Néhány közismert tézis a gazdasági fellendülésről

Kategória: 2019. szeptember
Írta: Laura Raim
Találatok: 653

abandoned factory 1513095 960 720Az ipar hozzájárulása a gazdasághoz a fejlett országokban 1970 óta a felére, sőt egyes esetekben, a harmadára esett vissza. Vannak, akik ezt természetes folyamatnak tartják: ahogyan a lepkék kilépnek bábburkukból, ugyanolyan spontán folyamatban lép át a gazdaság a gyárból az irodába. Mások viszont azt sugallják, hogy az ipartalanítás alapvetően politikai döntések következménye: a tulajdonosok érdeke azt kívánja, hogy termelő üzemeiket a déli, olcsóbb munkaerővel rendelkező országokba helyezzék át.

Miközben az ipar továbbra is az egyik fontos foglalkoztató, újjáélesztése ideológiai, technikai és környezeti ellenállásba ütközik. Képesek-e a piac törvényei megfelelő választ adni a felmerült problémákra?

Több cikkel és a téma különböző megközelítését tükröző idézetekkel keressük a választ korunk egyik nagy kérdésére.

 

Néhány közismert tézis a gazdasági fellendülésről

 

Az iparnak vége, helyet a szolgáltatásoknak

Mire jó szembe menni a történelemmel? Az ipar egyszerűen követi a mezőgazdaság korábban már bejárt útját. A fejlődés épp azt jelenti, hogy a primer szektortól eljutunk a szekundér, majd a tercier szektorhoz, az északi országok szépen araszolnak az immateriális gazdaság felé, amely szolgáltatásokra épül, az „üzem nélküli vállalat” felé (a kifejezés a francia óriásvállalat, az Alcatel vezérigazgatójától, Serge Tchuruktól származik még 2001-ből), miközben az ipari termelés – a szennyező és a kimerítő – átköltözik az alacsony munkabérű országokba.

 

Az ipar és a szolgáltatások nem állnak szemben egymással: a valóságban egymásba fonódó és egymást kiegészítő ágazatok. Az utóbbi húsz évben az eddig vállalaton belül ellátott feladatokat (üzemi étkeztetés, takarítás vagy éppen könyvelés) kiszervezik, és részben ez magyarázza a közvetlenül az ipari cégek által foglalkoztatottak számának csökkenését, míg a szolgáltató ágazatokban a növekedést. Ezzel ellentétes tendencia, hogy az iparvállalatok egyre több szolgáltatást nyújtanak, mint pl. a telepítés és karbantartás vagy a bérlés. A Michelinnél például gumik bérelhetők km-re.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy nyugaton a termelés egész ágazatai omlottak össze, így a háztartásigép-gyártás és a textil-, a cipő-, a vegy-, a fa-, a műanyag- vagy a gumiipar. A politika harminc éven át passzívan szemlélte a változásokat, ami pedig messze nem hozta el az iparleépítés hívei által beígért boldogságot. Franciaországban 2004 óta deficites a külkereskedelmi mérleg, és a szolgáltatások pozitív eredménye nem kompenzálja a feldolgozóipar deficitjét; az üzembezárások miatt egész régiók váltak sivataggá; elveszett több szakmához tartozó szaktudás; miközben a szolgáltatásokban a bérek, amelyeknek a folyamatosságot kellene biztosítaniuk, 20%-al alacsonyabbak, mint az iparban.[1]

Németország, az eurózóna vezető gazdasága és ipari nagyhatalma jól mutatja: a fenti változás se nem elkerülhetetlen se nem kívánatos: Franciaországban a visszatelepedések – a Rossignol sílécgyártó, a Kusmi Tea márkanevű teafeldolgozó cég, a Paraboot és a Le Coq sportif textilcégek – már ellenkező irányú mozgást mutatnak. Bár ma még kevés cégre jellemző, az Egyesült Államokban erősödik a folyamat, az energiaárak csökkenése, a rövid szállítóláncok és a technológiailag fejlett termékekre – amennyiben alacsony a munkaerőigénye – fogékony piac következtében. Amikor kiderült, hogy a feltörekvő országokban nőnek a bérek, az Apple, a General Electric, a Caterpillar, a Lenovo vagy a Whirpool nem vártak Donald Trump protekcionista rendelkezéseire, hogy hazatelepítsék tevékenységeiket. Mert ma már a harmadik világ országai sem elégszenek azzal, hogy a „világ műhelyei” legyenek, hanem ők is beruháznak a kutatás-fejlesztésbe, és szabadalmaztatják az eredményeiket.

 

„Az állam ne szóljon bele”

Mivel az állam se nem jó tulajdonos, se nem hozzáértő vezető, le kell mondania az ipar irányításáról. Legfeljebb a konkurencia szabályainak a betartatása és a kedvező környezet – az infrastruktúra, a jövendőbeli munkások képzése és az alapkutatások finanszírozása – kialakítása legyen a feladata, a piac törvényei pedig majd kiválasztják a túlélésre képes megfelelő, versenyképes és fejlesztő gazdasági szereplőket.

 

Felvértezve ezzel a szabad verseny iránti hitvallással, amelyet az Európai Unió alkotmányos elvvé emelt, az egymást követő francia kormányok az 1980-as évek közepe óta felhagytak minden beavatkozási eszközzel, és passzívan kísérték a nemzeti ipari bázis lebomlását. A Pechiney (alumínium), az Arcelor (acélipar), a Bull (számítástechnika) után Franciaország végignézte, amint az ipar zászlóshajói, például a Lafarge (cement) és az Alcatel (telefon), sorra külföldi befektetők keze közé kerülnek. A 2008-as válságig kellett várni ahhoz, hogy a termelőbázis felélesztésének szükségessége a közpolitika feladatai között újra teret nyerjen, legalábbis szóban és az ígéretek szintjén. A válság ugyanis élesen rávilágított a jelentős strukturális külkereskedelmi deficit okozta pénzügyi egyensúlytalanságra. De ez sem volt képes megállítani az Alstom feldarabolási folyamatát, s a céget végül tálcán nyújtottak át az amerikai General Electricnek.[2]

Pedig az utóbbi harminc évben felbukkant francia „nemzeti bajnokok” listája meghazudtolja az állam nélküli ipar liberális mítoszát. Az Ariane, az Airbus, a Corail és a TGV vonatok, az elektronukleáris program, a telefonhálózat országos lefedettségének kiépítése – mind annak a stratégiai és beavatkozó államnak a hatékonyságát illusztrálja, amely nem habozott államosítani, tervezni és közmegrendelésekkel, illetve protekcionista eszközökkel újjáépíteni és modernizálni az országot.

Igaz, voltak kudarcok, egyes projektek nem voltak sikeresek. A Calcul-tervre, a Concorde-ra, a Minitel-projektre szoktak hivatkozni a „technológiai colbertizmus” leszólói. Jacques Sapir közgazdász azért kiemeli és bemutatja, hogy még ezeknek a csalódásoknak is van pozitív következményük, például a szaktudás területén. A szuperszonikus közlekedés, bár kereskedelmi kudarcot szenvedett, lehetővé tette „a francia repülőgépipar szaktudásának és felszereléseinek elterjedését”, ami „alapvetően járult hozzá az Airbus későbbi sikeréhez”.[3]

 

Az innovációt mindig a magánszektor valósítja meg

Az állami alkalmazottak letargiája és a bürokrácia miatt az állam alkalmatlan a Joseph Schumpeter közgazdász által „állati szellemnek” nevezett alkotó kreativitás irányítására. Egyedül a piac képes kiemelni az alkotókat és rendelkezésükre bocsátani azokat az eszközöket, amelyek a sikerhez kellenek. Meg kell-e lepődnünk azon, hogy a Szilícium-völgy nem az amerikai kormány egyik testülete?

 

A kaliforniai vállalkozók úttörő szellemének misztifikálása során elfeledkeznek egy fontos tényezőről: a magánszektor sose vállalt beruházást a bizonytalan kimenetelű és költséges kutatásba. Mariana Mazzucato[4] közgazdász bizonyította, hogy az utóbbi évtizedekben a legfontosabb technológiai újítások az állami finanszírozás támogatásával valósultak meg: az Internetet az egyik amerikai védelmi ügynökség (Defense Advanced Research Projects Agency, DARPA) támogatta; a Global Positioning System-et (GPS) a Navstar katonai program; az érintőképernyős kijelzőket a Central Intelligence Agency (CIA) és a National Science Foundation (NSF), segítsége, amelyet a Delaware-i egyetem két kutatójának nyújtottak; a Google algoritmusát szintén az NSF támogatta. A gyógyszeriparban „az új és fontos molekulák 75%-a unalmas és kafkai, köztulajdonban lévő gyógyszergyárak termékei. Igaz, hogy az óriás magáncégek is finanszíroznak innovációt, de főleg a marketingre áldoznak, magyarázta Mariana Mazzucato. Például a Pfizer és mostanában az Amgen is, annak érdekében, hogy a részvényeik árfolyama magasan maradjon, többet költenek saját részvényeik felvásárlására, mint kutatás-fejlesztésre”.[5] Igaz ugyan, hogy a startupok és a tőkekockázati alapok fontos szerepet játszanak, de általában tizenöt-húsz évvel később, már a második fázisban lépnek be, amikor a jelentős állami finanszírozás már vállalta a kockázat jelentős részét.

 

A versenyképesség megköveteli, hogy csökkentsük a munka költségeit

Bruno Le Maire gazdasági és pénzügyminiszter szerint „még nem vagyunk elég versenyképesek, például német szomszédunkkal összehasonlítva” (France Inter, 2017. november 26.). Véleménye szerint „meg kell nyitni a vitát arról, hogy a minimáljövedelem 2,5-szerese fölött csökkenteni kell-e a munka költségeit”. Ezt az álláspontot már harminc éve ismételgetik, a refrént mindenki jól ismeri. Nyitott gazdaságként, amely kitett a konkurenciaharcnak a fejlődő országokkal, a francia ipar megszenvedné a túlzott „munkaerőköltségeket”, főleg mivel Németország sikerének oka a 2000-es években megvalósított „bérmérséklési politika”.

 

Ez a diagnózis alapozta meg a Franciaországban 1992 óta a legkülönfélébb indokokkal bevezetett, a munkaerőhöz köthető különféle járulékcsökkentéseket, így például a versenyképességi és foglalkoztatási adóhitelt (CICE). Pedig a termelési költségek csökkenése lehetővé tenné egyrészt az árak csökkentését, ami viszont erősíthetné a piaci részesedést, másrészt pedig növelhetné a nyereségrátát, ami beruházásokat finanszírozhatna, és ezzel jobb minőségű termékeket lehetne piacra vinni, illetve természetesen új munkaerőt lehetne felvenni. És itt felbukkan a mindig divatos, Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárról elnevezett „Schmidt-tétel” – „a mai nyereség a holnapi beruházást és a holnaputáni munkaerő-felvételt jelenti” –, amely még 1974-ben hangzott el először.

A munkához köthető költségek elleni keresztes háború végül is sikeres lett. 2016 óta a francia ipari órabérek 2,10 euróval alacsonyabbak a németországiaknál.[6] Kevés azonban az esélye, hogy ez a vitézkedés elég legyen a francia ipar fellendítésére. Jó oka van ennek: az ipar leépítését nem a munkaerőköltségek okozták. Egyrészt mert nagyot nőtt a termelékenység, ami ellensúlyozta azokat. Ha elosztjuk a GDP-t (bruttó hazai termék) a ledolgozott munkaórák számával, akkor a franciák nagyjából az amerikaiak és a németek szintjén vannak. Másrészt, ami különösen aláásta a francia ipari versenyképességet a 2000-es évek óta, az a túl magas euróárfolyam. 2000 és 2010 között az ipari órabérek csak 32%-kal nőttek euróban, de 90%-kal dollárban.[7]

A francia ipar hanyatlását ugyanakkor az óriás vállalatcsoportok harminc éve tartó nemzetköziesedése is magyarázza. Miközben a német vállalatok megerősítették hazai termelési bázisaikat, a franciák a kitelepedést és a közvetlen külföldi befektetéseket – történetesen a gyorsan növekvő feltörekvő országokba – részesítették előnyben.

Az autóipar helyzete önmagáért beszél. 2006 óta több francia járművet gyártanak külföldön, mint a hazai termelés, amely 2002 óta csökken. Közben a német autógyártók folyamatosan növelték a németországi gyártást. A francia multinacionális cégek 2014-ben 6 millió embert foglalkoztattak külföldön, miközben a németek 5 milliót, az olaszok 1,8 milliót, és a spanyolok kevesebb mint 1 milliót.

A franciák döntése, hogy az iparukat nemzetközi környezetbe telepítik ki, részben annak a következménye, hogy az iparuk alacsony- és középkategóriás termékekre specializálódott, és ebben a piaci szegmensben a verseny alapvetően az árakon múlik, ami természetesen erősen ösztönzi a cégeket a költségek csökkentésére, akár úgy is, hogy másutt termeltetnek. Összehasonlítva a német „áron kívüli” versenyképességgel, vagyis azzal, hogy a termékeik a jó minőségre és az innovációra építenek, ezért képesek magasabb árat kiharcolni maguknak. Gabriel Colletis közgazdász, a Kiáltvány Az Iparért egyesület alapító tagja szerint a bérek lenyomására épülő politika Gerhard Schröder német kancellár idején (1998֪–2002) kevésbé a versenyképesség megalapozását, mint inkább a profitok növelését szolgálta.

A franciaországi ipar leépítésében meghatározó szerepe nem annyira a munkaerőköltségeknek, mint a tőkeköltségeknek volt. Az óriás-cégcsoportok a beruházások, illetve a kutatás-fejlesztés helyett a hozzáadott érték egyre nagyobb részét osztották szét a részvénytulajdonosoknak. Harminc évvel ezelőtt az osztalék az iparban megtermelt érték kevesebb mint 5%-a volt; ma 25%. Minden egyes nettó 1 euró beruházásra a vállalatok 1978-ban 50 centime osztalékot osztottak ki, míg 2011-ben 2 eurót.[8]

A részvénytulajdonosok nyomására a vállalatok kénytelenek lemondani azokról a beruházásokról, amelyek nem elég jövedelmezőek, vagy kénytelenek drága pénzügyi manőverekbe kezdeni, hogy kitermeljék az elvárt 15%-os jövedelmezőséget. „A sztenderd nyereségesség az iparban 6-8% körül mozog, a vállalatok egyre gyakrabban vannak ösztönözve arra, hogy felvásárolják a saját részvényeiket, és ezzel fenntartsák a részvényeik árfolyamát” – magyarázza Gabriel Colletis. Nagyon gyakori az USA-ban, és a gyakorlat kezd elterjedni Franciaországban is: 115 milliárd eurót áldoztak erre 1999 és 2015 között.[9] 2018-ban a CAC40[10] vállalatai 10,9 milliárd euró értékben vásárolták fel saját részvényeiket. Végeredményben lehetetlen beárazni az elmaradt hasznot: „Ki képes megmondani, mit jelent a gazdagságnak az az óriási pazarlás, amelyet meg sem termeltek, azok a munkahelyek, amelyeket létre sem hoztak, azok a közösségi, szociális, környezetvédelmi projektek, amelyeket el sem kezdtek, az elvárt jövedelmezőség miatt?” – sajnálkozik Laurent Cordonnier.[11] Ha Bruno Le Maire gazdasági és pénzügyminiszter azt szeretné, hogy Franciaország újból „ipari nagyhatalom” legyen, akkor azzal kellene kezdenie, hogy a vállalatokat kivonja a pénzügyek uralma alól.

 

A protekcionizmus nem hatékony és veszélyes

A francia államelnök, Emmanuel Macron (2017. április 26.) szerint „… a protekcionizmus maga a háború, egy hazugság, a visszavonulás. A világot fenyegető két legnagyobb veszély közül az egyik.” A Francia Központi Bank elnöke, François Villeroy de Galhau[12] szintén a protekcionizmus ellen érvvel, a szegényebb családok „védelmében”: „az importárak emelkedése jobban sújtaná a hátrányos helyzetű háztartásokat, amelyek arányosan több importterméket fogyasztanak.”

 

Azt a mítoszt, hogy a protekcionizmus közvetlenül vezet el a háborúhoz, míg a „barátságos kereskedelem” épp fordítva, a békét segíti, a történelem már elvetette. 1870-ben Franciaország és Poroszország nem sokkal az után léptek háborúra, hogy szabadkereskedelmi szerződést írtak alá. Fordítva, a protekcionizmus, amely a „harminc dicsőséges”, keynesi jóléti évet jellemezte, egyetlen konfliktust sem okozott. Az az elképzelés pedig, hogy a nemzeti „visszavonulását” jelenti, és a kereskedés végét, szintén nem állja ki a tények próbáját: „az 1890–1914 közötti években minden iparosodott ország, kivéve Nagy-Britanniát, protekcionista jellegű kereskedelempolitikát folytatott – emlékeztet Gaël Giraud közgazdász. – Ez egyáltalán nem akadályozta meg azt, hogy ebben az időszakban a nemzetközi külkereskedelem gyors ütemben (évi 5%-kal) nőjön, annyira, hogy a történészek az első globalizációs időszakként írják le”.[13]

Vajon ez most hogyan alakulna? A szabad kereskedelem túlbuzgó hívei szeretik kiemelni, hogy a globalizációnak köszönhetően a hátrányos helyzetű háztatások is képesek megtölteni a bevásárlókosarukat pólókkal, játékokkal, alacsony árú lapos TV-kkel. Az igaz, hogy a protekcionista intézkedések drágítják az importot, ugyanakkor viszont segítik a hazai termelést és segítenek véget vetni a „túl magas a munkaerő ára” mániának. Máshogy kifejezve, amit elveszítenénk mint fogyasztók, azt megnyernénk mint foglalkoztatottak.

Nem arról van szó, hogy meg kell tapsolni Donald Trump amerikai elnököt, aki védővámokat vezetett be a kanadai alumínium vagy a kínai napelemek ellen, anélkül hogy figyelne a következményekre (ellentámadás, egy valós iparpolitika hiányában intézkedései nem igazán hatékonyak stb.). A protekcionizmus nem varázspálca, amely képes feléleszteni minden régi iparágat, és önmagában nem egy gazdasági program: csak egy eszköz, amelyet fel lehet használni egy konzervatív, egyoldalú és agresszív, vagy egy együttműködő, ökológiai és szociális politika érdekében.

A „szolidáris protekcionizmus” hívei azt javasolják például, hogy olyan védővámokat vezessen be az Európai Unió, amelyek azoknak az országoknak az importtermékeit sújtaná, amelyek nem tartanak be bizonyos bér-, szociális ellátási, adó- és ökológiai normákat. A cél nem egy „ipari Jurassic park”[14] támogatása, hanem az ökológiai átmenet induló-ágazatainak a védelme, és főleg, az ipar gondjain túl, egy kiegyensúlyozottabb és igazságosabb világkereskedelmi rendszer megszületésének a támogatása. Mert nem a protekcionizmus vezet háborúkhoz. Hanem a szabályzókat lebontó mai rendszer, amely a versenyt avatta szentté, és egy végtelen folyamatban versenyezteti a foglalkoztatottakat és a nemzeti adórendszereket, és ennek következtében a szociális ellátás szintje kizárólag lefelé mozdulhat el, és csak csökkenhet a munkaerő ára.  

 

Fordította: Morva Judit       

 

[1] Jean-Christophe Le Duigou (irányítása alatt): La Bourse ou l’industrie [A tőzsde vagy az ipar], Éditions de l’Atelier, Párizs, 2016.

[2] vö. Frédéric Pierucci és Matthieu Aron: Le Piège américain [Az amerikai csapda], JC Lattès, Párizs, 2019, és Jean-Michel Quatrepoint: Au nom de la loi… américaine, Le Monde diplomatique, 2017. január. A magyardiploban itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2366

[3] Jacques Sapir: Politique industrielle et privatisations [Iparpolitika és privatizációk], blog « RussEurope », 2014. június 21.

[4] Mariana Mazzucato: The Entrepreneurial State. Debunking Public vs. Private Sector Myths [A vállalkozói állam. A nyilvánosság kizárása vs. Magánszektor-mítoszok], Anthem Press, London, 2013.

[5] Mariana Mazzucato: TED Global 2013 Talk in Edinburgh: Government – Investor, Risk-taker, Innovator [2013-as Globális TED (Technológia, szórakozás és formatervezés) beszélgetés Edinburgh-ban: Az állam – beruházó, kockázatviselő, újító], 2013. október, megnézhető a YouTube-on.

[6] A Destatis (Német Statisztikai Hivatal) kiadványa: EU-Vergleich der Arbeitskosten 2017: Deutschland auf Rang sechs [A munkaerőköltségek EU-s összevetése, 2017: Németország a hatodik helyen], Wiesbaden, 2018. május 16.

[7] Az amerikai Bureau of Labor Statistics (BLS) [Munkastatisztikai Hivatal] adatai.

[8] Florian Botte és tsai.: Le coût du capital : entre pertes et détournement de richesses. Mieux saisir le capital pour en mesurer le coût pour la société [A tőke költsége: veszteségek és a vagyon hűtlen kezelése. Jobban megismerni a tőkét, hogy felmérjük a társadalmi költségeit], kutatási jelentés, Lille-I és Littoral-côte d’Opale Egyetemek, Clersé, 2017.

[9] Florian Botte et al., « Le coût du capital… », id. mű.

[10] A párizsi tőzsde legismertebb indexe – a ford.

[11] Laurent Cordonnier: Coût du capital, la question qui change tout [A tőke költsége, a kérdés, ami mindent megváltoztat], Le Monde diplomatique, 2013 július. A magyardiploban itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1294

[12] Lettre introductive au rapport annuel de la Banque de France adressée au président de la République [A Köztársaság elnökének címzett bevezető levél a Banque de France éves jelentésében], 2018. június 20.

[13]  Gäel Giraud: L’épouvantail du protectionnisme [A madárijesztő protekcionizmus], Revue Projet, n° 320, La Plaine-Saint-Denis, 2011. február–március.

[14] Augustin Landier és David Thesmar: L’ère du « Jurassic Park » industriel [Az ipari „Jurassic park” korszaka], Les Échos, Párizs, 2009. október 21.