabzsoló ipari kapitalizmus fenntarthatatlan ritmusban fal fel. (10)
A magánautóval megtett km-ek száma a felére fog csökkenni
Ahhoz, hogy átlépjünk ezektől a nagyon általános elvektől a konkrét megvalósítási lehetőségekhez, kénytelenek vagyunk részleteiben megvizsgálni az ipari termékek legfontosabb csoportjainál a fenntartható felhasználást, majd pedig az összes típusú energiafelhasználást, illetve termelést is. Ez természetesen magas színvonalú technikai, de egyúttal társadalmi és állampolgári szakértelmet tételez fel, közösségi munkát és vitát hosszú távon. Egyébként Franciaországban már létezik erre egy példa, a NégaWatt (11) közösségi forgatókönyv, amelyet az Afterres2050 mezőgazdasági tervekhez működtet a Solagro egyesület.
Egy példa a tucatnyi beszámolóból (ez természetesen nem használati utasítás, de ideális támpont): az emberek utazási szükségletei és az ipari termelés erre adandó válasza. Az idézett tanulmányok az autótól való függés erős hanyatlását prognosztizálják 2050-ra, miközben Franciaországban 2019-ben az autóval megtett utak egy negyede rövidebb, mint 3 km, sőt azoknak is, akik 1 km-bél közelebb laknak a munkahelyükhöz, több mint a fele autóval megy. A tömegközlekedés elégtelen és túl drága is. A józan felhasználás tehát nem annyira az ökológiai szempontból nagyon is vitatható elektromos vagy hibrid autók elterjedése lenne (ami ma a gyártók és a politikusok egyetlen prioritása). Az ipari innováció nem fog ettől megszűnni, de „az egyre nagyobbak versenye” helyett épp fordítva – a legjózanabb típusok felé mozdulna el.
Konkrétan, 2050-ig az egy lakos által magánautóval megtett km-ek száma a felére fog csökkenni más sokkal kevésbé szennyező közlekedési módok javára; a közlekedési eszközök élettartama nőni fog, és általában megújuló energiát használnak majd fel; annak a 10%-nak, amely még kőolaj alapú energiával fut majd (a mai, 2019-es 90% helyett), az átlagos fogyasztása 3 l/km lesz. A maximális sebességet csökkenteni fogják. Az autóban utazók száma a jelenlegi 1,6-ról 2,4-re fog nőni a közös autóhasználat következtében. Az autóipar egyre több újrahasznosított anyagot fog felhasználni, és vállalni fogja az autóbérlés és az autó-újrafelhasználás kockázatát. Azon kívül, hogy az energiafelhasználás (a nem szén-dioxid-termelő és nem nukleáris eredetű) a felére fog csökkenni, az acél felhasználása is csökken majd, vége lesz a különböző és gyakran felesleges elektronikus kütyük beépítésének, és helyette a tömegközlekedési eszközök, a biciklik (elektromos vagy sem) és a vasúti eszközök megújítása lesz az ipar fő feladata.
Ébren álmodok? Dehogy is, hiszen az idézett forgatókönyveket minden termékre és ágazatra érvényesen, számszerűsített mérlegekkel és az ebből adódó perspektívával már felvázolták: az energiától az építőiparig, a fűtés, a háztartási gépek és az elektronikus szerkezetek vagy az élelmiszeripar számára is dolgoztak ki a hatékonyság (energiai és anyagi) és a józanság (amit régen a pazarlás megszüntetésének hívtak) várható növekedését figyelembe vevő perspektívákat.
Azzal, hogy mást gyártsanak és másképp és józanabbul, ezek a forgatókönyvek meghatározzák a jövőbeli fogyasztást és az ipari termelést a tartós, javítható, újrahasznosítható és egyes esetekben közös felhasználású termékek irányába, amit ösztönzéssel, de főleg ilyen irányú törvényekkel lehet majd elérni. Egy másik fontos elképzelés a bolygónk megmentésére is ebbe az irányba mutat: a „low tech”, vagyis a józan és egyszerű technológiák irányzata, amelyek szintén erős innovációs igényt támasztanak.
„Azért, hogy a lehető legjobban lehessen újrahasznosítani az erőforrásokat és növelni a tárgyak élettartamát – írja Philippe Bihouix, az ennek a fejlődésben lévő gondolati iskolának az egyik legfontosabb személyisége –, alapvetően újra kell gondolni az egészet. Mindezt egyszerű és tartós (Ivan Illich „barátságosnak” nevezné), javítható, újrahasznosítható, tipizált, egyszerű anyagból és elemekből készítve, amelyeket könnyű később szétszedni, a ritka erőforrásokat, mint a réz, a nikkel, az ón vagy az ezüst, és az elektronikus tartalmat korlátozva, csak spórolósan felhasználva.” Majd hozzáteszi: el kell végre gondolkodni a termelési módokon, a műhelyeket újra a fogyasztási központok közelébe kellene telepíteni, amelyek lehet, hogy kevésbé lesznek termelékenyek, de több munkát fognak nyújtani, kevésbé robotizált és mechanizált, de energia- és erőforrás-gazdaságosabban fognak működni, és amelyek támaszkodnak majd a hulladékgyűjtési, javítási, közös felhasználási stb hálózatokra (12) .
Ebből semmi sem hasonlít a visszatérésre az épp annyira dicsőséges, mint amennyire szennyező, ipari múlthoz. Ez másmilyen ipar lesz, ami elkerülhetővé teszi a legrosszabbat, ugyanakkor szintén élénk innovációs tevékenységet feltételez, de teljesen mást, mint a hypertechnológiai, még akkor is, ha a ma létező és fejlesztés alatt álló technológiák is segítenek majd az újításokban, így például a hatékony anyag- és energiafelhasználásban.
A józanságot hirdetjük a fogyasztási hévvel szemben
Két kérdés marad még: Milyen gazdasági súlya lesz az így felvázolt iparnak? Hogyan reagál majd a társadalom egésze erre a józan anyag- és energiagazdálkodásra, illetve a termelés és foglalkoztatás átalakulására?
Nem kétséges, hogy összességében az ipar szerepe csökken majd a foglalkoztatásban még akkor is, ha egyes ágazatok épp fordítva, nettó növekedést mutatnak. De ez a változás kevésbé drámai lesz, mint amellyel utóbbi évtizedekben kellett szembe néznünk. Egyrészt az ipari tevékenység messze áll majd a mostani, termelékenységre épülő eljárásoktól, amelyek megölik a foglalkoztatást az iparban és másutt is; másrészt az egész világra kiterjedő szabadkereskedelem elkerülhetetlen megkérdőjelezése a részleges visszatelepítések javára fékezni fogja a munkahelyek megszűnését.
Ha elgondolkozunk azokon az ágazatokon, amelyek az átmenetben munkahelyteremtők lesznek, akkor a NégaWatt 2017 forgatókönyveire hivatkozhatunk, így például a megújuló energiaágazatira, amelyek 330 000 új munkahelyet teremtenek majd 2030-ig. Másik foglalkoztatást bővítő lehetőség, amelyet a „Munkahelyi Klíma”, (13) egy tizenhat jelentős egyesületből és szakszervezetből álló kutatói közösség dolgozott ki, akik 2017 januárjában adták ki a jelentésüket Egymillió munkahely a klímáért címmel. Néhány fejlődésben lévő ágazat: a gazdaságos anyagok, a kiskibocsátású és az emberbarát mobilitáshoz és szállításhoz szükséges fejlesztések vagy az épületek és lakások izolálása.
Ha igaz is, hogy összességében az ipari foglalkoztatás 46%-kal csökkent az 1974-es csúcspont és 2016 között, az iparon belül voltak jobban teljesítő ágazatok. (14) A legnagyobb növekedés (az alkalmazottak száma megduplázódott) a „vízgazdálkodás, a csatornázás, a szemételtakarítás és a káros anyagok hatástalanítása területén volt”. Ezek ma már jóval többeket foglalkoztatnak, mint „az áram-, a gáz-, a hőtermelés és -szolgáltatás, illetve a légkondicionálás ágazatai, ahol stagnált a foglalkoztatás ebben az időszakban. Ugyanakkor a jövőben várhatóan növekszik majd a foglalkoztatás az újrahasznosítási-feldolgozási vagy a szennyezéseltávolítási (ideértve a nukleáris erőművek lebontását) iparban, a megújuló energiatermelésben, amely a közelséget is figyelembe veszi, ellentétben a mai multinacionálisok által folytatott gyakorlattól.
Erősen meg fog változni az életmódunk. Amikor azonban a józanságot hirdetjük a fogyasztási hévvel szemben, nem elég, ha nem mondjuk ki pontosan, mely társadalmi rétegeket hívunk fel a legerőteljesebben az életmódjuk megváltoztatására a közérdek nevében. A környezetvédelem és az adózás is lehet igazságos és igazságtalan. Amikor a dúsgazdagok harmincszor-negyvenszer több üvegházhatású gáz kibocsátásáért felelősek, mint a lakosság legszegényebb 10%-a, miközben a jelenlegi szénadó négyszer kevésbé #_edn15 Az egyenlőtlenségek csökkentése része a józan anyag- és energiafelhasználási program elfogadási feltételeinek.
A foglalkoztatás és a munka átalakításának feltétele pedig az alkalmazottak szakmai létbiztonságának garantálása közeli munkahelyek megteremtésével, főleg a veszélyeztetett ágazatokban. Egy fontos, kiegészítő elemmel: sokak számára kedvező kilátás, ha végre vége lesz a termelékenység és a technologizálás túlhajtásának. A munkafeltételek javítása mellett vissza kell adni a munkatevékenységek becsületét, és nyíltan meg kell nevezni a társadalom számára hasznos szerepüket.
